Fehér Renátó: Bölcsődal [Ady 100]

Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Fehér Renátó választását mutatjuk.

„zsúfoljuk tele a lapokat, amíg csak el nem sötétül minden”
(Samuel Beckett: Molloy, ford. Romhányi Török Gábor)

Én kifelé megyek – írja Ady a Nyugat legelső évfolyamának 9. számában. Ez a sor és ez a vers lesz majd Az Illés szerekén kötet záróköve is. A szerző a harmincas évei legelején jár. Szecesszió és koravén midlife crisis. Fekete-zöld babérfák terhe esőzik? Alfons Mucha Merchandise, őszi hógömb. Húznám, Ernő.

Én kifelé megyek. Persze, de akad köztünk, aki nem? Aligha független a korszellemtől, ugyanakkor valami univerzális tudást is tételez, hogy Ady ontológiája mindig végre szegezett. És bár hajlamos tetszelegni ebben a pusztulásban, nem kufárkodik a rémülettel és nem kecsegtető farizeus: adottságként rögzíti, hogy az élet ideiglenes, s ekként nem több, mint haldoklásunk története. A halál rokonai vagyunk mindannyian. Az Én kifelé megyek tehát nem gyászének vagy testamentum, akármennyire is ezeket a dögcédulákat aggattuk folyton Ady nyakába, hanem bölcsődal. Ez az utolsó gyászunk nékünk, s az utolsó mindjárt a legelső is.

Antagonisztikus élethez antagonisztikus költészet. Sátánista Baudelaire és végigkántált Biblia. Párizs az én Bakonyom. S a tátongás Ady ontológiája és politikája között. Kifelé megy a Holnap hőse, aki nemcsak a magyar költészetnek, de a magyar sajtónak is dobogós klasszikusa. De az ő dobogója mindig ravatal. Ady rohan a forradalomba, mint vágyta ugyanazt évtizedekkel korábban a Hesseni Hírmondó röpiratát fogalmazó Georg Büchner. Béke a viskókkal. Láng a vármegye-házra. Az itt töltött idő, a kifelé vezető evilág igazsággal kikövezendő, százszor is viharverten. És akkor lásd megint a becketti mottót az élen.