A Könyvhétre jelent meg Darvasi László legújabb regénye, a szegedi árvíz idején játszódó Virágzabálók című regény, amiben új Kossuth Lajos-képet, cigánylegendákat és nemzeti mítoszt kapunk. Darvasi Lászlóval beszélgettünk.

„Az írás velem is megtörténik, épp úgy, ahogy filmet nézek” – ez lenne a Darvasi-próza lényege?

Különben lehetne színházat is mondani. Igen, a lényeg az, hogy többnyire látom a történeteimet. Néha homályosabban, máskor egészen élesen zajlanak az események De azért sok leállás, újraforgatás történik. Mert nem elég csak látni. Vannak momentumok, melyek logikájáról magam sem vagyok képes beszámolni. Hopp, így történt. És nem tudom, miért így. Illetve tudom, ám szavaim nincsenek rá, holott, hát persze, szavakat használok.

Huzamosabb ideig kint tartózkodtál New Yorkban, a regényed jelentős részét is ott írtad. Mennyire más onnan nézve neked az itthoni helyzet?

A Yale könyvtárában, New Havenben kezdtem Amerikát, ahol meglepően gazdag volt a szakirodalmi fölhozatal, aztán valóban New Yorkban folytattam az írást. Az nekem maga volt a béke szigete. De bármilyen messze is mentem, nekem Magyarország mindig közel maradt. Szinte csak akkor vagyunk a világhírekben, ha valami marhaság történik itthon. Egyébként nehezen felejthető a Yale diákjainak tekintete, amikor az egyetem tévészobájában a magyar tévészékház ostromát bámulták.

Itt beleolvashatsz a regénybe.

Meseregényt, novellát, drámát írsz, heti két-három tárcát írsz, havonta például az ÉS-nek, sorra jelennek meg a könyveid. Írás nélkül mihez kezdenél?

Néhány éve a tengerhez repültünk, és az indulás előtt szépen előredolgoztam. Aztán két hétig álldogáltam a homokban, csak olvastam. Remek dolog volt. De egy idő után fájni kezdett, hogy nem írhatok. Nyilván nem azért írok, mert el akarok mondani valamit. Nyilván azért írok, hogy elmondjak valamit. Az akarás és a nem akarás mezsgyéjén van az a titok, amit tárcával vagy nagyregénnyel is folyamatosan kísértünk. Az írás a megnevezés legintimebb aktusa, mégis kifelé, egy közösségi tér irányába működik. Ha lakatlan szigetre zavarnak, soha nem emlegetsz üres füzetet, ceruzákat, hogy majd írsz ott, legfeljebb azt az egy-két könyvet jelölöd ki, amit föltétlenül magaddal akarsz cipelni a halálos pálmafák alá.

A kritika jól bánik veled, viszont nem kelnek nagy példányszámban a könyveid. Nem kellene tudatosabban felépíteni Darvasi László írót?

Ez kiadói feladat lenne. A Magvetőnél jó dolgom van. Ha megkérdeznek, mint például te, válaszolok. Ha írást kérnek, meggondolom. Ha hívnak valahová, igyekszem elmenni. A Virágzabálókat hat évig írtam, és hogy ilyen vaskos könyv lett, az nyilván a trend ellenében tett konzervatív gesztus is. Nagyot akartam, kíváncsi voltam, hogy elbírok-e ekkora, és ilyen bonyolultságú anyaggal. Mindeközben a könyves szakma a mind befolyásosabb virtuális világ kihívására a piac fölpörgetésével válaszolt. Manapság hihetetlenül kevés ideje maradt egy könyvnek, ezt te nálam talán még jobban tudod. Villanásnyi idő a kirakatban - ha ugyan bepacsizhatta magát oda - és már le is lökte a következő könyv. Ráadásul szerintem, én annál bonyolultabb szerző vagyok, hogy a popularitás reflektorfénye felé lehessen tologatni. Az időt, egy könyv idejét azonban előre el lehet foglalni. És erre alkalmas lehet egy nagyregény. Lassan indul, lassan megy, de aztán mégis sokáig megy.

Fotó: Valuska Gábor

A könnymutatványosoknál sokan a szemedre vetették, hogy kifutott a kezedből a szöveg, a Virágzabálóknál viszont összeállt. Sokáig készült, miért?

A könnymutatványosok bátor és tapasztalatlan regény, nincs benne kétely, sem aggodalom, csörtet a sűrűbe, önfeledten csinnadrattázik és petárdázik, nem ismer lehetetlent. A Virágzabálók értelemszerűen érettebb ügy, többet szorong, több benne a bizonytalanság, a megfontoltság, és a körmönfont dramaturgiai komponáltság. A könnymutatványosok nem lép ki a legendák világából, ahol az emberi lények inkább költői karakterek maradnak. A Virágzabálók már bonyolultabb emberi struktúrákat is fölfest a tablóra. Poétikailag folytatni akartam, de meg is akartam haladni a Könnymutatványosokat. Sokáig készült a Virágzabálók, mert sehogyan sem akart vége lenni.

Mégis milyen regény a Virágzabálók? Újabb fontos lépés a pályádon, egy fontos teher letétele, vagy majd meglátjuk, mi történik vele?

Azt hiszem, az életem egyik legnagyobb története.

A könyv nem jelzi, ki volt a szerkesztőd.

Morcsányi Géza segített, volt egy pici félceruzája, és egy radírja, azzal dolgozgatott a kéziraton. Én ezt nagyon bírtam.

A történelem állandóan változik attól függően, hogy ki beszél. Folyamatosan újabb és újabb értelmezésekben mutatkozik meg az ország története, ahogyan egy család története is. E minden rezdülést átható változékonyságot láthatóan soha nem korlátozod.

A Virágzabálók a kétely, a bizonytalanság, a nyitottság regénye is. Alternatív világokat kínál. Álmokat kínál szerbtől, cigánytól, magyartól, zsidótól. Legendákat kínál. Költészet kínál, emberként megelevenedő természeti elemek történeteit kínálja. Amikor az egyik főhősömet politikai szabotázzsal vádolják, ő csakis virágokról beszél a kihallgatójának. Egyeseknek az a biztos támpont, ha kijelölik és óvják az életük és az identitásuk határait, nekem az, hogy fölszámolom, legalábbis elbizonytalanítom ezeket.

Mennyire kell ehhez megteremteni és felhasználni egy város történetét? A szegedi árvízig örvénylik el a történet, amiről 2009-ben Budapesten nem sokat tudok.

Árvíz Pesten, Budán is volt, és például Drezdában is nem olyan régen. Az árvíz kompatibilis természeti jelenség. Egy szegedi várostörténész talán csalódottságot érezhet, amikor a Virágzabálókat olvassa. Mármost engem az a korrekt módon fölidézhető, egykor volt város nem érdekelt.

Milyen könyveket olvasol a regényíráskor? Mennyire van hatással rád a nyelvezet, amit olvasol?

Nemcsak a korabeli tudósítások, hírlapok, jelentések, memoárok, reformkori lánynaplók nyelve, de a mai történészeti munkák, például a Columbián tanító Deák István elegáns és érzékeny Kossuth-könyve, vagy a cigánylegendák szóhasználata is hatott, ez elkerülhetetlen. De persze a regény saját nyelvet követelt, ami sok munkával, nagyon remélem, meg is született. Nagy regény, amelynek cselekménye gyakran elemelkedik, máskor szépen, nyugodtan csordogálnak a mondatok, megint máskor örvénylenek. Örvénylés ide vagy oda, munka közben megtanultam, hogy a szabadságnak van ritmusa.

A történelem nálad minden meséléssel újraíródik, így a nemzeti mítoszunkat is több nézőpont építi, és nem olyan szép és magasztos, ahogyan annak idején tanultuk.

Mert nálunk még a nemzeti öndefiniálás gesztusaiba még mindig nem fér bele sem az árnyalás, sem a felelősség vállalása, sem pedig a kreativitás. Az is látszik, hogy a konszenzust nem kinyilvánítani kell, hanem hosszú, olykor fájdalmas diskurzusok árán megtanulni. Értem én, miért erős az igény hogy végre úgy fogalmazódjék meg, mi a magyar, hogy közben nem a veszteségekre fókuszálunk. Na, de azért csendőrség talán még se kéne.

Az 1848-as forradalom és szabadságharcból, ami a magyarság és Magyarország 56 mellett legfontosabb eredetmítosza, te Kossuth Lajos szegedi látogatását emeled ki, amikor megérkezése után komoly pogrom bontakozik ki. Ki volt Kossuth Lajos?

Nézd, én Kossuthra a szereplőim szemével nézek. Ők pedig, Szép Imre, Klára, Péter, Schütz doktor meglehetősen homályosan látják e híres államférfit, és persze nem csak őt, hanem általában a korabeli politikát. Túlzottan nem is lelkesek. Kossuth a társadalmi progresszió jelképes nagyembere, akihez azonban tévedések, káros avagy bűnös döntések éppúgy tartoznak, mint csodás pozitívumok. Szegeden például megesett egy szörnyű pogrom ama híres októberi beszéde után, hatvan embert gyilkolt le a csőcselék, szerbet, zsidót és magyart - nemzetőrt, és a szolgabírót is. Ezeknek az embereknek a tragédiája is negyvennyolc történetéhez tartozik. Jut eszembe a másod- és harmadvonalbéli forradalmi értelmiség, aki aztán hosszú évekig farigcsált valamely császári börtönben a bukás után, míg a forradalom vezető rétege, a szegény aradi tizenhármaktól eltekintve, többnyire dezertálhatott, és aztán külföldön kaszinózhatott tovább.

A legfontosabb témákat: cigányság, besúgók, nemzeti identitás, a szegedi árvíz a regényed dobta ki, vagy volt valami szándékos reflektálás a mai társadalmi helyzetre?

Tudtam, hogy vannak nagy kulturális etapok, melyeket nem akarok figyelembe venni: mint a korra olyannyira jellemző latinos kultúra, a romantika világképe, a nemzeti ethosz, a nemzeti önmegtalálás áhítata. Mindezek helyébe alternatívákat akartam állítani, ilyen a virágzabálás metaforája, a magyarok álmaiban kivirágzó szerb legendák ködje, a cigány legendárium, Koszta Néró fűmuzsikus zenéje, Mama Gyökér szép, terebélyes alakja, és még sorolhatnám. És az is lényeg, hogy a valóság olykor odajött a dolgozószoba ablakához, és jól beordított.

A Virágzabálók fontos szála tehát egy cigányközösség megjelenése, és általuk valamiféle cigánylegendárium megírása. A könyv ráadásul egy olyan társadalmi közegbe érkezik, amelyben minden magyar-cigány közötti kapcsolat fokozottan érzékeny. A sztereotípiáktól eltekintve nem ölnek, lopnak, hanem többnyire csak zenélnek és táncolnak a cigányok.

Illetve ők is definiálnák magukat. Megpróbálják elmondani a cigányok világtörténetét. Megpróbálják meghatározni a maguk nem túlzottan derűs egzisztenciáját az őket befogadó multikulturális térben. Egy barátom azt mondta, hogy most írni a cigányokról: tett. Jól van, de mindenekelőtt poétikai tett, és más szempontokkal most nem is foglalkoznék. A cigányokat akartam elmondani, azaz az ő sorsuk bonyolult költőiségét, elmondani az életük elmondhatatlanságát. A poétika alapkérdés most sem volt más, mint a balkáni háborúról szóló, Szerezni egy nőt című könyvemben: hogyan lehet egyazon dramaturgiai térben tartani szélsőséges, olykor egymásnak alapjaiban ellentmondó gesztusokat és pillanatokat. Hát, talán, lehet.

A cigánytörténetben rengeteg mítosz jelenik meg, és a Virágzabálókban nem egzotikusabbak vagy érdekesebbek a magyaroknál, pedig többnyire épp az ellenkezőjét sugallja a közbeszéd.

Ó, akkor jó. Mert egyik nép sem érdekesebb a másiknál. Én inkább azt tapasztalnám, hogy a határok két oldaláról egymásra acsarkodó hülyék milyen kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Például az amerikai populizmus évrendszere mennyire hasonlít hazai demagógok gondolkodásmódjára. Hogy most egy szlovák nacionalista mennyire hasonlít a magyar nacionalistára. Ez például milyen unalmas. A történelem nem éppen kreatív színjáték, legalábbis könnyedén és természetesen hív elő évszádok óta ismert reflexeket, s ha az ember nem figyel, könnyen oda is adja magát a toposzok kavarta indulatok erőinek.

A bécsi besúgóhálózatot, illetve annak egy túlbuzgó tagját is a cselekmény részesévé tetted. Nehéz eltekinteni az aktualizálás lehetőségétől. Könyvedet olvasva szerinted mennyivel kerülünk közelebb a besúgók megértéséhez, illetve a besúgó és besúgott viszonyának megismeréséhez?

A modern spicli hálózatot az osztrákok hozták létre, negyvenkilenc után. Én egy hírlapírót neveztem ki spiclinek a Virágzabálókban, ám ha nem kerekítek ennek az embernek egy szép filozófiai ihletésű rendszert, amelynek jegyében a besúgóságát működteti, fenét sem ér az egész. Az én spiclim filozófus, jóllehet botcsinálta filozófus. A tartótisztem is filozófus, jóllehet, botcsinálta filozófus. Lehet aktualizálni, de nem feltétlenül lesz termékeny a dolog. Az én regényemből nem igen fogod megérteni, hogy a rendszerváltásnak ebből a kötelező tantárgyából, vagyis az ügynöki történések földolgozásából, miért bukik meg a hőbörgő, hepciáskodó, perrel fenyegetőző magyar értelmiség, a filmrendező, az újságíró, a megbecsült polgármester. Mert nem lehet mindent csak arra kenni, hogy érintettek meg akarták úszni.

Igen, igen, de a besúgás mégiscsak korunk fontos toposza. A magyar irodalom is rágja még a témát, gondoljunk csak Tarra vagy Esterházyra.

Olyan nagy rágcsálódás azért nem tapasztalható. De mindjárt itt vannak a választások, hát várhatóan újra meglobogtatnak egy-két nevet. De eszembe jut egy lelki momentum a regényből, ami manapság is jellemző: a besúgó inkább véli magát áldozatnak, mint azt, akit besúgott. Ezért is hallgat, és aztán ezért is háborog, ha leleplezik. Jó, ezt most nagyon egyszerűen mondtam, de azért regényben árnyalom.

És most, hogy életed nagy története lezárult, mi lesz?

Nem zárult le. Mert jönnek az olvasók, és a kritikák, talán ők írják tovább. Én pedig, ahogy te mondtad, mesélgetek tovább.