Thomas Glavinic: A kamerás gyilkos, fordította: Kurdi Imre
Európa Könyvkiadó, 2014, 180 oldal, 2542 HUF
„Ez nem szenzációhajhász felvétel, hanem egy fölfoghatatlan tragédia feldolgozására tett kétségbeesett kísérlet.”
„Megkértek, hogy írjak le mindent” – ezekkel a szavakkal indít Thomas Glavinic kisregénye; lakonikusan, szenvtelenül, mégis már ennek a rövid kis mondatnak is valahogy baljós kicsengése van. Ausztriában járunk, valahol vidéken, egy eldugott kis faluban, ahová a Wagner házaspár érkezik látogatóba. Barátaiknál tervezik eltölteni a húsvéti ünnepeket, de nem sokkal érkezésük után borul a program: nem messze tőlük, a tartomány nyugati részében ugyanis megöltek két gyereket. A gyilkos arra kényszerített egy 7 és egy 8 éves fiút, hogy a kamerája előtt – és harmadik testvérük szeme láttára – a mélybe vessék magukat. A legidősebb fiúnak, a szemtanúnak végül sikerült megszöknie, a rendőrség pedig most egy „30 esztendős, átlagos termetű férfit” köröz.
Mindezt a Wagner házaspár férfi tagjának jegyzőkönyve mondott (írt) elbeszéléséből tudjuk meg. A narrátorról személyesebb információ ekkor még nem derül ki, hacsak az nem, hogy a vele tartó Sonja, akit következetesen csak az élettársaként emleget, a történet elején „túlzott és káros mértékben” fogyasztott „alkoholtartalmú italokat”. Mellette így a narrátor képezi a józan és nyugodt ellenerőt, akit még a kettős gyilkosságról szóló híradások egyre véresebb részletei sem tudnak kizökkenteni a rezignációjából. Nem úgy a vendéglátó Heinrichet, aki szomjazza, vadássza a brutális bűncselekményről szóló híreket. Kényelembe helyezi magát a kanapén, csendre inti a családot, és miközben két pofára zabálja a chipset, teljesen magába szippantja a gyilkosságról készített híradás. Mert persze akad olyan tévétársaság, amely leadja a felvételt, hát, persze, hogy csak ma, csak önöknek, csak itt. Nincs ebben semmi szenzációhajhászás, meg nézőszám-generálás, szajkózza a szpíker újra és újra, a csatorna csupán „egy fölfoghatatlan tragédia feldolgozására” tesz „kétségbeesett kísérletet”.
Cinizmus kimaxolva, de a fiktív német csatorna, melynek adásán Ausztria-szerte csüngnek az emberek, még ezen is túl tud tenni. A reklámidő sérthetetlenségének aranyszabályát a jelek szerint ugyanis még egy brutális bűneset sem tudja felülírni, így lehet, hogy a legsötétebb percek brutalitását hasonló kegyetlenséggel vágják ketté egy-egy autó- vagy befektetési lehetőségekről szóló reklám képkockái:
„Az ugrásra vonatkozó felszólítás többszöri megismétlését követően hallani lehetett a földön tartózkodó 2 testvér egyikének sikolyát. 10 másodperc múlva kezdetét veszi az operáció, károgta a kamerahang, hacsak le nem ugrik addig a fiú. Ez esetben tette hozzá a férfi, nem történik semmi baja. Ha viszont tovább ellenkezik, akkor csak még rosszabb és még fájdalmasabb lesz minden. Megkezdődött a visszaszámlálás: 5, 4, 3, 2, 1. Egy lángvörös sportkocsi suhant át a képernyőn. A pillanatnyi meglepetésből felocsúdva megállapítottuk, hogy reklámszünetet iktattak a műsorba. Ez nem lehet igaz, méltatlankodott Heinrich. Élettársam fölsóhajtott, elvett néhány szál ropit, és hallgatott. Jó 10 percen keresztül bámultuk a képernyőt szótlanul. Visszajött a helyiségbe Eva, és megkérdezte, hogy vége van-e. Amikor meghallotta, hogy csak reklámszünetet tartanak, ismét kiment a konyhába.”
Igazán nyomasztó könyv A kamerás gyilkos: nyomasztó, mert odanyúl, ahol a leginkább fáj (a végig arctalan, kamerája mögé bújó elmebeteg a történet szerint két kisgyereket hajszol a halálba), de azért is, mert kényelmetlen kérdésekkel szembesít. Szereplőinek egy része ugyanis igazi hír-addikt módjára tapad a tévére: nem akarnak lemaradni egyetlen véres, elborzasztó, fojtogató részletről sem, miközben persze a brutális felvételt lejátszó csatorna lelketlenségén kattognak. Glavinic azonban nem csak szereplőit hozza szánalmas helyzetekbe – igazából az olvasóit veszi célba, ők azok, akiknek ténylegesen oda-odaszurkál. Mert mit tennénk mi hasonló helyzetekben? És mit teszünk, mikor az esti családi idill közben vég nélkül ömlik a híradókból a gyilkosság és az erőszak? Vajon hány hullát lát egy átlag híradónéző egyetlen este, és ezek közül hány haláleset érinti meg igazán? Nem is annyira a média agyonkoptatott kritikája ez, mint a befogadó közegé, amely észrevétlenül válik partnerré, ezáltal pedig kanapén kuporgó és lelkesen hüledező hírhiénává a minden esti információáradatban.
A végig monoton, hivatalos zsargonra törekvő nyelvezet a könyv harmadánál-felénél válik igazán fojtogatóvá: a nézőpontok váltogatása (videófelvétel-gyilkosság-reklámblokk-a szereplők kommentárjai) feszültséggel terhes légkört hoz létre, mely azonban a végkifejlet felé egyre inkább veszít erejéből. Glavinic sajnos a szerkezet oltárán feláldozta a lényeget, így az igazán nagy miértekre nem kapunk végül választ. Így maradnak továbbra is a kényelmetlen kérdések, melyek kifuttatására ugyanakkor nem marad sem tér, sem idő, meg egy elég vegyes kritikákat kapott filmes adaptáció (az egyik főszerepben Gryllus Dorkával), mely Stájerország helyett félig-meddig magyar környezetbe helyezi át a kisregénybe bújtatott kamaradarab cselekményét.
