Farkas Tiborc: Vadidegen
Libri Könyvkiadó, 2014, 348 oldal, 2792 HUF
Ha egy regény utópisztikus krimi, ami ráadásul egy fiktív, külföldi nagyvárosban játszódik, akkor azt a kritikusok legalábbis gyanakvással fogadják, de az is előfordulhat, hogy eleve száműzik a „populáris irodalom” kategóriába. Pedig lehet, hogy a magyar próza egy teljesen új irányáról van szó, mely a mai problémákat nem a múltból, hanem a jelenből próbálja megválaszolni, kiindulópontul pedig Magyarország helyett egy sokkal általánosabb helyszínt választ, ahonnan jobban látszanak a civilizáció globális problémái. Tegnap este Farkas Tiborc Vadidegen című könyvének bemutatóján jártunk: a szerzővel Dunajcsik Mátyás és Bartók Imre beszélgetett, a könyv részleteit pedig Rába Roland olvasta fel.
"Tom, a külvárosi krematórium igazgatója látszólag nyugalmas életet él. Mégis pánikrohamok gyötrik, a barátnőjét és a családját egyre nehezebben viseli el, álmaiban pusztító faji háborúk és a civilizált Nyugat alkonyának rémképei kísértik. Amikor pedig gyanút fog, hogy a hullaházból elszállított emberi szervek körül nem stimmel valami, olyan eseménysor veszi kezdetét, hogy örülhet, ha ő maga nem kerül végül a boncasztalra…"
Farkas Tiborc regénye szédítő utazás egy nem is olyan távoli jövőbe. Egy városba, ahol mindenki jött valahonnan, de ahol otthonra senki sem talál. Megrendítő összeomlás-történet, mély értelmű krimi és utópisztikus látomás.
A ráhangolódást segítő kisfilm, illetve az első könyvrészlet meghallgatása után (mely egy kormányhivatalnok és a főszereplő, a krematóriumigazgató Tom rosszul végződött találkozásáról szólt) Dunajcsik Mátyás elsőként azt kérdezte: milyen konkrét helyszínek ihlették a regényt, járt-e Farkas Tiborc például boncteremben? „Páciensként még nem”, hangzott a frappáns válasz, majd rövid közjáték után a beszélgetés a főszereplő erőteljes antropológiai érdeklődésére terelődött. Farkast történelem szakos egyetemistaként kezdték el foglalkoztatni a civilizáció-elméletek (például Spengler és Fukuyama tézisei) – ma is leginkább az érdekli, hogyan tudnak a különböző kultúrák kapcsolatba lépni egymással. Szerinte ezek az elméletek nagyon sok fontos kérdésre választ adnak: például, ha elfogadjuk, hogy a világ centrális, félperifériális és perifériális helyzetben lévő kultúrákból áll, akkor nagyon könnyen beláthatjuk, hogy „Magyarország ezzel a félperifériális elhelyezkedéssel soha a büdös életbe nem fog a nyugathoz felzárkózni”.
Dunajcsik ezután arra volt kíváncsi, hogy – bár ennek ellenére választhatta volna Magyarországot a regény helyszínéül – miért helyezte a cselekményt mégis inkább egy centrális elhelyezkedésű metropoliszba. Farkas szerette volna elemelni a regényt a magyar rögvalóságtól, mert sokkal általánosabb civilizációs problémákról akart írni, és ehhez egy fiktív nagyváros sokkal alkalmasabb helyszínnek tűnt. Mindehhez Bartók Imre hozzátette, az ő regénye, A patkány éve is egy centrális nagyvárosban (New Yorkban) játszódik, és talán utópisztikus látásmódjában is rokonítható Farkas könyvével. Szerinte az, amit ők képviselnek, a magyar prózának egy új vonulata – egy olyan irányzat, melyet nem a XX. századi magyar múlt, hanem a jelen és a közeljövő érdekel. Viszont ez az érdeklődés eleve gyanússá teszi könyveiket az úgynevezett magas irodalmat képviselő kritikusok szemében. A magyar irodalmi élet egyébként is elitista: az elmúlt 10-15 évben az egyetlen engedményt a krimivel, például Kondor Vilmos krimijeivel tette, igaz, ezek is a magyar múltban játszódnak. Emellett érdekes, milyen kevés magyar regény szól az igazi Budapestről: hiszen még azok is, amelyek itt játszódnak, inkább egy felduzzasztott faluként mutatják be, nem pedig igazi nagyvárosként.
Farkas szerint a magyar irodalomban még ma is az a mikszáthi hagyomány dívik, hogy „írjunk anekdotákat a parasztokról”. Persze ez sokszor nagyon jópofa, de a civilizáció általános problémáit mégsem lehet ily módon megragadni, hiszen ezek elsősorban a nagyvárosokban válnak egyértelművé: Budapesten is, de még inkább az olyan óriási metropoliszokban, mint például Moszkva, vagy a húszmilliós lélekszámú Mexikóváros. Az ilyen helyeken látszik a legjobban az emberi nyomor, az elidegenedés; itt a legerősebb az ember elveszettség-érzése.
Újabb monológként az egyik előváros részletes leírását hallgathattuk, majd a szerző elmesélte, hogy ezt a részt egészen konkrétan a Nagykőrösi út ihlette, melyen rendszeresen végighalad, amikor hazautazik Kecskemétre. Bartók ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a nagyvárosoknak sosincs igazi középpontja, csak külvárosok vannak, melyeket mindig kiesőnek érzünk egy láthatatlan centrumhoz képest, ami valójában nem is létezik – a regény leírásai nagyon szépen visszatükrözik ezt a tapasztalatot.
Ezek után a beszélgetés az identitás problematikájára terelődött, mely a szerző szerint a regény másik nagy kérdése. Hiszen mindig másokhoz képest határozzuk meg önmagunkat – valószínűleg innen ered a főhős antropológiai megszállottsága is, hiszen, bár látszólag folyton a többieket igyekszik identifikálni a testi jegyeik alapján, valójában mindvégig önmagát keresi. Bartók Imre is ezt tartotta a regény kulcsproblémájának: érdekes látni, ahogy Tom a saját identitásának meghatározásába végül belebukik. Az újabb, Rába Roland által felolvasott részletben „akció közben” láthattuk a hobbi-antropológust.
Mikor Dunajcsik a kedvenc íróiról kérdezte Farkast., a szerző bevallotta, hogy bár nagyon szereti a magyar írókat, például a mára méltatlanul háttérbe szorult Füst Milánt, inkább külföldi szerzők hatottak rá, mint mondjuk Bret Easton Ellis vagy az orosz Sorokin. Elsősorban azokat az írókat kedveli, akik a XXI. századot ábrázolják, hiszen „a jelen kérdéseit nem lehet a múltból megválaszolni”. Ezért szerinte teljesen elhibázott a mai magyar „köldöknézegetés” – nem helyes, hogy a múlt század traumái eltakarják előlünk a ma problémáit.
A beszélgetés végén Bartók Imre még elmondta: annak ellenére, hogy a Vadidegen elején ott áll, hogy alkalmas lehet a „nyugalom megzavarására”, ő nagyon jól szórakozott olvasás közben, hiszen a szatírába hajló regény groteszk humora jól ellensúlyozza a nyomasztó hangulatot. A könyvbemutató lezárásaként még felolvasta a könyvből az egyik kedvenc mondatát: „Eddig Daniel egy barátságos boncmesternek tűnt, akihez egyáltalán nem passzol a koponyafűrész, de hát Istenem, eltéved az ember a nagyvilágban.”
Szerző: Illés Zsófia
