Szombaton kezdődött a 33. Isztambuli Nemzetközi Könyvvásár, melynek díszvendége idén Magyarország. A könyvvásárra többek között Esterházy Péter, Darvasi László, Tóth Krisztina, Spiró György, Hoppál Mihály és Pintér Tamás kapott meghívást. A meghívottakat kérdeztük saját műveik fordításáról, a magyar irodalom külföldi megítéléséről és legkedvesebb külföldi szereplésükről. Elsőként Darvasi László válaszol.
Az idegennyelvre fordítás minden könyv számára fontos dolog. Ön szerint milyen szempontok játszanak szerepet a sikerben? Jó ügynök, erős fordítás, beágyazott szerző?
Nekem van egy Lottóötösöm. Úgy hívják, Katharina Raabe, és ő a Surhkamp kiadó szerkesztője. Főként Európa keleti féltekére szakosodott, és persze sok magyar íróval volt dolga. Legújabban Bán Zsófival dolgozott, de Dragomán Gyurival, Bartis Attilával és Korniss Mihállyal is működött már együtt. Hihetetlenül érzékeny, szigorú szerkesztő. Ő csaknem mindent kiadott tőlem. A válság közepette verte át a Virágzabálók fordítását és megjelenését.
Meglátása szerint milyen a megítélése a magyar irodalomnak külföldön? Van valamilyen nemzeti közös nevező? Ahogy például egy norvég regényről mindenkinek a skandináv krimik jutnak az eszébe.
Egy ideig nagyon érdekesek voltunk. Érdekes volt a melankóliánk, egzotikusak, érzékenyek, és egy kicsit barbárok voltunk. Miközben belevariált a képbe egy csillogó, szellemes Esterházy, vagy egy rémületesen analitikus Nádas, vagy a katasztrófát metafizikai szintre emelő Krasznahorkai. Nem, a magyarokról a külföldi olvasóknak, vagy a kritikai világnak nem egy olyan gyár jut eszébe, mint amit a skandináv krimit jelent. Az iskola, az üzem, az nem más, mint egy nagyon szorgos, tehetséges tanulási folyamat eredménye. Elsajátítás. Sok nagyon ügyes viking gyógyszerész, akik a tételeket, az egyenleteket ügyesen, tehetségesen alkalmazták, miközben ott volt az utca másik oldalán a Dogmafilm. A magyar irodalom sokrétű, bonyolult, ösztönös és tudatos, dilettantizmusában is zseniális, és ez a legmeglepőbb benne. De leginkább azt mondják, hogy jé, kicsi ország, és milyen gazdag irodalom. Alapvetően még mindig a melankólia farvizén evezünk, lásd Tóth Krisztát vagy Dragomán Gyurit, de például ügyesen és szellemesen belezavar a képbe újabban Bán Zsófia.
Melyik könyvét mutatják be az isztambuli könyvvásáron? Szerzőként milyen célokkal vesz részt egy külföldi könyvvásáron?
A Titokzatos világválogatott című könyvem lett lefordítva törökre is. Ez egy olyan könyv, amiben a foci és az élet játszik egymás ellen, és gyakran lerúgják egymást.
A magyar irodalom számára mely nyelvek, országok a legfontosabb versenytársak a nemzetközi piacon?
Nem tudom. Ezt talán a kiadóktól kellene kérdezni.
Fotó: Valuska Gábor
Egy szerzőnek mennyire van beleszólása abba, hogy melyik könyve jelenjen meg idegen nyelven?
Alapvetően mindig a külföldi kiadó dönt. Elsősorban, a regénynek örülnek ők is, néha azonban át lehet verni egy-egy novellás kötetet. Én több novellás könyvvel vagyok jelen itt és ott, ami azért nagyon örvendetes, mert a világ irodalmaiban a rövidpróza mostohatestvér. Illetve van egy. Mivel kicsi vagy, nem érdekes, hogy te mit gondolsz egyetemes problémákról. Úgy értem, nem fogja érdekelni őket, ha te teszem azt, kínai novellákat, vagy Jézus-novellákat írsz. Az igény az, hogy írj magadról. Arról a világról, amiben momentán élsz. Mondd meg, mi van a te otthonodban. Egy francia kiadó azt mondta nekem egyszer, de hát a kínaiakat már megírták a mi íróink. Na, ja.
Volt olyan tapasztalata, hogy ugyanaz a könyve más-más országban más-más érzelmeket, gondolatokat ébresztett, más asszociációkat keltett?
Például a Szerezni egy nőt című kötetet – háborús, balkáni novellák – Németországban nagyon szerették. Itthon meg talán elsiklott. De annak örültem, hogy megjelent szerbül, szlovén és horvát nyelven is.
Kérem, válasszon ki egy magyar regényt, amit a legszívesebben fordíttatna le!
Mondok kettőt. Bodor Ádám, Verhovina madarai. Szilasi László, Szentek hárfája.
Mi volt a legkedvesebb vagy legjobb emléke a külföldi szereplésekről?
Voltam én már mindenfélén. Potsdamban, egy késő őszi napon, egy ködös hétfő estén, két véletlen néni előtt egy kihalt pubban. Vagy a Brücke-díj kapcsán a finom kosztümökkel és zakókkal megtömött Altes Museumban a berlini elit előtt. Ezeket az alkalmakat én így együtt tartom, együtt viszem. Ja, jut eszembe egyszer a zsidó múzeumban, mondjuk, még évekkel ezelőtt, megismert a ruhatáros néni.
A cikk a Balassi Bálint Intézet támogatásával jött létre.
