Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!
Athenaeum Kiadó, 2013, 384 oldal, 3490 HUF
„Üdítően egyedi szerelmi történet” - olvasható egy recenzióból vett idézet Lydia Netzer Ragyogj, édesem! című könyvének cukorkarózsaszín borítóján. Még bele sem lapoztunk, máris előítéleteink vannak, holott a regény egészen mást ígér, mint a borító. Az, hogy a valódi célközönségéhez talán nehezen talál el, nem kizárólag a „csomagoláson” múlik, hiszen maga a regény is érdekes kevercs, melyben a chick lit, sci-fi, a fejlődésregény, a romantikus szerelmi történet és a társadalomrajz elemei olvadnak össze.
Nem csak a műfaji hovatartozás komplikált itt, hanem a szereplők is. Az amerikai Lydia Netzer debütáló regénye furcsa figurákkal és eredeti ötletekkel van tele. A főhős, Sunny, egy születésétől fogva kopasz nő, férje Maxon egy Asperger-szindrómás, Nobel-díjas űrhajós, aki szuperintelligens robotokkal szeretné benépesíteni a Holdat. Virginia egyik csendes kisvárosában, Norfolkban élnek „rangrejtve”, furcsaságaikat és különbözőségüket a lehetőségekhez mérten minél jobban elkendőzve. Főleg Sunny igyekszik a normalitás álcáit fenntartani, míg egy nap különös baleset történik, ami megváltoztatja az eseményeket, de leginkább a nő viszonyát a valósághoz, a kertvárosi élet díszleteihez. Az irigylésre méltó háziasszony éppen elég labilis állapotban van, hiszen férje a Hold felé tart, anyja végstádiumú rákbeteg, egy közeli kórházban haldoklik, ő pedig egyedül marad autista fiával, Bubberrel, és ha mindez még nem lenne elég, kilenc hónapos terhes második gyermekével. A jól felépített kis élet falai recsegnek-ropognak a terheléstől, de talán nem történne semmi, ha egy baleset során nem repülne le Sunnyról évek óta viselt szőke parókája. Az a paróka, mely voltaképpen az átlagtól való eltérés álcázásának a metaforája. A baleset idején, az űrbéli helyszínen is váratlan fordulat történik, Maxonék űrhajójába egy apró meteorit csapódik, mely letéríti őket a Hold körüli pályáról. A Földön ugyanez történik Sunnyval: „Ebben a világban képes volt arra, hogy kialakítsa a megfelelő feleség és anya viselkedésmintáit. Amikor a parókája leesett, hirtelen felébredt ebből az álomból, kirepült a röppályáról, és összevissza cikázott az égen, mindenféle kusza vektor mentén, őrült szögekben.”
Innentől váltás következik, és Sunny átértékeli az eddigieket. A parókát természetesen nem teszi vissza, Bubbert leállítja a gyógyszerekről, a kórházban pedig arra kéri az orvosokat, kapcsolják le a gépekről vegetatív állapotban lévő anyját. Ekkor kezdődnek azok a flashback-szerű visszaemlékezések, melyekből az olvasó megismerheti élete és Maxonnal közös éveinek történetét, azt az időszakot, amikor még teljesen természetesnek és normálisnak tekintették különbözőségüket. Míg a regény pár nap eseményeit rögzíti a szöveg jelenében, addig évek történéseit gyűjti össze a visszaemlékezések során, így egyszerre előre és hátra is haladunk az időben. A Ragyogj, édesem egy szép és tényleg különleges szerelmi történet, két furcsa ember gyerekkorban megpecsételődött kapcsolatának krónikája. Sunny a következő szavakkal jellemzi: „Azt kérded, hogyan szeretjük egymást? Úgy, mint a meztelen gyermekek egy idegen dzsungelben, ahol minden farönk emberevő óriásnak látszik, és egyetlen orchidea hatalmas kukachalmaznak. Nem mondtuk egymásnak, hogy „Szeretlek”, csakúgy, mint ahogy akkor sem mondtuk egymásnak, hogy „Magunk vagyunk, meztelen gyermekek, ebben a dzsungelben”, amikor egy napon át bolyongtunk eltévedve a fák között a rengetegben. (…) A mi szerelmünk egyike a generációnk eposzba illő szerelmeinek. Sőt, lehet, hogy minden idők hősszerelme. Kit érdekel, ha senki nem látja ezt, aki csak úgy elsétál mellettünk?”
Ez az utolsó kérdés felveti a következő problémát, ami a regény legnagyobb tétjének tűnik. Miért igyekszünk olyan nagyon normálisnak látszani? Miért éljük az életünket képzelt tekintetek kereszttüzében? Ki(k)nek a megerősítésére és jóváhagyására várunk? Miért nem szeretünk kilógni a sorból? Mi az, hogy normális, és létezik-e egyáltalán? Ezt a szerteágazó kérdéskört azonban a regény nem képes körüljárni, valójában nem tudunk meg mást, mint az unásig ismert közhelyet, mely szerint a békés kertvárosok színes függönyei mögött titkok laknak. A Sunnyhoz kapcsolt metaforával élve, mindenki póthajat visel, a paróka alatt pedig egytől egyig kopaszok. A regény egyik erőssége, hogy sok érdekes kérdést felvet, de sajnos – talán épp ezért – kissé szét is esik, mindent csak felületesen érint, sokat markol, keveset fog. Néhány oldalt szentel az anyaság, az anyává válás és az ezzel összefüggő személyiségváltozás kérdésének, de nem viszi végig a szálat. Hasonló a helyzet a robotokkal, melyekről Maxon gondolkodik hosszabban és megállapítja, mely három dologban különböznek az embertől (szeretet, megbocsátás, megbánás képessége). Sajnos a szerző ezt sem dolgozza ki kellőképpen, noha érezhető, hogy az robotokkal valami lényegeset akar megragadni abból, mit is tesz embernek lenni.
A kibontatlanul hagyott, elnagyolt problémafelvetések nem illeszkednek szervesen a regénybe, sokszor szájbarágósak is, mintha az írónő úgy gondolta volna, minden ötletét, meglátását bele kell valahogy gyúrnia, meg kell mutatnia, még ha nem is illik oda. A kevesebb egyértelműen több lett volna, hiszen a szerkezetet is veszélybe sodorta azzal, hogy túl sok filozófiai, társadalmi problémát gyűjtött egybe, így sok lett az aránytalanság, a kilógó részlet. Ez főleg azért sajnálatos, mert a szövegben ott van a lehetőség, lehetne ez egy nagyon erős regény is, hiszen az alapötlet jó, a figurák hitelesek (főleg amikor nem szimpla szócsövek), furcsaságaikkal együtt reálisak, és vannak nagyon jól kidolgozott jelenetek is. Például az, amelyikben Sunny házavató bulit szervez,és meghívja a környékbelieket. Minden az ilyenkor szokott mederben halad, ők is egy rendes, tökéletes és átlagos környékbeli családnak tűnnek, mikor Maxon Joy Division feliratú pólóban kijön a dolgozószobából és kínos zavart teremt maga körül.
A mimikri sosem tökéletes, de valamiért mégis igyekszünk. Mindig és mindenki. Ha meg akarunk szabadulni ettől az igyekezettől, le kell dobnunk a parókáinkat. Vagy még jobb, ha a Holdig meg sem állunk.
Szerző: Kolozsi Orsolya
