Egoparádé

barraban | 2011. május 17. |

Május 12-én, csütörtökön az Írók Boltja látta vendégül A hűséges férfi című novelláskötete megjelenésének alkalmából Kőrösi Zoltánt és két beszélgetőpartnerét, Mészáros Sándor irodalomtörténész-kritikust, és Para-Kovács Imre újságírót. Nekik nem jelent meg új könyvük, de ez nem nagyon tűnt fel: néha nehéz volt eldönteni, tulajdonképpen ki is az est főszereplője.


 

A halványan Piton professzorra emlékeztető, bár valamivel világosabb hajú Mészáros a novellaműfaj melléktermék-jellegéről, és az érthetetlen és igazságtalan regénymániáról értekezett, melynek folytonosságát a piacnak is érdeke fenntartani. A másik beszélgetőtárs kábé 10 perc késéssel érkezett meg egy elképesztően haragoszöld papucsban, az irodalomtörténészi tónust nyomban informális hangra cserélve: ha valaki egyszer is találkozott a Para-Kovács-jelenséggel, gondolom, már zeng is fülében az ismerős orgánum és hangütés (ha akarom, iszonyú irritáló, ha akarom, térdcsapkodóan vicces). Szinte azonnal elhatalmasodott a rendezvényen, mint valami televény: gyorsan megregulázott egy valóban pofátlanul mobiltelefonozó nőt, megmutatta a közönségnek, hol ül a felesége, majd kikérte magának az alcímet (ti. boldogságnovellák), mert ő inkább halálnovellákként definiálná a kötet tartalmát. Mészáros szerint az irodalmi művek valamilyen formában mindig a halálról szólnak, jó, mondta Para-Kovács, de akkor is. A következő negyedóra azzal telt, hogy ők ketten képtelenek voltak zöld ágra vergődni a kisrealizmus terminussal, Mészáros lemarxistázta Parát, a nonstop egymás szavába vágás végül azzal ért véget, hogy az újságíró előhúzott egy cafatokra ázott A hűséges férfi-példányt, és tíz mondatot felolvasott az egyik novellából, mert neki ez a tíz mondat hatalmas fless volt.



 

Az olvasónak biztos feltűnt, hogy az est főszereplőjéről eddig egy árva szót sem írtam le, s ez bizony nem véletlen. A 29. percben szólalt meg először (esküszöm, néztem az órámat), addig csupán néhány mondatmorzsa jutott osztályrészéül, és félóra után is csak módjával engedték szóhoz jutni. Para-Kovács például a mikrofonból igyekezett minél hülyébb hangokat kicsiholni, aztán az ufók szövegbe szervesüléséről beszélt hosszan, Mészáros meg nyelvi szempontból elemezte a novelláskötetet, és Cortázar stílusához hasonlította szintén végtelennek tűnő perceken át, de ez legalább nem volt öncélú. Kőrösi annyit még közbeszúrhatott, hogy José Saramago is hatott rá, Para-Kovács azonban máris közbevágott, mint aki egyetlen kósza gondolatának nyilvános megosztásáról sem képes lemondani, Bereményi Géza-verset idézett, a fene se értette, miért, majd ismét felolvasott az egyik novellából néhány mondatot. Igazából ennyi idő alatt a fél kötetet meg lehetett volna osztani a közönséggel, lehet, hogy több értelme lett volna.

Az egész tényleg úgy volt kaotikus, ahogy leírom, de olybá tűnt, Kőrösi Zoltánt cseppet sem zavarta, hogy finoman fogalmazva nem lehet a saját könyvbemutatójának centruma (mint kiderült, Para-Kovácsot ő hívta meg, így pontosan tudhatta, mire számítson). Talán egyetlen momentummal utalt rá, hogy kissé túl van harsogva: felidézte egy rádióműsor emlékét, ahol csupa olyat állítottak a könyvéről, amit nem értett, de ezt is szelíd, belenyugvó mosollyal említette csak. Szép pillanat volt, amikor arról mesélt, hogy édesapja nem ismert magára az egyik róla szóló novellában (Arthur Millert juttatta eszembe, aki állítólag hasonlóképp járt, amikor megmutatta apjának Az ügynök halálát), de az idill nem sokáig tartott, mert Para-Kovács nyomban vitatkozni kezdett vele arról, most megkérdőjelezi-e az apa életformáját az elbeszélés vagy sem. Mészárossal is folyamatos volt a pengeváltás, a halál és a kisrealizmus-vita után a boldogság mibenlétéről folyt a meghitt civakodás, meg hogy szabad-e kiadni boldogságnovellák alcímmel egy könyvet, ami nem is a boldogságról szól, mert ez megtévesztő – nem viccelek, legalább 10 percig perlekedtek ezen. Aztán Para-Kovács előhozakodott a saját kötetével (már vártam a pillanatot), igaz, arról beszélt, hogy mennyire nem vette a kutya sem, az egotrip következő állomásán pedig azzal állt elő, és ezúttal vérkomolyan, hogy ha ő és Mészáros nyilvánosan társalgásra érdemesítenek egy könyvet, az garancia rá, hogy valóban arról van szó, és nemcsak egy annak látszó tárgyról. Hú.

Mondjuk rosszabb is lehetett volna. Megeshetett volna az is, hogy egy szó sem hangzik el Kőrösi Zoltán kötetéről, hálásak lehetünk, hogy mégis. Sőt, kifejezetten kedvet kaptam hozzá, és ez a tény az alig 50 percben lezavart, sajátságos bemutatót tekintve nem kis dolog.