Szívmelengető középkor című kiállításához kapcsolódóan mese- és novellaíró pályázatot hirdetett a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük oroszlánalakú kályhaláb és mézeskalácsforma a sárkányt legyőző Szent György alakjával – a teljes listáért katt IDE!), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult, mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 9-13 éves korosztályban első lett Fodor Zsombor Ha a róka prédikál című meséjével.
Fodor Zsombor: Ha a róka prédikál
Hortobágyi János lovászsegéd volt a Klavasits uradalomban Rókuson. Gyermekkora óta itt élt, a szüleit nem is ismerte. Magas, vékony fiatalember lett, kék szeme és szőke haja szimpatikussá tette arcát. Senkihez sem kötődött, sem jelenléte, sem hiánya nem tűnt fel a többi szolgálónak. Keveset beszélt, inkább hallgatott. Volt is mit, hiszen gazdag vendégek jártak ide Klavasits Ferdinánd báróhoz. A magasrangú vendégek nem törődtek a szolgákkal, köszönésre se méltatták őket, csak egymásnak mesélték utazásaikat, vásárlásaikat, míg Pál a lovakat nyergelte. A fiúban napról napra érlelődött az elhatározás, hogy egyszer ő is meggazdagszik.
Alig telt el fél év, és a báró meghívást kapott Besztercebányára. Mátyás király és felesége Beatrix tartott lakomát és vadászatot, amelyre a vármegyék bárói is meghívást kaptak. A királyi pár szeretett itt időzni Zólyom vármegyében. A terjedelmes útipoggyász és ajándék mellett lovakat is vitt a főúri család, így sokadmagával először életében Pál is útra kelt a kíséretben.
Nagyon megtetszett neki a nagyváros. Hallotta ugyan a történeteket, de mégsem tudta elképzelni így, mint ahogy most látja, zajosan, élettel tele. A vár, a harangok kongása, a piaci rikácsolás, a pecsenyésektől kavargó illatok, mind-mind hívogatták. El is határozta, ha az életébe kerül is, ő itt marad.
A hazaút előtti éjjelen lehetősége adódott, és kihasználva azt, elrejtőzött a Szűz Mária Mennybemenetelének tiszteletére szentelt plébániatemplomban. A Várnegyedben úgyis akkora volt a forgalom, hogy senkinek sem tűnt fel. A király kísérete és vendégei készülődtek, az árusok utolsó portékáikat is el akarták adni, egymást túlkiabálva lökdösődtek a bámészkodók előtt.
A templom nyitva volt. Nem régen készült el a déli oldalon a Szent András kápolna, még nem szentelték fel ünnepélyes keretek között. Jól haladt a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt, valamint a bányászok védőszentjének, Szent Borbálának épített kápolna is. Nem zárták a templomkaput mióta az építők gyakran itt is éjszakáztak, de most nem volt itt senki. Volt, aki a királynak rendezett búcsúparádéban gyönyörködött, míg mások Zólyomba mentek fáért, hisz fogytán volt a gerenda, nehézkes lett a tovább haladás.
Pál a Szent András kápolnában bújt el. Meglapult a fehér márványtömb mögött, és ott maradt két napig, míg végre elhalt a szekerek hangja, a trombita és a lódobogás, a város kiürült. A következő napokban óvatosan közlekedett a templomban, hol a harangtoronyban, hol az altemplomban bújt el, de lapult a sekrestyében és az üres sírokban is. Kezdetben minden lódobogásra összerezzent, hogy őt keresik.
Szűz Mária Mennybemenetelének tiszteletére szentelt plébániatemplomban János atya volt a plébános. Alacsony, köpcös, mindig jókedélyű ember, olyan, akiről mások úgy tartják, biztos jókedvében teremtette Isten. Gyülekezete nagyon szerette őszintesége és jólelkűsége miatt, szívesen megnyíltak előtte, néha a hit dolgain kívüli problémáikkal is őt keresték meg. A kántorral is szinte barátok lettek az évek alatt, bár szerinte János atya túl jóhiszemű, és gyakran segít olyan híveknek is a perselypénzből, akik erre kevéssé érdemesek.
Vasárnap a harang szokásos dallamába kezdett, hívta a felekezetet a liturgiára. Pál a harangpadláson hasalt, már a sokadik misét hallgatta végig. Tűnődött, meddig maradjon, hová menjen tovább. Hajnalban néha már kimerészkedett a városba, mikor még csak az inasok mozgolódtak. Bekormozta a haját, rettegett, hogy keresik. A bárónak több költsége lett volna, ha embereket küld a keresésére, ha egyáltalán észrevették, hogy eltűnt, mert eddig se sok hasznát vette a munkájának.
Elmélkedéséből léptek ébresztették, felugrott, de csak a kántor ült az orgonához. Lassan megnyugodott, s hallgatta a szentbeszédet. János atya éppen egy rókáról és libákról szóló példázattal untatta híveit, mely szerint a róka addig-addig beszélt a libáknak, míg azok egyre közelebb kerültek, egyre óvatlanabbak lettek, és még akkor is csodálattal hallgatták fennkölt szavait, mikor egyik társuknak a mézes-mázos álnok már a torkát szorongatta, még akkor sem eszméltek fel, azt hitték a szájából elhangzó szavak az új igazság, s amit eddig hittek, az a hamis. Pál legyintett. Még ez a pap prédikál, mikor egy a libákból? Gondolat gondolatot követett, s támadt egy ötlete. Nem nehéz ez a papi tevékenység, ilyen szövegeket ő is tud mondani. Az elmúlt hetekben jó eszű gyerek lévén megtanulta az imákat, látott esketést és keresztelőt, s ha az építők nem voltak ott, néhány temetést is megszemlélt a templomkertben a cseresznyefáról. Járt többször az altemplomban, kezdte kiismerni milyen rangúnak milyen megszólítás jár. Klavasits báró vendégeitől pedig hallott olyan történeteket, amelyekkel elhiteti ő ezzel az öreggel, hogy vándorpap, aki már a világot bejárta, s keresi Isten útját, amit kijelölt számára.
Így is lett. Kivárt egy viharos estét. Hatalmas villámok hasogatták az égboltot, szakadt az eső, mennydörgött az ég és a völgy is a hegyek között. Pál megtépázta ruháját, majd egy ággal fejbe vágta magát annyira, hogy vérezzen, de el ne ájuljon, bedörömbölt az ajtón, s mikor lépteket hallott a küszöbre lerogyott.
Az öreg pap tétován nézett ki, ugyanis ilyen időben nyitva hagyta a templom ajtaját, s ezt tudta minden besztercei. Úgy érezte kegyes dolog beengedni a csavargókat, földönfutókat, ne kelljen ázniuk. Gondolta Atyánk se nézheti ezt rossz szemmel, ha már Ő küldte az ítéletidőt.
Az atya felsegítette Pált, és bevezette a szobájába. Az előbb lett kész a leves, így szedett a lassan észhez térő fiúnak is. Szabódott, sopánkodott, hogy őt kirabolták, a reverendáját is elvették. Szó szót követett, hajnalig beszélt, de olyan átéléssel, hogy maga is elhitte, amit mesélt.
Megörült János atya, hogy Isten egy ilyen viharos éjszakán vezérelte erre ezt a fiatalt, égi jelet látott ebben. Régóta szeretett volna egy káplánt maga mellé, akit kitanít, majd átadhatja neki a szeretett gyülekezetét. Sokszor emésztette ezen magát, ki lesz majd az utóda. A megyés püspök ugyan időnként idelátogatott, ellenőrizte az építkezést, de amikor aggodalmát fejezte ki, azt a választ kapta, ez nem az ő gondja.
Pál a következő napokban ott maradt megerősödni a paplakban. Bár pici volt a paplak, János nagyon szerette, nem akart ő nagyobbat, díszesebbet, őt ilyen világi hiúságok nem érdekelték. Pedig a plébániatemplomnak volt ezen kívül néhány polgári háza a Várnegyedben, kettő a Garam partján, volt egy istápolya és egy iskolája. Nagy város volt Besztercebánya, nagyobb Turócszentmártonnál, de még Liptószentmiklósnál is. A pap adott a fiúnak egy reverendát, ha már az övét ellopták, így amikor az atyát elszólították kötelezettségei, ő a tükör előtt gyakorolta az áldásosztást. Hiú ember lévén tetszett magának a fellépése, örömét találta a tükörképében. Ráadásként majd elolvadt a büszkeségtől, mikor János atyát kísérve a piacon az emberek fejet hajtottak, és tiszteletet látott a szemükben.
Egyik nap a város túlvégén járt az atya utolsó kenetet feladni. Éjjel következett a virrasztás, és az öreg elérkezettnek látta az időt, hogy Pált, mint új káplánját bemutassa. A ravatalon gazdag ember feküdt, tekintélyes, így sokan gyűltek össze a virrasztásra. Minden bánat ellenére kíváncsian figyelték az új templomszolgát, hiszen ezentúl az életük része lesz. Kellemesnek ítélték a személyét, tetszett a híveknek a szomorkás arcú, megnyerő külsejű fiatal. Úgy állt szemlesütve, mint aki mélyen együtt érez a gyászolókkal, pedig csak azon aggódott, hogy felismeri valaki. Napokba tellett mire megnyugodott, és feloldódott, hogy senki sem ismerte fel benne a valaha volt lovászfiút.
Teltek a hetek, egyre több liturgiát vezetett, egyre többször gyóntatott, és tetszett a gyülekezetnek jólelkűsége, hogy könnyen bocsánatot adott bűneikre. Nyájas beszédét nemcsak a sír szélén állók hallgatták szeretettel, de egyre többen letten kíváncsiak a városban a fiatal papra azok közül is, akik eddig a templom környékén se jártak.
Pál céltudatos ember lévén, szabadidejében önfeláldozóan merült el a Bibliában. Még mindig félt a leleplezéstől, így egyre több hasonlatot, történetet és zsoltárt tanult meg a Szentírásból. János atyának tetszett a fiú elhivatottsága, hogy ennyire a hitnek és Istennek él.
Az építkezéshez is szépen gyűltek az adományok. Pál olyan lelkesedéssel beszélt az adakozók üdvözüléséről, hogy alig győzték üríteni a perselyeket. A kántor kezdetben árgus szemmel figyelte, nem bízott benne. Már ott tartott, hogy futárt meneszt a megyés püspökhöz utánajárni, de végül az ő éberségét is elaltatta. Megígérte, hogy az adományokból az orgonát is lecserélik, készítettnek egy híres Gamiz orgonát. Kiemelte, hogy a kántor tehetsége alatt milyen hangzatokra lenne képes ez a csodás hangszer, így végül őt is megnyerte. János atya ugyanis mindig felesleges kiadásnak nevezte, szerinte ugyanúgy szól az ének bármelyik hangszeren.
Ahogy nőtt a város, nőtt a hívő lelkek száma is. Az öreg plébánosnak egyre gyakrabban kellett betegekhez, temetésre mennie a városon kívül is, s ilyenkor Pál egyedül tartotta a szentmisét. Kezdetben félve, majd a bólogató arcokat látva sűrűbben rejtette példázataiba, hogy felesleges egy-egy eklézsiának, ha több személyt tart olyan feladatokra, amit egy is el tud látni szívvel lélekkel, persze egy erős és rátermett. Egyenesen a pazarlás bűnének nevezte. Néha pedig megjegyezte egy-egy személyes beszélgetéskor a hívekkel a piacon, a temetőben, hogy a szegény atya már milyen öreg, milyen fáradt, mennyire beteg, és jó lenne, ha megpihenhetne. Tudja ő, mennyit tett a gyülekezetéért, de már egy kolostor nyugalmára vágyik, csak nem szeretné, ha úgy éreznék cserben hagyta őket. Az elhintett gondolat szájról szájra járt, s az egyházközösség minden tagja kezdte tényleg megfáradt öregnek látni az atyát, akinek már nincs sok haszna, mondhatni felesleges. Folyamodtak a megyés püspökhöz, megkeresték magát Bakócz Tamást, hogy a drága atyának Pannonhalmán adjanak helyet öregségére. Bonifác apát örömmel tett eleget a kérésnek, és cirádás levélben kérette János atyát töltse náluk utolsó napjait. János atya sírt, úgy érezte az ő küldetése még az Evangélium hirdetése, de hiába minden szó, a klérus felmentette.
A következő napokban János atya már nem teljesített feladatot, csak csomagolt. Átadta az anyakönyveket utódjának, majd remegő kezekkel átnyújtotta a templom és a levéltár kulcsait. Pál álszenten sírva fakadt, térdre rogyott öreg mentora előtt, hogy mihez kezd nélküle, még a jólelkű öreg vigasztalta, hogy ne legyen kishitű meg fogja állni a helyét. Mindig ilyen utódot képzelt magának, és ha ez Isten akarata, ő engedelmeskedik, legyen meg az akarata.
Pál vágya teljesült, magára maradt, az atya figyelő tekintetét nem érezte magán többé. Ő rendelkezett a plébániatemplommal, az egyházi adóval és az adományokkal, ezekből bőséggel tud félretenni. Néha aggodalmai felerősödtek, amikor hallott a piacon vendégek érkezéséről. Minden alkalommal összeszorult gyomra, amíg meg nem látta a közeledő lovasok lobogóját, hogy nem a Klavasits birtokról érkeznek.
Néhány hónap nyugalom következett, Pál tökéletes plébánosa lett a templomának. Egyik nap azonban levelet kapott. A megyés püspök örömhírt közölt vele. Mátyás király és Beatrix királyné újfent a Mátyás-házban fog eltölteni néhány hetet, és ezt az alkalmat kihasználva őt, ünnepélyes keretek között beiktatják a hivatalába. Mégis ez a Szűz Mária Mennybemenetelének tiszteletére szentelt plébániatemplom a legfontosabb a környéken, s a Szent Atya aggódik az új tanok terjedése miatt. Az egyház tekintélyét kell sugallani minden téren.
Pál kétségbe esett, forgott vele a világ. Hát eddig tartott, itt a vég. Jönnek az uradalomból is, felismerik, és élete végéig börtönbe kerül, ha máglyán el nem égetik. Mennie kell, minél gyorsabban. Ha elviszi a serlegeket, miseruhákat, lebukik a határon, csak pénzt vihet, amennyit csak elbír.
Vasárnap a szokásosnál is szomorkásabb volt az arca, nagyon ideges volt, gondolatai messze jártak, mégis olyan lelkesítő, hangzatos beszédet tartott, hogy még a bámészkodó, Istent magától távolérző emberek is áhítattal hallgatták. Megnyíltak az erszények, és rekordösszegű adomány és perselypénz gyűlt össze a kápolna befejezésére és a szegény testvérek megsegítésére.
Éjjel ismét lecsapott a vihar. Hatalmas özönvíz árasztotta el a várost, méteres hullámokkal csapkodott a Garam. Pál összeszedett minden mozdítható értéket, János atya régi utazóládájába pakolt, majd a fogadó elől elkötött egy szekeret. A lovak féltek a vihartól, de értett a nyelvükön, rábírta őket az indulásra. Néha egy-egy villámtól megbokrosodtak, de a nyerítésüket elnyelte az égzengés. Mire a kakas hármat kukorékolt, megtagadott ő is mindent, János papot, az Istent, a híveket.
Hétfőn senki sem járt a templom felé. Kedden közeledett az esti liturgia, a kántor jött megbeszélni az énekeket. Bezörgetett, vagyis akart, de az ajtó nyitva volt. Beszólt, belépett, de senkit sem talált. Akkor meglátta a kiforgatott fiókokat, felvert perselyeket. Megrémült. Pál nevét kiáltozta, majd kétségbeesett segítségkérésbe kezdett. A környékbéliek odasereglettek, keresték ők is, a temetőt, az altemplomot, a sekrestyét, a harang- és orgonapadlást, mindent végig nézték, de hiába. Ekkor egy sírkő alatt megtalálták elrejtett ruháját. Megértették végre mi történt.
Szégyenkeztek, hogy ilyen rútul hagyták magukat becsapni, nem különbek, mint azok a libák, akik a róka szavára hallgattak. Szegény jó János atyát elküldték, és helyette egy csaló szavát követték. Futárt küldtek Pannonhalmára az Apátságba öreg plébánosukért, futárt menesztettek az esztergomi érsekhez, de még magához Mátyás király őfelségéhez is, de mint sejtették, nem is létezett Hortobágyi Pál nemű pap semmilyen egyházjegyzékben. Két nap telt el, már bottal üthették a nyomát. A pápa küldött a Szent Borbála kápolna befejezésére adományt, s János atyát visszahelyezték a plébánia élére.
Folyt az építkezés, egyre szebb lett a templom, elkészültek Lőcsei Pál mester táblaképei, és felszentelték a keresztelőmedencét teljes pompájában. Az utolsó ecsetvonásokat is elvégezték a mesterek a kápolna Mária Magdolnát ábrázoló triptichonján, amely olyan fenséges volt, hogy vonzotta nemcsak a környékről, hanem messze földről is az embereket, mind akkoriban, mind a mai napig. János bánatos volt, lelkifurdalás gyötörte, hogy ő szabadította híveire ezt a csalárd embert, s miatta veszett oda a rengeteg adomány. Okulásképpen az utódoknak megírta a történetet, s megbízta a híres kályhaépítő Naszhad mestert, hogy készítsen 7 képes csempét és 7 égetett kerámiakanalat a libáknak prédikáló róka képével. Ezeket a templom paplakjának, és minden polgári házának cserépkályhájába beépítették, s a kanalakat főhelyre kiakasztották, hogy sose feledjék el ezután a jólelkű emberek, hogy milyen következményekkel jár, ha a róka prédikál.
