Nicole Krauss: Nagy palota
Magvető, 400 oldal, 2012, 2967 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Ha két író nemcsak egymást, de a kritikusokat is meghódítja, és hirtelen az irodalomi élet legújabb álompárjaként kezdenek hivatkozni rájuk, elképzelhető, hogy sokan tudni akarják majd, hogyan élték meg a sikert. Ilyen irodalmi álompár egyik fele Nicole Krauss is (korábban már interjúztunk vele emailben - a szerk.), aki azonban nem tud válaszolni a sikerre vonatkozó kérdésre. Amikor második regénye után ott találta magát a kortárs amerikai irodalom élvonalában, éppen olyan problémák foglalkoztatták, mint mostanában. Például az, hogy nincs otthon tej. Szerinte egy író élete egyáltalán nem olyan, mint a rocksztároké, se különleges rituáléi, se sztárallűrjei nincsenek, írás közben pedig csak egyetlen dologhoz ragaszkodik, az egyedülléthez. Nem tudja, hogy egy könyv megváltoztathatja-e olvasója életét, de a múlt hónapban nagyon sokat merített A. B. Yehoshua műveiből. Látogatása sajnos túl rövid volt ahhoz, hogy elutazzon nagyapja szülővárosába, de mikor utoljára járt Budapesten, épp abban a szállodában szállt meg, ahol most is. Az első dolog, ami feltűnt vele kapcsolatban, hogy ugyanazt a felsőt viseli, mint amiben a Wikipédia-oldalán lévő képen is látható. A második meg az a hatalmas ellentmondás, amiről egész jelenléte, és válaszai is árulkodtak. A magányos író, akinek néha óriási teher az önpromóció, de amint érdeklődni kezdenek a munkája iránt, kivirul. Csillogott a szeme, miközben a művészetről és a gyerekeiről beszélt, de hiába szerettük volna, nem tudtuk kizökkenteni a szerepéből. Még Esterházy Péter Harmonia caelestisének első mondatával sem, ami Judith Sollosy fordításában így hangzik: It is deucedly difficult to tell a lie when you don't know the truth.
Egy esszéjében arról ír, hogy egy új regény elkezdésekor nincs se témája, se előre felvázolt cselekménye, sőt gyakran még karakterei sem. Csak egy egyszerű mondata van, amit általában meg sem tart. Érdekelne, hogy mennyit számít, mi ez a mondat, ezért hoztam egyet. Tekintsünk rá úgy, mintha a következő regényének első mondata lenne. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoz elő önből, és arra is, hogyan folytatná.
(Nevet) Ó, jaj! Nem tudok egy random mondattal kezdeni.
Azért ezt választottam, mert Esterházynak nagyon fontos az első mondat, ön viszont azt írja, hogy szinte mindig elveti, amit először gépel le.
Ez a mondat valószínűleg évek óta Esterházyval van, a történet pedig már hosszú ideje formálódott benne, mielőtt leírta. Ha egy regény elkezdésekor nem is tudom, hová tartok, az érzelmi hátteret, az aggodalmakat és a kételyeket már összegyűjtöttem hozzá az évek alatt, még ha öntudatlanul is. Eldobok egy csomó dolgot, amiről úgy érzem, nem működik, reménytelennek érzem az egészet (nevet), aztán valami történik, nem egyik napról a másikra, de a regény életre kel. Sosem úgy, hogy van egy mondatom, és rögtön tudom, hogy regényt fogok írni, ez sokkal lassabb folyamat. Hirtelen rájövök, hogy a karakter és a szituáció elég élettelinek, nyitottnak tűnik ahhoz, hogy elvigyen valahová. Nem tudom, hogy hová, és azt sem, hogy az utazás hogyan hat majd más dolgokra. De mondjuk azt, hogy ez az első mondatom. Évekig gondolkodnék azon, hogy mit jelent anélkül élni, hogy tudnánk az igazságot. A mondat csak ezután emelkedne a felszínre.
A Hay Fesztivál az együttgondolkodásról szól, és egy kicsit talán a világ jobbá tételéről is. Mi lenne az a téma, vagy probléma, amit most leginkább a reflektorfénybe helyezne?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy van egy konkrét téma.
És ha nem úgy kérdezem, hogy ön, mint a fesztivált támogató meghívott, hanem mint író?
Ez egy hatalmas kérdés.
Minden könyvénél teljesen más?
Azt hiszem, vagyis remélem! A legalapvetőbb egzisztenciális kérdésekkel foglalkozom, ugyanazokkal a kérdésekkel, amelyekkel sok másik író is. Kíváncsi vagyok, hogy az ember milyen szerepet játszik saját személyiségének kialakulásában, mennyire vagyunk a múltunk termékei. Érdekel, hogy mi az elképzelhető legnagyobb intimitás két ember között.
Kap néha válaszokat is a kérdéseire?
Nem. Ez olyan valami, amit egész életemben tanulok. Tanulok az intimitás hibáiból, a kommunikáció hibáiból, de ugyanakkora szépségéből és az erejéből is. Az írás legnagyobb öröme, hogy az egész emberi életből meríthetsz ihletet. Ezért nem szeretnék csak egy témát, vagy egy nagy problémát kiemelni.
Mi volt a legnagyobb áldozat, amit meg kellett hoznia azért, hogy író lehessen?
Nagyon mérgező lehet, ha eldöntöd, hogy a nap nagy részét egyedül akarod tölteni egy szobában. Néha sajnálom, hogy ez az életem, mert szeretek utazni, máshol lenni, hallani másokat beszélni. Nagyon magányos ember vagyok, de közben tudom, hogy nem ez tesz boldoggá. Az érintkezés tesz boldoggá, ha szemtanúja lehetek mások életének. A mindennapok szintjén ezt a magányt tekinthetjük áldozatnak
A három regény hogyan változtatta meg az életét? Milyen ember volt a megírásuk előtt, és mennyiben vált más emberré utánuk?
Mindig félénk voltam egy kicsit. Az írás bizonyos módon támogatta ezt, más szempontból viszont lerombolta. (nevet) Tegnap este jetlagem volt, nagyon kimerült voltam, de egy óra után felébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Végül hajnal fél ötkor sikerült elaludnom. 10:40-kor csörgött a telefonom, a szervezők hívtak, hogy várnak lent, mert indulunk a sajtótájékoztatóra. Kiugrottam az ágyból, öt perc alatt elkészültem, negyedóra múlva pedig mára színpadon voltam. Van ebben valami szürreális, de hozzá kell szoknom, mert ez nem egy félénk ember élete. Talán a félénk nem is jó kifejezés, a magának való, vagy a zárkózott sokkal jobb. A regényírásban van valami nagyon kitárulkozó, a munkád szóvivőivé kell válnod. Ez elég éles váltás volt nekem.
Az irodalom mellett művészettörténetet is tanult. Mesélne arról, hogy mit jelent önnek az irodalom, és mit a művészet?
Ha levertnek és szomorúnak érzem magam, elmegyek egy múzeumba, és odaállok egy festmény elé, amit szeretek. Úgy érzem, hogy olyankor kapcsolatban vagyok a leglényegesebb dolgokkal az életben. Minden, ami lényegtelen, és elhanyagolható, felszívódik, úgy érzem, hogy tartozom valahová, hogy élek. Ez mindig emlékeztet arra, hogy miért akartam művész lenni. Ez az a hely, ahol lenni szeretnék, és nem akartam, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Azt hiszem, ezért lettem író. Hogy beléphessek ebbe a párhuzamos világba.
Mintha belesétálna egy festménybe?
Mintha a festmény téged is magába foglalna, ahogy a legmegindítóbb regények is teszik. Az író és az olvasó között mindig van valamilyen párbeszéd, az olvasó nem csak hallgat, hanem együttműködik, és a nagy részét fel is építi a regénynek. Az író felvázol egy szobát, te pedig berendezed. Ez nem egy igazi világ, de azoknak, akik sok időt töltenek benne, igazibb bárminél. Ez az, ami mindig továbblökött, nem csak íróként, de olvasóként is.
Milyen olvasónak írná le magát?
Majdnem kizárólag csak fordításokat olvasok, nem számít, hogy magyar, német, vagy mondjuk japán. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy máshonnan származó írók hogyan mondanak el történeteket, hogyan építenek fel világokat. Sajnos olyan olvasó vagyok, aki író is. Sajnos, mert nekem nagyon nehéz csak a jó sztori miatt olvasni. Kell lennie a könyvben valaminek, ami íróként is érdekes számomra, mint például W. G. Sebald könyvei. De mindig vannak új írók, akikkel elkezdek foglalkozni. Az íróasztalom felett van egy kis könyvespolc, azoknak a kedvenc íróimnak a könyveivel, akikhez mindig visszatérek, mint Beckett vagy Kafka. Van egy saját panteonom.
Érezte úgy valaha, hogy elveszítette kreativitásának egy részét azáltal, hogy hozzáment egy másik íróhoz? (Nicole Krauss férje Jonathan Safran Foer, az Állatok a tányéromon, a Minden vilángol és a Rém hangosan és irtó közel című könyvek szerzője –a szerk.)
Inkább a fiaim születése után éreztem így. Amikor picik, egyáltalán nincs magánélet. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy elvesztettem nemcsak a kapcsolatot, de a belépést is a saját belső életemhez, ami nagyon ijesztő volt. Persze vissza lehet találni, de sokáig nem tudsz úgy írni, gondolkodni, zenét hallgatni, ahogy megszoktad, mert egyszerűen nincs annyi órája egy napnak. A fiaim születése óta egyetlen regény írtam, de sokkal gazdagabbá tették a munkámat.
Azért csak egyet, mert a gyerekek mellett nem volt rá elég ideje, vagy mert nem érezte, hogy önnek most regényt kellene írnia?
Mert az anyaság olyan mélységeket nyitott bennem, amelyekről korábban nem is tudtam, hogy léteznek. Érzelmeket, amikhez addig nem volt hozzáférésem. Ha most az anyaságról írok, azt már zsigerből teszem. Remélem, hogy komolyabb íróvá váltam ezáltal, még akkor is, ha kevesebb időm maradt az írásra.
Mennyire nehéz összeegyeztetni az anyaságot azzal a ténnyel, hogy ön egy híres író, aki rengeteget utazik?
Otthon szerencsére nem vagyok híres író. Nemrég beszéltem egy másik íróval (nem akart nevet mondani, de annyit elárult, hogy férfiről van, és „nagyon-nagyon ismert amerikai szerző” – szerk.), aki panaszkodott, hogy nem akar többé fesztiválokra járni, elfáradt, kéri vissza a privát életét. Mondtam neki, hogy a szülőség a legjobb belépő ehhez. Mikor otthon vagy, nem számítanak a felnőttként elért eredményeid. Amikor eljövök egy ilyen fesztiválra, és pár napig újra író lehetek, az megteremti az egyensúlyt a két életem között.
Olyan ez önnek, mint egy nyaralás?
(Nagyot nevet) Igen, pontosan.
A Hay Fesztivált megnyitó sajtótájékoztatón azt mondta, hogy a világ legjobb helye egy regény közepében van. Hol van a második legjobb hely a világon?
Talán két legjobb helyem is van, amik együtt is remekül működnek. Egyedül dolgozom egész nap, de semmi sem jobb, mint magam mögött hagyni az összes szorongást, meg a nagy egzisztenciális kérdéseket, és hazamenni a gyerekeimhez. Amikor az egyik életemet élem, akkor hiányzik másik, és fordítva. Nem tudom elképzelni őket egymás nékül.
(Amint kikapcsolom a diktafont, Krauss megnyugszik, és felszabadultan csevegni kezd Nádasról, Krasznahorkairól. Majd előhúzza az Esterházy-mondatot, és újra megkérdezi a könyv címét. Én megmondom, ő pedig megígéri, hogy mindenképpen elolvassa. Hiszek neki.)
