Fotó: Szőcs Petra
„Nem hiszem, hogy a könyv megengedné, hogy valamiféle memoárként olvassák, ahhoz túl egyértelműen elrugaszkodik a reális síktól” - meséli Csutak Gabi Csendélet sárkánnyal című kötetéről. Ez az első könyve, melynek törzsanyaga erősen épít a gyerekkori élményekre. Ceaușescu diktatúrája ugyanakkor csak a háttér: a ’80-as évek Romániájában öntudatra eszmélő gyerek számára nem a Vezér jelenti a legnagyobb fenyegetést. Csutak Gabival berlini hattyúkról, művészeti inspirációkról és a periférikusan felbukkanó sárkányokról beszélgettünk.
A könyved szigligeti ősbemutatóján is elhangzott, hogy a több novelládban előkerülő, a címben is szereplő sárkány-motívum a félelmek, szorongások szimbóluma. Az abszurdba hajló történetekből hogyan lett csendélet, és tudtad-e előre, hogy sárkányt „festesz” rá?
Abban biztos voltam, hogy a „csendélet” szónak szerepelnie kell a címben, mivel egyrészt a legtöbb novella valamilyen markáns képi motívum köré szerveződik, másrészt a főszereplő is a csendes megfigyelő pozíciójába helyezkedik, sokkal inkább elszenvedője, mintsem alakítója a történéseknek. Ezen kívül a halál motívuma is gyakran megjelenik a kötetben, amiről nem nehéz a csendéletre mint halott természetre asszociálni. A sárkány azért tűnt jó választásnak, mert bár egyik szövegben sem tölt be központi szerepet, periférikusan gyakran felbukkan. Mindig ott bujkál és fenyeget a háttérben, mégis egy megfoghatatlan, meghatározhatatlan lény marad. Ezért került a borítóra Győrffy László kerámiaszobra, amely korántsem egy klasszikus mesebeli sárkány.
Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal
PRAE/JAK, 2017, 108 oldal, 2500 HUF
A könyvbemutatón elmondtad, hogy amikor kiállításokból inspirálódva írtál novellákat, akkor is folyton a gyerekkori élményeid törtek felszínre. A kötet összeállításakor mennyire volt egyértelmű, hogy a történetek mellé szürreális elemeket rendelj?
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy előhalásztam valamilyen „reális történetet” az emlékezetemből, aztán pedig megspékeltem szürreális elemekkel. Egy olyan elbeszélői látásmódot igyekeztem konstruálni, amelyben a konkrét történelmi időszakra utaló motívumok és a szürreális képek egyenértékűek, és kibogozhatatlanul összekeverednek egymással. Ennek az együttállásnak a fenntartását szolgálja az is, hogy az elbeszélő a legfurcsább dolgokat is úgy írja le, mintha magától értetődőek lennének, nem nyilvánít véleményt, nem alkot értékítéletet.
Egy tanárom azt mondta egyszer, hiába működik odakint demokrácia, az iskolában diktatúra van. A gyerekkor maga a diktatúra, függetlenül attól, hova születünk?
Ezzel kapcsolatban csak a saját tapasztalatomról tudok beszélni. Én gyerekkoromban úgy láttam, hogy a világ egy nagy, ismeretlen valami, amit meg kell fejtenem, és ez sokszor megrázó élményekkel jár. Nem mindig ismered ki magad, vannak szabályok, amikkel nem vagy tisztában, próbálsz valahogy alkalmazkodni, ami folyamatos erőfeszítést és feszült figyelmet igényel. Úgy gondolom, hogy ez a látásmód nagyrészt alkati kérdés, és akkor is kialakult volna, ha nem élek diktatúrában. Bár a rendszer nyilván ráerősített arra, hogy a környező világra vonatkozó minden új ismeret egyben félelmetesnek is tűnjön. Az, hogy így éltem meg a világot, sokkal inkább meghatározza a novellákat, mint az, hogy konkrétan mi történt velem.
Egy-egy novella helyszíne Budapest, Bukarest, illetve Berlin, főszereplőjük felnőtt, de ahogy a borítón is olvasható, a gyerekkorodat Szatmárnémetiben és Kolozsváron töltötted, és bár ezeket a városokat nem nevezed meg a szövegekben, felismerhetők. A törzsanyag is a gyerekkorra, főleg az óvodai élményekre épül, és erős a család, elsősorban a nagyszülők jelenléte is. Mindegy, mi történik velünk később, a legmeghatározóbb emlékeinket a korai gyerekkorunkból hozzuk?
Az nem kétséges, hogy meghatározóak ezek az emlékek, hiszen kisgyerekként úgy hiszi az ember, hogy a világ valóban olyan, amilyennek aktuálisan megtapasztalja. Vagyis ha az óvónéni erőszakos, akkor azt hisszük, hogy ez a dolgok rendje: az óvónénik mind erőszakosak, el kell fogadni. Ha nincs más tapasztalatunk vagy összehasonlítási alapunk, nem is jut eszünkbe, hogy más alternatíva is lehetséges. Ez az, ami sok esetben veszélyes lehet a jövőre nézve. A novellákban azonban gondosan kerültem a pszichologizálást, az volt a célom, hogy a reális és a szürreális mezsgyéjén egyensúlyozó világot hozzak létre, amely a pszichológia eszköztárával nem megragadható. Ami leginkább a realitáshoz köthető a könyvben, az a helyszínek leírása. Míg a szereplők és a történések inkább konstrukció eredményei, a helyszíneket meghagytam olyannak, ahogyan az emlékezetemben megmaradtak. Ezzel kapcsolatban kaptam is visszajelzést egy olvasótól, aki felismerte Szatmárnémeti egyes részeit. Benne nosztalgikus érzéseket ébresztettek ezek a szövegek, mert ott töltötte a gyerekkorát, pedig az én szándékaimtól távol áll a nosztalgikus hangvétel. Ekkor tudatosítottam, hogy számítanom kell arra, hogy az olvasók egészen másként olvassák majd a szövegeimet, mint ahogyan én azt előre elképzeltem, és ez nagyon kíváncsivá tesz.
Nekem meg a gyerekkorom balatoni nyaralásai jutottak eszembe a hattyúetetésről, ami szintén egy sokkal szebb emlék, míg a könyvben a hattyú egy félelmetes állat.
Hát, ez érdekes. Az igazság az, hogy a hattyúkhoz nekem semmilyen gyerekkori élményem nem fűződik. Néhány évvel ezelőtt Berlinben laktam, ahol volt egy csatorna közvetlenül a házunk előtt, és folyton ott parádéztak a hattyúk. Elkezdtem fotózni őket, és minél alaposabban figyeltem, annál inkább viszolyogtam tőlük. Közben furcsán éreztem magam attól, hogy nem tudom ugyanolyan szépnek látni őket, mint az emberek többsége körülöttem. Később ezt az ellentmondásos érzést ebben a gyerekkorba áthelyezett hattyúetetős történetben írtam meg, persze úgy, hogy jócskán felfokoztam a viszolygás intenzitását.
Mennyire készültél fel arra, ami a legtöbb íróval előfordul, vagyis hogy az olvasók a novellák elbeszélőjével azonosítanak majd?
Biztosra veszem, hogy senki nem fogja azt hinni, hogy egy ikerpár puszta kézzel átszúrta a hasamat, vagy hogy egy félresikerült pártünnepség miatt minden diákot megmérgeztek az iskolámban. Nem hiszem, hogy a könyv megengedné, hogy valamiféle memoárként olvassák, ahhoz túl egyértelműen elrugaszkodik a reális síktól. Ez remélhetőleg ellensúlyozza azt, hogy az egyes szám első személyben írt narráció, és egyes beazonosítható életrajzi elemek referenciális olvasatra csábíthatnak. Nyilván hasznosítottam mindazt, amit megéltem, de a konkrét élményekre mindig puszta nyersanyagként tekintettem, amit aztán átformáltam és integráltam abba a világba, amit a novellákban felépítettem.
Említetted, hogy van egy naplód is, amit 12 éves korodban írtál. Mennyiben tudtad ezt hasznosítani?
Amikor rábukkantam a naplóra, azt hittem, egy aranybánya lesz, de utóbb kiderült, hogy szinte semmit nem tudok belőle átemelni a novellákba. Jó példa ez arra, amikor a „valóság” hasznosíthatatlannak bizonyul. Mégis nagyon örülök, hogy megtaláltam, ugyanis ráébresztett, hogy amit hiteles gyerekhangként dicsérnek a kritikusok és az olvasók, az minden esetben egy jól sikerült konstrukció, egy olyan beszédmód, amiről elhisszük, hogy gyerekhang. Mindenesetre a nagyon hiteles 12 éves naplóíró, aki én voltam, néha úgy beszél, mint 19. századi regényolvasmányainak szereplői, máskor azt taglalja oldalakon keresztül, cseppet sem választékosan, hogy ki legyen a padtársa a következő évben, a ’89-es forradalomról pedig szó szerint azt jegyzi fel, amit a tévében mondtak róla, anélkül, hogy értené, mit jelent („Országunk elindult a demokratizálódás útján”). Elképzeltem, hogy ha ezt elküldeném egy szerkesztőnek, elszörnyedne, mennyire hiteltelen és következetlen ez a gyerekhang. Miután végigolvastam a naplót, eldöntöttem, hogy meg sem próbálok gyerekhangot imitálni, hanem egy olyan elbeszélő fog megszólalni, aki visszaemlékszik a gyerekkorára. Attól tűnhet mégis gyerekhang-szerűnek a narráció, mert az elbeszélő mindig csak felidézi a vélt vagy valós emlékeket, nem fogalmaz meg véleményt a történésekkel kapcsolatban. Tehát amiről itt szó van, az a gyerek-perspektíva felelevenítése, nem pedig gyerekhang.
Győrffy Lászlónak a borítón látható szobrát már említetted. Egy novellát Bartók Imrének, egy másikat Szőcs Petrának ajánlasz. A kortárs írók, művészek erősen hatnak rád?
Amint eldőlt, hogy biztosan lesz kötet, tudtam, hogy Győrffy László valamelyik művét szeretném a borítóra. Az ő szörnyekkel teli, groteszk világa rokonítható a novelláim egyes motívumaival. Több olyan szöveg is bekerült a kötetbe, amiket képzőművészeti alkotásokból inspirálódva írtam a Műút portálra. Ezek közé tartozik például A hídon túl, amit Szűcs Attila legutóbbi kiállítása inspirált, vagy a Temetés, ami Czigány Ákos fotóihoz köthető. Bartók Imre és Szőcs Petra nemcsak a barátaim, de olyan alkotók is, akiknek az írásai fontosak számomra, de az ajánlásoknak mindkét esetben konkrétabb oka van. A Túl sok levegőt egyrészt azért ajánlottam Bartók Imrének, mert ő volt az egyetlen ismerősöm, aki nem csodálkozott, amikor elmondtam neki, mennyire nem tudtam otthon érezni magam Berlinben, másrészt a szerkesztőim gyakran emlegették a nevét a szövegben szereplő látomásos részek kapcsán. Szőcs Petra pedig elmesélte nekem, hogy egy rövid ideig ugyanabba az óvodába járt Kolozsváron, mint én, de ő kiharcolta, hogy átírassák máshová. Ebből született a Piros cipő című novella alapötlete.
A Litera.hu szerkesztője voltál, amikor a könyv törzsanyaga – akkor még tárcasorozat formájában – megszületett. Átszakadt valamiféle gát, amikor ezeket elkezdted írni?
A Litera szerkesztőségében eltöltött idő meghatározó volt, mert rászoktatott a rendszeres munkára, és megtanított arra, hogy ne misztifikáljam túl az írást. Mindig hajlamos voltam a halogatásra, szerettem pepecselni, képes voltam százszor átírni egy mondatot, de ott nem volt mese, háromhetente meg kellett írnom, amit megígértem. Így lassanként körvonalazódni kezdett egy kötetterv, amiből most lett kézzelfogható eredmény.
Fordítasz románból és németből is. A műfordítás sokat segített a rutin megszerzésében?
Nem tudom megítélni, mennyire hatnak rám az idegen nyelvű szövegek, mivel párhuzamosan kezdtem az írást és a műfordítást, de arra mindenképpen jó, hogy az ember biztonsággal tudjon kerek, gördülékeny mondatokat alkotni. A kötet novelláinak nagy része már kész volt, amikor Babits-ösztöndíjat kaptam Bogdan Popescu Aki utoljára elalszik című regényének fordítására. Ezt a könyvet eleve úgy választottam ki, hogy ne álljon távol attól a világtól, ami egyébként is foglalkoztat. Tudtam, hogy a román prózában sokkal elterjedtebb a meseszerű és szürreális motívumok használata, így nem volt nehéz az ízlésemnek megfelelő művet találnom.
Nem akartak ezek az egymásba fűződő novellák regénnyé összeállni?
Én is meglepődtem, milyen szépen összeállt a kötet anyaga. Mintha előre kitaláltam volna, hogyan ismétlődjenek a motívumok. Amikor észrevettem ezt a tendenciát, volt olyan motívumlánc, amire szándékosan ráerősítettem utólag, és így egy elég sűrű motívumhálózat alakult ki. Egy idő után pedig a már meglévő novellák is inspiráltak újabb novellákat. Most értettem meg, mire mondják, hogy a szöveg írja önmagát. Nyilván nem önmagát írja, de ha elkészült a könyv háromnegyede, magától értetődővé válik, hogy melyik részéből hiányzik még valami, hol kell a lyukakat betömni. Valóban felmerült bennem egy pillanatra, hogy akár kisregénnyé is alakíthatnám a könyvet. De végül kitartottam eredeti szándékom mellett: ez egy novellaciklus, ahol erős a motivikus kapcsolat a szövegek között. Ha regényt írnék, az valószínűleg sokkal szerteágazóbb lenne, és többféle elbeszélői hanggal is kísérleteznék. Már egy konkrét terv is kezd körvonalazódni bennem, de erről egyelőre még nem beszélnék.
Szerző: Szarka Károly
