Egy barátság és egy belvárosi kiskocsma története Szeifert Natália harmadik kötetének témája. A Mi van veletek, semmi? közelmúltban játszódó cselekményének időben és térben is szétfutó szálait egy közös tér, a Mexikó nevű kocsma szervezi egységbe, a regény hétköznapi hősei szinte kivétel nélkül ennek a helynek a törzsvendégei. „A kocsmát valamikor a kétezres évek elején nyitotta egy Barta Tibor nevű fickó, aki egyszer Mexikóban járt, s az élmény annyira magával ragadta, hogy arra gondolt, Budapestnek föltétlen szüksége van egy darabka Mexikóra. A hangulatot úgy kívánta megidézni, hogy a székeket és asztalkákat a kék, a szürke meg a zöld közötti, egzotikusnak szánt árnyalatúra mázolta, kaktuszos posztert és két eredeti, szuvenírsombrerót szögelt a falra, valamint nagy mennyiségben tartott tekilát.” Ebben a kissé szürreális környezetben találkoznak szinte minden nap a szöveg legfontosabb figurái: Éva, Leveles Laci, Jégermiszter, Soma, valamint a harmincas éveik elején járó Grafit és Pók. Nemcsak a hely lóg ki némiképp a környező valóságból, de a kocsmába rendszeresen visszatérő vendégek is magányos, elveszett, beilleszkedésre képtelen figurák. Személyes történeteik sorra tárulnak fel a cselekmény előrehaladtával, megtudjuk például, hogy Leveles Laci hogyan veszítette el fél lábát és a családját, illetve megismerkedünk a két legfontosabb szereplő, Grafit és Pók gyermekkorával, életének fontosabb állomásaival.
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?
Pesti Kalligram, 2019, 253 oldal, 3500 HUF
Az ő történetük egy véletlen találkozással indul, egyiküket éppen utcára teszik, másikukat összeverik. A vidéki képzőművész, a művészi ambícióit megvalósítani képtelen, és így általános iskolai rajztanárként dolgozó Grafit ebben a némileg groteszk helyzetben találkozik Pókkal, aki átmenetileg a lakásába fogadja. Ez az átmeneti állapot aztán évekre konzerválódik, a két férfi között pedig valamiféle szemérmes barátság alakul ki. A regény két főhőse az elmúlt években nagy karriert befutott kallódó, céltalan, helyét nem lelő hőstípusnak a képviselője, életükben nincs tervezettség, képtelenek döntéseket hozni, sorsuk inkább csak véletlenszerűen alakul. Az egyetlen biztos pont ebben a vákuumban a Mexikó, az ismétlődő szertartások, a közös ünnepek, a kis közösség erős összetartása. Szeifert nemcsak plasztikusan ragadja meg egy kiskocsma mindennapjait, atmoszféráját és viszonyait, a kisfröccsök, a sörök, a pult alól mért pálinkák összekeveredő illatát, de azt is megmutatja, hogy ezek a véletlenszerűen egymás mellé került emberek sokszor meglepő és megejtő összetartozást mutatnak, hihetetlen szeretettel és megértéssel fordulnak egymás felé. Érdekes, hogy míg a regényben előkerülő családok szinte mind terheltek, problematikusak, képtelenek valódi közösségként működni, addig egy ilyen kocsmai, közös múlt nélküli embercsoport mekkora együttműködésre képes. A kocsmaregény ez esetben (a hagyományokkal némiképp szakítva) egyúttal a jóság, az önzetlen segítség regénye is: megrendítő, ahogyan a Prágába utazó törzstagok magukkal viszik és ellátják a kerekesszékben ülő, születése óta mozgásképtelen Barnit, akinek ez az első nyaralása. Ugyanez a feltétel nélküli segítőkészség mutatkozik meg a kötet végén, ahol Pók és Grafit nagy összeggel segít Évának, hogy megtarthassa a Mexikót, valamint a legutolsó jelenetben, ahol a kocsma közössége Leveles Lacit búcsúztatja.
A zárójelenet távoli asszociációként ugyan, de emlékeztet Balzac Goriot apójának befejezésére, melyben szintén két fiatal temetett egy tragikus sorsú idősebb férfit, és ott is egyértelmű volt, hogy ez a temetés nem csak egy élet végét, de más életek újrakezdését is jelenti. A Mi van veletek, semmi? befejezése nyitott marad, nem kapunk iránymutatást arra vonatkozóan, vajon sikerrel jár-e a két főhős az újrakezdésben. Egy barátság és egy kocsma életének néhány évébe (és ezen keresztül élettörténetekbe) pillanthatunk a regényben, de Szeifert elbeszélője sok mindent belezsúfol az alaptörténetbe: a szülő-gyerek kapcsolatok konfliktusai; a szerelem bonyolultsága és elvesztésének fájdalma; a művészet és az ihlet mibenléte; a város alvilágának működése is előkerülnek többek között Pók és Grafit beszélgetéseiben, vagy gondolataikban, visszaemlékezéseikben. Az ezekről való eszmefuttatások mellett ráadásul a 2010-es évek eseményei (a vörösiszap-katasztrófa, a West Balkánban történt tragikus tömegbaleset, vagy a hírhedt márciusi hosszú hétvége, mikor egy váratlan havazás miatt ezrek rekedtek az autópályákon) is beleíródnak a történetbe, így egyfajta korrajz irányába is elmozdul a szöveg. Végül aztán nem lesz belőle sem klasszikus fejlődésregény, sem generációs regény, sem szociográfia, de mindegyikből merít, és egy sokszálú, sokrétű regénnyé íródik, mely azt bizonyítja, hogy a címben feltett kérdés nem lehet érvényes, hiszen nem létezik olyan, hogy nincs az emberekkel semmi.
Szerző: Kolozsi Orsolya
