„A halál utáni évtized minden írónál a legválságosabb periódust jelenti. Ez alatt az idő alatt dől el, hogy megszületik-e az író halhatatlansága vagy nem”, írta Ady kapcsán 1930-ban az a Bálint György, akiről nem a gazdaáruházakat, hanem az újságíró akadémiát nevezték el. A 15 éve halott Petri György életművének értékelésében is e fenti jelenség tüneteként, a felülvizsgálat igényével villant fel a pejoratív kordokumentum-címke néhány évvel ezelőtt, a legutolsó pillanatban. Azóta azonban már túl vagyunk egy-két közéleti költészetről szóló csörtén, amelyeknek viszonylag kevés irányadó tanulsága között Petri sokszínű életművének megkerülhetetlensége ott szerepelt. Mert talán annyi kiderült, hogy az itt és most, sőt a valóságvonatkozások vagy a közérzet megverselésének igenis lehet esztétikai tétje, hogy mindez nem a művészi autonómia pöcegödre. Az utóbbi időben (a politikai líráról szóló beszélgetésektől biztosan nem függetlenül, sőt talán azok következményeként is) nagy figyelmet kapó mélyszegénységet érintő művek kapcsán Petri talán mellékszereplő csupán, ám mégiscsak ő írta le többek között azt a felejthetetlen sort is, hogy „Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort.” A mostanra bizonyosan elkerülhetetlen útelágazáshoz érkezett slam poetry számára is kétségtelenül ő az egyik atyamester forefather, még ha nem is hordott soha kapucnit.
Petri György munkái I. - Összegyűjtött versek
Magvető, 2006, 642 oldal, 2990 Ft
*
Petri apai nagybátyját, a kommunista Perl Gellértet egy antifasiszta csoport tagjaként akasztották fel 1941 novemberében, ezért viseli a nevét utca Szabadkán. Máig. Mindez a Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek című versből tudható. Petri szülei vajdaságiak voltak, egy hódsági textilgyárban ismerkedtek meg és 1937-ben házasodtak össze. Jugoszlávia 1941-es német megszállása már Belgrádban érte őket, miután a magyar politikai vezetés szabad utat adott a Wehrmacht-csapatoknak, noha öt hónappal korábban még örök barátként lapogatták a jugoszláv kollégák hátát. Petri apját behívták a jugoszláv hadseregbe, anyja pedig e háború és bombázás sújtotta helyet maga mögött hagyva érkezett menekültként Budapestre. „Elég viharos volt ez a menekülés a németek által megszállt Jugoszlávián keresztül Magyarországra.” – nyilatkozta Petri 1993-ban. Ennek nyomait őrzi a Hány nemzedék című kamaszverse is. Ez 17 éves korában, 1960-ban jelent meg az Élet és Irodalomban:
„Szögesdrótokon kúsztak értem,
hogy őrizzem halálukat,
hogy állhassak sziszegve térden
a tátongó idő szelében,
mint bennük állt az öntudat.”
Ebből a versszakból – sok más mellett – az is kitetszik, hogy Petri miért is hallgatott el a hatvanas évek közepén, a József Attila-i árnyékkal nem tudván mit kezdeni, hogy aztán az évtized végén újratervezze, amit addig a költészet irányairól gondolt.
*
Gül baba utca - Szabó Lóránt / Fortepan
„azért megmaradt (emlékezetemben)/
a Gül Baba utca, ahol R. S. vodkát ivott/
– egy egész üveget egyetlen slukkra!/
Aztán ült a lépcsőtökön és zokogott./
– Temette a korszakot”
– olvasható a Töredék Misunak egy megíratlan regényből zárlatában a történelmi lépték, a baloldali melankólia, az eufória, a nosztalgia, a kifosztottság, a tanácstalanság és az „elvették a kedvenc játékomat” furcsa vegyülete. Ahogy a kádári Magyarország a folyamatos jelenidő terepe volt, úgy a rendszerváltást követő rövid évek a visszanyert jövő és szabadság igézetében teltek el, míg mára mintha újra a prezentizmus korszaka köszöntött volna be, melyben – noha az államszocializmus kikényszerített evidenciái, bizonyosságai eltűntek, paradigmája felszámolódott – az új idegenségtapasztalattal együtt járó folytonos újradefiniálás, újrakonstruálás, megújulás-fétis a valódi távlatot szintén nélkülözi. Noha Petri a Kádár-kori demokratikus ellenzék legbelsőbb köréhez tartozott, ez a szubkultúra is többnyire mély szkepszissel volt aziránt, hogy a korszak még az ő életükben véget ér. Akarták, de alig hitték. Petri költészete ennek a berendezkedett, de mégsem konszolidálódó mentalitásnak is eleven emlékműve. De mindez kilóg a ká-európai klausztrofóbiából, egyetemes tapasztalattá képes tágulni. Ahogy egyetemes tapasztalattá lesz Kertésznél is a Sorstalanságban: „Próbáltam előre nézni, de hát kilátás csak a holnapra esett, a holnap meg ugyanez a nap, vagyis hát megint egy pont ugyanilyen nap.” És a közelben álldogál az a szomorúfűz is, ahol Estragon és Vladimir vár Godotra, ráadásul el lehet olvasni Petri Beckett-szinopszisát, vagy idézni a Zátonyt:
„ez nem ideje semminek.
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz,
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol,
itt készülődsz, de nem mégy sehová,
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.”
Ez a szinte Pompeji-üzemmód, a néha nyommal, de legtöbbször nyom nélkül elszivárgó életidő, a folytonos átmenetiség tűnik talán jelenleg e költészet legizgalmasabb, legaktuálisabb oldalának. Hashtag örökhétfő.
*
Ferencesek temploma - Geuduschek Tibor / Fortepan
Az időhöz, a mosthoz hasonlóan a tér, az itt is összetéveszthetetlenül fontos és gyakran visszatérő eleme a Petri-költészetnek. „Író foglalkozású, budapesti lakos”, mondja magáról, és érthetetlen, hogy az urbanisták miért nem gyártanak matricát, kulcstartót és bögrét az arcképével, hogy miért nem szerveznek városi sétát Petri-sorok ösvényén. Érthetetlen, hogy miért nem kap utcát vagy emléktáblát ennek a világvárosnak egyetlen kerületétől sem. Vagyis érthető. Elfogadhatatlan és érthető. A nyolcvanas évek végén majdnem ő lett Cseh Tamás új párja is:
„A Petri Gyurit később én kerestem meg kínomban. Vele a Néphadsereg, ma Falk Miksa utcai borozóban találkoztam, és mondtam, Gyuri, mindenki azon van, hogy folytatódjon, és én rád gondoltam. Baszd meg, Tamás, mondta, én túl rövid sorokat írok! Jó barátok voltunk a Petrivel, nem jártunk össze, de szerettem a nagy lófejét, ő is kedvelt engem valamiért, talán a hasonló lófejemért.”
A szinte leltárba szedett eszpresszók mellett persze mindenféle utcák, terek is betolakodnak a képbe, kiépül a Petri-univerzum. Mint egy régóta nézett teleregény díszlete, gyakran kelti az otthonosság látszatát, ebben is olyan, mint a valóság. A Petri-versnek sokszor van erős miliője, topográfiája. Az ilyen fontos beszélgetések lakásbelsőjét például onnan ismerjük, hogy a szüleink itt nőttek fel, vagy itt költöztek össze, vagy itt alapítottak családot – ahogy talán mi is. A Napsütötte sáv útvonalán pedig, még ha vannak is homályos vagy fehér foltok, de járt már a GoogleStreetView-autó. A 65 karácsonya soraiban viszont hiánytalan a kép a Ferencesek templomáról, a Margit híd környékéről: „elindultam sétálni, csikorgó lépteimet a havon/ egy szellemfül tekervényei talán őrzik,/ a mondott budai helyről a Margit híd felé,/ átlábolva az éjféli mise elszivárgó közönségén/ a Ferencesek templománál, hogy ácsorogjak a hídláb fölött,/ amin bölcs öreg jégtáblák zúzzák szét majd/ olvadástól hemzsegő fejüket.” Ez a szöveg 1985-ben jelent meg az Azt hiszik szamizdatkötetben, és érdemes mellé tenni a Történet című vers egy részletét az 1971-es Magyarázatok M. számára kötetből:
„A párkányon álltak,
kivilágított boltívek alatt.
A zene kitódult az éj terébe,
sötét folyam, üres hidak fölé,
ahol jégtáblák önkéntes halálát
szoktam figyelni
a tompán remegő hídláb fölött.
Hersegve széthasad egy és a többi,
vak csordaként, fékezni tehetetlen,
rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk
elévülhetetlen szabályai szerint.”
*
Öt éve, a tizedik évfordulón voltam kinn először és eddig utoljára Dunaalmáson, ahol Petrit eltemették. Nagy ínyence volt a temetőknek is, nagy haldokló és nagy gyászoló: a Sára-versek Petőfi Cipruslombjainak édestestvérei, a Hajnóczy-emlékvers vagy a Szókoszorú Solt Ottila sírjára, a Bibó temetése mind-mind magaslati pontjai az életműnek. Ahogyan a 301-es parcelláról szóló ugyanígy. Ez a vers mondja, hogy szürkületben kiélesedik minden. Pedig Petri inkább a napfelkelte, a reggel költője volt: talán mert ez a másnapnak, akármilyen értelemben vesszük is azt, a legnyersebb napszaka. A szemlélődés és a hümmögések kurta ideje. Itt négy óra múlt. Nyári hajnal, kétezer-tizenöt.
