Fotó: Valuska Gábor
Kezdünk hozzászokni a terrorista merényletekhez, de ahhoz nem jutunk közelebb, hogy megértsük, milyen motivációk hajtják a merénylőket. Legutóbb Brüsszelben robbantottak, aminek összesen 32 áldozata és 270 sérültje volt. Zak Ebrahim egy terrorista fia, aki közelről követhette végig, hogy a látszólag normálisnak tűnő családjában sötét és felfoghatatlan dolgok történnek. Az apa, El-Sayyid Nossair a World Trade Center 1993-es bombatámadásáért életfogytiglan tartó börtönbüntetést kapott, de a Zsidó Védelmi Liga szélsőséges nézeteket hirdető vezetőjének, Meir Kahane rabbinak a meggyilkolásáért szemtanúk és bizonyítékok hiányában nem tudták elítélni. Hogyan dolgozza fel a család azt a traumát, amikor egy ország ellenségévé válsz? Hogyan válik szét az apa és a terrorista alakja? Mit lehet kezdeni az apa súlyos történetével? A szélsőséges nézeteket választó apától elfordul a család, majd minden kapcsolatot megszakítanak vele. Legnagyobb fia, Abdulaziz El Sayyid Nosair nevet változtatott és lemondott a muszlim vallásról. Zak Ebrahim néven könyvet írt A terrorista fia - Történet a választás szabadságáról címmel, amelyben elmeséli, hogy lehet a szélsőséges nevelés ellenére a békét választani. Előadásaival járja a világot, így most Budapesten járt, azt hirdeti, mindenki maga döntheti el, milyen útra lép.
Amikor megírta a könyvét, milyen célközönségre gondolt? Kiknek írta és miért?
Már azelőtt aktív tagja voltam a háborúellenes mozgalomnak, mielőtt nyilvános beszédeket tartottam volna. Úgy gondoltam, ha megosztom a tapasztalataimat, ez azok számára is hasznos lehet, akikkel együtt tüntetünk, és azok számára is, akik ellentüntetéseket szerveznek. Hiszen nem mindenki, sőt, a muszlim közösség nagy része nem vallott szélsőséges nézeteket, és nem részesült olyan neveltetésben, amelyet az apám és az őt befolyásoló Vak Sejk fontosnak tartott. Én ezt nagyon jól tudtam. Azért beszélek a saját tapasztalataimról, hogy megmutassam, a sokak által rettegett szélsőséges ideológiák befolyása ellenére mégis lehetséges a békét választani. Fontos volt, hogy egy másik üzenetet is megfogalmazzak a muszlim közösségekről. A könyv a szabad akaratról és a saját döntéseinkről szól, arról, hogy nem kell feltétlenül azt az utat követnünk, amelyet kijelöltek számunkra.
Zak Ebrahim: A terrorista fia - Történet a választás szabadságáról
HVG Kiadói Rt., 2014, 112 oldal, 1900 HUF
Hogyan lehet elszámolni az apa örökségével? Mit jelentett ez gyerekként és mit felnőttként?
Egyre világosabbá vált számomra, hogy az apám tette határozza majd meg, hogyan viszonyulnak hozzám. Lesznek, akik elítélnek miatta és lesznek olyanok is, akik dicsérni fognak érte. Olyan emaileket is kaptam, amelyekben engem is megvádoltak, hiszen ha apám terrorista, én sem lehetek más, sőt, nemcsak én, hanem a muszlim közösség egésze is az. Tudtam, hogy bármit is tennék, bármilyen életet is élnék, úgyis el fognak ítélni emiatt. Ezt megtanultam elfogadni. Megtanultam elfogadni azt is, hogy elítélnek azért is, mert nem értenek velem egyet, de az esetek döntő többségében azt tapasztaltam, hogy a könyvem megjelenése óta pozitívan viszonyulnak hozzám. Nagyon hálás vagyok, hogy a könyvem és a történetem másokon is segít. Amióta részt veszek a háborúellenes mozgalomban, egyre világosabbá vált számomra, hogy igény van a jobb megértésre. Sajnos, olyan tévécsatornák, mint például a Fox News, nem hívnak túl gyakran békeaktivistákat a műsoraikba, de a családtörténetem miatt engem meghívtak. A meghívást a saját hasznomra akartam fordítani és a békéről akartam beszélni, arról, hogy van lehetőség a választásra, hogy azok a sztereotípiák, amiket belénk nevelnek, nem igazak. Felismertem, hogy ahhoz, hogy önmagam lehessek, ki kell lépnem apám árnyékából, és hálás vagyok, hogy nekem megadatott ez a lehetőség.
Mikor értette meg, hogy az apja terrorista?
Egy hétéves számára nagyon zavaros megérteni azt, hogy az apja megölt másokat és ez jó. Sokan, a muszlim közösségen belül és kívül is, úgy látták, hogy egyik szélsőséges megölte a másikat, hiszen Meir Kahane rabbi az egyik legnagyobb terrorista szervezet vezetője volt és sokan nagyon negatív szereplőnek látták, szélsőséges is volt a szó minden értelmében. De mégis, egy gyerek nagyon nehezen tud egy gyilkosságot jó tettként felfogni. Hogy ezt a magam számára érthetővé tegyem, különféle magyarázatokat találtam ki, például azt, hogy Meir Kahane rabbi nem volt jó ember, és azt kapta, amit megérdemelt. De amikor 1993-ban bekövetkezett a World Trade Center robbantása, akkor a korábbi magyarázat már nem állta meg a helyét, hiszen rengeteg ártatlan ember halt meg és fizetett meg az Egyesült Államok Közel-Keleten folytatott politikájáért. Ez már egészen más bűntett volt, nem tudtam a korábbi érvet apám mentségére fordítani. Ekkor jöttem rá, hogy mit is jelent ez az ideológia, ekkor kezdett körvonalazódni, amikor már nem tudtam magyarázattal szolgálni. Később azt is be kellett látnom, hogy Meir Kahane rabbi meggyilkolása semmire sem volt megoldás. Halála utána mártírrá avatták, és az általa képviselt ideológia továbbélt, sőt, még több támogatót nyert. Az erőszak folytatódott, és azt is fel kellett ismernem, hogy az ő meggyilkolása is elítélendő, és nem vezet megoldásra.
Mi volt a legnehezebb a gyerekkorában?
Sokáig ragaszkodtam ahhoz az apaképhez, amit kialakítottam róla, még mielőtt radikalizálódott volna. Életem első éveiben olyan apát ismertem meg, aki kedves, türelmes és figyelmes. Ameddig csak lehetett, gyerekként ragaszkodtam ehhez a képhez és azt mondogattam magamnak, hogy az én apám olyan, amilyennek megismertem. A húszas éveim elején megpróbáltam megérteni őt, a döntését, a motivációit. Beláttam hogy azok az emberek, akik erőszakot követnek el, ugyanúgy képesek a szeretetre is. A családjuk ugyanolyan fontos számukra, mint bárki másnak, de a szélsőséges ideológiák nevében borzalmas tettekre is képesek. A szeretet és a gyűlölet nem zárják ki egymást. Ezt nagyon nehéz volt feldolgozni és megérteni. A húszas éveim elején kellett szembesülnöm azzal is, hogy rengeteg düh gyűlt fel bennem az apám iránt. Nagyon nehéz életem volt miatta, szegények voltunk, harmincszor költöztünk, mert előbb-utóbb kiderült, hogy kik vagyunk. Az iskolában gyakran kinevettek amiatt, hogy nem volt apám, és nem taníthatott meg arra, hogy kiálljak magamért és ne hagyjam, hogy a sárba tiporják az önbecsülésemet. Fiatal felnőttkoromban ezek a tapasztalatok maguk alá gyűrtek. Haragudtam rá és megvetést éreztem iránta. Felismertem, hogy az érzéseimet pozitív irányba kell terelnem, hogy a tapasztalataimat jó célra kell fordítanom és ennek érdekében a tőlem telhető legtöbbet meg kell tennem.
Könyvében az apja kiábrándulásáról is ír, arról, hogy csalódott az Egyesült Államokban. Miben csalódott pontosan?
Azt hiszem, legelőször akkor tört össze benne valami, amikor egy pittsburghi nő erőszakkal vádolta. Ez óriási szégyen egy muszlim számára. Bevándorlóként, főleg vallásgyakorló bevándorlóként fontossá válik a közösséghez tartozás. A mecset látogatása az otthon biztonságát nyújtja és ez számára nagyon fontos volt, a közösség megbecsült tagja volt. Azt hiszem, akkor tévesen úgy ítélte, hogy a nyugati világ a hibás az ő eljátszott becsületéért, hiszen szembesülnie kellett azzal, hogy mennyire könnyű erőszak elkövetésével vádolni valakit, mindezt pár száz dollár reményében. Sérült a megítélése, hiszen a nemi erőszak nagyon súlyos vádnak számít. Az elszenvedett igazságtalanság és a felgyülemlett düh hozzájárult ahhoz, hogy kiábránduljon ebből a kultúrából, de ez csak a kezdet volt. Miután átköltöztünk New Jerseybe, hogy új életet kezdjünk, munkahelyi baleset miatt apámnak otthon kellett pihennie. Ez óriási teher volt számára, hiszen így nem tudta biztosítani a családja megélhetését. Antidepresszánst szedett és egész nap a Koránt olvasta. Ekkor került kapcsolatba a Vak Sejkkel, az afganisztáni dzsihád legbefolyásosabb vezetőjével. Apám Egyiptomban nőtt fel, követte az ország sorsát, és azt kellett látnia, hogy Hoszni Mubarak diktatórikus kormánya Izrael után az Egyesült Államok egyik legfontosabb közel-keleti szövetségese. Hosszú hagyománya van annak, hogy a nyugati demokráciák antidemokratikus kormányokat támogatnak. Ez mérhetetlen dühöt váltott ki az ott élőkben. Amikor férfiak és nők kivonulnak a Tahrir térre vallás-, szólás- és sajtószabadságot követelve, az Egyesült Államokban gyártott fegyverekkel lövik le őket és Nyugat-Európából vásárolt könnygázt fújnak rájuk, az felháborodást szül. Ezek után az Egyesült Államok demokráciafogalma semmiféle komolyan veendő jelentéssel nem bír egy Szaúd-Arábiában nevelkedett fiatalnak. Hiszen ez az ország vásárolja fel a legtöbb amerikai fegyvert, annak ellenére, hogy a nemzetközi jog értelmében diktatórikus kormányokat tilos fegyverhez juttatni. Az ott élők azt látják, hogy a demokratikus nyugat kormányai az erőszakot támogatják, és azzal kell szembesülniük, hogy mindezek után nem hajlandóak megérteni a radikalizálódás okait.
A napokban a Fox News hírcsatornára kapcsoltam és megdöbbenéssel hallgattam Bill O’Reillyt, aki épp azt kérdezte meghívottjától, hogy miért gyűlölik az amerikaiakat a Közel-Keleten. Annak, aki ezt a kérdést 2001. szeptember 11-e óta újra és újra felteszi, nincs semmi keresnivalója egy politikai elemzőműsorban: a rácsodálkozása csak arról árulkodik, hogy nem hajlandó tudomást venni a politikai helyzetről, gesztusával tagadja a létező összefüggéseket, és ellehetetleníti a megoldást. 2001. szeptember 11-e óta az al-Kaida az Egyesült Államok és koalíciós partnerei első számú célpontjává vált. A szervezetet ért támadások sikeresen leszámoltak az al-Kaidával, de semmi előrelépés nem történt a megjelenésük okainak feltérképezésében. Senki nem volt hajlandó kimondani, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikája szolgáltatta az okot a megjelenésükre. Az al-Kaida végleges felszámolása helyett egy sokkal agresszívebb csoportosulás kialakulásának kedveztek, az ISIS-nek, amely a politikai stabilitás hiányában Irakban és Szíriában terjedt el először.
Kapcsolódó cikkünk:
Loretta Napoleoni: Európának nem az Iszlám Állam jelenti a problémát, hanem az oroszok
A Közel-Keleten az Arab Tavasz a demokratikus rendszerek kialakulásának esélyét jelentette. Egyiptomban harminc év után először került sor szabadon szervezett választásokra, és annak ellenére, hogy nem értek egyet a választások kimenetelével, be kell látnunk, hogy pont ez a demokrácia lényege. Az Egyesült Államoknak rengeteg alkalma volt tanulni a hibáiból, egyetlen közel-keleti országnak sem adatott meg ennyi esély. Az Egyesült Államok támogatta a demokratikusan választott kormányt ért puccsot, és a fegyveres hatalomátvétel ellenére továbbra is fegyverrel támogatta az országot, annak ellenére, hogy erőszakos hatalomátvétel esetén ez tilos. Az Egyesült Államok azt állítja, hogy a szabadságot akarja a világ többi országába exportálni, ennek teljesítése közben mégis erőteljes gazdasági egyenlőtlenséget hoz létre.
Milyen visszhangja volt a könyvének az Egyesült Államok muszlim közösségeiben?
A muszlim közösség nagyon tart attól, hogy a szélsőséges nézetekről nyíltan beszéljen, akár a közösségen belül is, sőt, attól is tartanak, hogy a szélsőség szó elhangozzon. Ez a félelem leginkább számukra káros, hiszen a közösségen belül lenne a legfontosabb beszélni erről. De nem gondolom, hogy a muszlim közösségnek kötelessége lenne folyamatosan arról nyilatkozni, hogy nem értenek egyet a terrorista merényletekkel, ahogy a civil társadalomnak sem kötelessége folyamatosan azt hangoztatni, hogy számukra nem kapcsolódik össze a terrorizmus az iszlámmal. Ugyanakkor a muszlim közösségen belül van igény az elhatárolódásra. A közösség tagjai és a muszlim szervezetek elítéltek minden, a vallás nevében véghezvitt tettet, de sajnos, úgy tűnik, ezt senki nem hallja meg. Kivételes helyzetben vagyok, hiszen apám tettei miatt a figyelem középpontjába kerültem, elmondhatom a történetemet, és az üzenetet, amit fontosnak tartok. Mivel ateista vagyok, amiről beszélek, az nem jut el a muszlim közösséghez, de hangsúlyozom, a másféle gondolkodás elől való elzárkózás nemcsak a muszlim közösségre, hanem minden konzervatív gondolkodású csoportra jellemző. Egyetértek azokkal, akik igazságtalanságnak találják a nyugat beavatkozását a közel-keleti államokba, de apám és köztem az a különbség, hogy másképp lépünk fel az igazságtalanság ellen. Számomra világos, hogy az agresszió semmiképp sem lehet megoldás.
Ateistának vallja magát. Nem látja összeegyeztethetőnek a békét a vallással?
Nem az apám miatt hagytam el a vallást, hiszen jól tudtam, hogy a tettének semmi köze nincs a valláshoz. A vallásos emberek nagy része túlságosan meg van győződve arról, hogy igaza van, és sok ateista is hasonlóan gondolja. Tavaly Desmond Tutuval beszélgettem a hitről, és kétségtelen, hogy amit ő elért, azt a hitének köszönheti, akárcsak Martin Luther King. De sok ateista és vallásos ember egyaránt belesétál ugyanabba a csapdába, amikor úgy véli, ha nem gondolkodunk egyformán, az azt jelenti, hogy ellenségek vagyunk és nem leszünk képesek együtt élni. A vallás még inkább elválaszt minket egymástól: a végtelenül bölcs Isten gondolata, aki megalkotta az embert, számomra hamisnak hat, hiszen magán hordozza az emberi gondolkodás felismerhető hibáit. Én így képtelen voltam megtartani a hitemet, ennek ellenére különböző felekezetekkel dolgozom együtt a kölcsönös megértésért, a szolidaritás megerősítéséért. Nem politikáról vitázunk egy teremben, hanem közösséget építünk. Ez nagyon jó módja annak, hogy leszámoljunk az előítéleteinkkel, és elejét vegyük a szegregációnak, hiszen így lesz a legkönnyebb valótlanságokat gondolni és téves ellenségképet alkotni egymásról. Muszlimként barátkoztam össze egy zsidó fiúval, és az ellentétéről győződtem meg mindannak, amit tanítottak nekem. Felismertem, hogy a vallás rengeteg konfliktus okozója, és azt kívántam, bárcsak ne létezne. Idővel elfogadtam a világot olyannak, amilyen, és kis lépésekben gondolkodom.
Akkor azt mondja, a vallás nehezíti az elfogadást?
Számomra igen, hiszen a vallás előírásai elválasztanak egymástól. Amikor feladtam a vallásom, megkönnyebbültem, nem a halál utáni élet miatt kellett aggódnom, hanem a jelenben élhettem. Sokkal közelebb kerültem az emberekhez és a környezetemhez, jobb ember lettem.
Mennyiben más ma az amerikai társadalom ahhoz képest, amilyen a gyerekkorában volt? Hogyan látja az amerikai muszlim közösségek helyzetét ma?
Az elmúlt harminc évben rengeteg változás történt. 2001. szeptember 11. óta az amerikai társadalom megváltozott, de valójában csak annyi történt, hogy az amerikaiak is megtapasztalhatták azt, amivel a világ többi részének folyamatosan meg kellett küzdenie: azzal, hogy ártatlan emberek halálát okozzák. Az amerikai társadalomnak szembe kellett néznie a valósággal, hiszen a kormányzata évek óta beavatkozik a világ más országainak belügyeibe. A támadás sokakat megijesztett és dühített, és voltak, akik felismerték, hogy az amerikai kormány más országok állampolgárainak az életébe is beleavatkozik. Generációról generációra egyre liberálisabb az amerikai társadalom és ez jó. A mostani választás azért is fontos, mert a Legfelsőbb Bíróság működésére is hatással lesz. A választások során rendszerint csak az elnökre szoktunk figyelni, de nem az övé a legfontosabb szerep, hanem a Legfelsőbb Bíróságé, hiszen a bírákat az elnök életük végéig nevezi ki, így ők fogják meghatározni a törvény értelmezését az elkövetkező akár ötven évig. Donald Trump háborúpárti, támogatja a halálbüntetést, ami a konzervatív, republikánus pártokra jellemző, de Trump nyíltan és büszkén ki is mondja ezt, miközben szociális politikája meglehetősen baloldali. De Ted Cruz még Trumpnál is veszélyesebb, hiszen ő, apjához hasonlóan vallási fanatikus.
Jon Stewartot, az azóta már leköszönt The Daily Show házigazdáját apafiguraként említi, akitől sokat tanult. Mit tanult tőle?
Ő volt az első férfi, akire felnéztem. Nagyon logikusan felépített érvrendszerrel rombolta le bennem mindazt, amiben addig hittem, és képtelen voltam ellene érveket felsorakoztatni. Nagy hatással volt rám, hiszen a műsorainak köszönhetem, hogy megkérdőjeleztem mindazt, amiben addig hittem. A politikáról is úgy volt képes beszélni, hogy az egy tizenéves számára is érdekesnek tűnt. Neki köszönhetően kezdtem el érdeklődni a tizenévesek körében egyáltalán nem menőnek számító politikai folyamatok iránt. Sikerült elérnie, hogy mindez érdekeljen, és minél többet akarjak tudni erről.
Az európai terrorcselekmények kapcsán gyakran elhangzik. hogy azokat másod- és harmadgenerációs bevándorlók követik el. Miért állnak másodgenerációs bevándorló fiatalok a terror oldalára?
Ennek nem egyetlenegy, hanem több oka is van. Mindenki azt akarja érezni, hogy tartozik valahová, hogy egy közösség része. Vannak, akik ezt az igényt a maguk hasznára fordítják, és szélsőséges nézeteket terjesztve megnyerik maguknak ezeket a fiatalokat. Annak ellenére, hogy jó anyagi körülmények között élnek, a vallásuk sokakat elszigeteltté tesz, a radikalizálódásnak pedig ez a melegágya. Ezen felül még a döntéshozók képmutatásával is szembesülnek, hiszen a béke ígérete másoknak a háborút jelenti. Amikor azt látjuk, hogy nincs hajlandóság a menekültek befogadására, vagy csak keresztény menekültek befogadása lehetséges, miközben ez a magatartás emberi életeket követel, sokan nem bírnak szemet hunyni az igazságtalanság fölött, és erőszakhoz folyamodnak. Azért kezdtem el előadásokat tartani, hogy bebizonyítsam, hogy ösztönös, zsigeri reakció helyett másféle is lehetséges, ha ismerjük a célt és törekszünk a megvalósításra.
Kérték-e a segítségét különböző segítő, támogató tevékenységet végző civil szervezetek, vagy a dzsihádot elhagyó harcosokat segítő rehabilitációs központok?
Nem fordult hozzám senki segítségért, viszont egy civil szervezet alapítását indítottam el, és remélem, hogy be tudok kapcsolódni a segítő munkába. Azt látom, hogy rengeteg menekültet ért trauma. A nők és gyerekek támogatásával rengeteg szervezet foglalkozik, de a férfiaktól továbbra is elvárják, hogy ahogy elhagyják a csónakot, máris keressék meg a család számára szükséges bevételt. A fiatal férfiaknak legalább annyi támogatásra van szükségük, mint a nőknek és gyerekeknek, hiszen ők a legkiszolgáltatottabbak, hozzájuk jutnak el legkönnyebben a radikalizálódást szorgalmazó gondolatok.
Szerző: Tamás-Balha Etelka
