A Trónok harca tévétörténelmet írt, így George R. R. Martin sci-fi klasszikusa, az Éjvadászok sem kerülhette el a televíziós adaptációt: a SyFy csatorna – időt és pénzt nem kímélve – készítette el az eddigi legdrágább tévésorozatát. Válts jegyet egy idegen faj nyomába eredő űrhajóra! Nincs visszaút – a retúr pénzkidobás.
2093-ban járunk. A Föld a végkimerülés határán, miközben egy tudományos expedíció indul útnak, hogy az ismert világűr peremén túl felvegye a kapcsolatot egy idegen fajjal. Az Éjvadász elnevezésű űrhajó fedélzetén a tudósok közt helyet kap egy közveszélyes telepata is. Ő lehet a kulcs az idegenekkel való kommunikációhoz. Még ha egy lakályos széfben is kénytelen megtenni az utat, szoros védőőrizet mellett. De vajon őt tartják elzárva a többiektől, vagy pont fordítva?
George R. R. Martin: Éjvadászok
Fordította: Benkő Ferenc, Farkas Veronika, Galamb Zoltán, Kiskádár Tamás, Török Krisztina, Agave Könyvek, 2018, 304 oldal, 3780 HUF
Van még valaki, aki nem közösködik a legénységgel: az űrhajó tulajdonosa és parancsnoka, a zárkózott életet élő Roy Eris, aki vetített hologramként vesz részt az űrhajó életében. Kényszerű elszigeteltsége nem akadályozza abban, hogy mindenen és persze mindenkin rajta tartsa a szemét a fedélzeten. Abban azonban igen, hogy tegyen valamit a „balesetek” ellen, amelyek a csillagközi út előrehaladtával kezdenek mind gyakoribbá és végzetesebbé válni.
Az in medias res nyitány kissé hatásvadász, de remekül megágyaz a hangulatnak: egy halálosan rettegő nő menekül egy fejszét lóbáló férfi elől, aki őrült vigyorral az arcán üldözi őt (igen, fejsze az űrhajón, amire még korrekt magyarázatot is kapunk!). Mintha Stanley Kubrick Ragyogása elevenedne meg a futurisztikus díszletek között. A kezdet azonban meg sem közelíti azt a brutalitást, amelyet az alkotók a sorozat folyamán apránként a nézőre zúdítanak, helyenként megidézve a Sam Neill és Laurence Fishburne nevével fémjelzett, 1997-es Halálhajó című sci-fi horror hagymázas borzalmait. Az Éjvadászok pszicho-horrorként kiválóan működik.
George R. R. Martin csak univerzumokban képes gondolkodni
George R. R. Martin, mielőtt elhozta volna Westeros földjére a telet, gyarmatosította a világűrt. Ezer világgal népesítette be a kozmoszt: űrlények, telepaták és kiborgok járják az Élet és a Halál táncát, akárcsak hősei a Trónok harcában. Ebbe a sci-fi univerzumba nyerhetünk most betekintést az...
A kisregénnyel szemben a 10 részes sorozat nem kamaradarab, bár erősen fókuszál a legénység többi részétől elkülönülő tudományos csapatra, valamint a hajó kapitányára és a telepatára. A hangsúly a köztük lévő dinamikán lenne, ez azonban az Éjvadászok legnagyobb rákfenéje: hiába a flashback-ek és az érzelmi keresztöltések, az egyéni sorsdrámák szálai nem állnak össze, hanem megfoghatatlanul csúsznak szét a súlytalanságban. Még talán a szkeptikus xenobiológus és a kattant telepata figurái a legéletszerűbbek, a többiek szürkén és érdektelenül simulnak bele a világűr sötétjébe.
Na, de az Éjvadászok nem is karakterdráma (pedig lehetne), hanem tudományos-fantasztikum, amelynek témáiból - az írott forrásanyagon messze túlmutatva - rengeteg felvetésre kerül. Az alkotók itt valóban szabadjára engedték a képzeletüket: szellem a gépben, mesterséges tudat, memória projektor, újkori (számító)gép-rombolás, génmanipuláció, implantátumokon keresztüli becsatlakozás a virtuális hálózatokba, akárcsak a Mátrixban – van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Csillagközi utazásra induló űrhajó biodómokkal, az emberi értelemmel nehezen felfogható, idegen entitás a téridőn innen és túl, a Battlestar Galacticát megidézőn szerves anyagba csomagolva.
A telepátia már átvezet a pszichothriller birodalmába, ahol az alkotók a félelmek kivetülésére fókuszálnak. Én semmiképpen sem lennék telepata (mintha ez választás kérdése lenne), frusztrált kis társadalmunkban egy pillanat alatt eldurranna a fejem. Vajon miféle szörnyűségekkel manifesztálnánk tele csúcsidőben hazafelé az 1-es villamost? Imádnivaló, ahogy a Földtől távolodva egyre jobban elborul az egyes karakterekkel együtt maguknak a készítőknek is az agya. A morbid határáig elmerészkednek, és ez a merészség nagyon-nagyon jól áll a sorozatnak. Akárcsak a Psycho (ki)fordított Ödipusz-komplexusa
Az utolsó epizódokban azonban megbicsaklik a történetvezetés: felfedezhetünk itt egy nagyobb időugrást, ami határozottan lejtmenetbe viszi az évadot, és kihat az elkapkodott lezárásra is. Pedig Martin univerzumokban gondolkodik, ami sajnos jelen adaptációra nem jellemző - a spin-offok világában létezhet ekkora kihagyott ziccer?
Az Éjvadászok kisregényben épp egy miniszériányi történet van, és nem több. Nincs értelme folytatni. Viszont kár lenne így elvarratlanul hagyni, amikor több a kérdés a kielégítő válasznál. Martin regénye kerekebb, és teljesen más megoldást kínál. Nincs is ezzel semmi baj – az a gyanúm, hogy a Trónok harca is hasonló sorsra fog jutni: az írott és a mozgóképes verzió eltér majd egymástól -, mert a Netflixen látható sorozat így legalább azoknak is tartogat meglepetést, akik már olvasták a könyvet, és vice versa. A kérdés az, hogy visszatekintve milyen élménnyel gazdagít. Megijeszt? Megborzongat? Vagy épp teljesen hidegen hagy, hogy a címadó űrhajót körbeölelő üresség valójában a lélek sötét oldalát tükrözi vissza?
Szerző: Bányász Attila
