Borzák Tibor: P. S. - ajándék UV-lámpával - Titkok a barguzini csontváz körül
BT-Press Bt., 2014, 496 oldal, 3987 HUF
Fotó: Ujvári Sándor
Huszonöt évvel ezelőtt a szibériai Barguzinban előkerült Petőfi Sándor csontváza. Legalábbis az ásatást végző kutatócsoport, a Megamorv Petőfi Bizottság tagjai ezt állították. Más tudósok (például az akadémikusok) azonban már a vizsgálódás elején egészen más következtetésre jutottak: szerintük a talált földi maradványok egy nőtől származnak. Az álláspontok azóta sem közeledtek egymáshoz, így a lelet immár negyed évszázada tudományos-politikai csaták kereszttüzében áll, a megfellebbezhetetlen igazság pedig annak ellenére, hogy a csontok azóta három kontinens kutatólaboratóriumait is megjárták, egyre csak várat magára. Borzák Tibor újságíró, aki annak idején maga is részt vett az ásatásokon, P.S. című könyvében a barguzini rejtély nyomába ered. A krimiszerű történetben állkapocs-darabkák tűnnek el, szibériai Petőfi-ükunokák kerülnek elő – és ezek még nem is a legmeglepőbb részek.
A Borzák Márton által tervezett kötet kivitelezésében is izgalmas, hiszen ez az első olyan Magyarországon kiadott könyv, melyhez UV-lámpa is jár: a fotókat megvilágítva további összefüggések és érdekességek válnak láthatóvá. Mi mégsem a képekről, hanem inkább a tartalomról kérdeztük a szerzőt:
P. S. - Titkok a barguzini csontváz körül című könyvének kiindulópontja, hogy a Barguzinban talált csontváz valószínűleg valóban Petőfi Sándoré. Mióta gondolja így – mi győzte meg?
Senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy mostantól higgyen a szibériai teóriában. Vagyis abban: Petőfi Sándor túlélte a szabadságharcot, hadifogolyként a Bajkálon túlra került, és sírja is ott van. Könyvemben csupán arra vállalkoztam, hogy egymás mellé illesztem azokat a tényeket, melyeket a témában 1849 óta tudni lehet, és hozzáteszem az újabb kutatási eredményeket, valamint ismertetem a barguzini csontváz hányatott sorsát. Sok közvetett bizonyíték került elő a szibériai levéltárakból, és ezekről keveset tud a közvélemény. Nagyon beszédesek a burját néprajzi gyűjtések anyagai vagy a száműzöttekkel (akiket „osztrák alattvalónak” neveztek) kapcsolatos dokumentumok. Mindezeken túl engem legelőször az 1989-es barguzini ásatások szakértői – Kiszely István, Bruce Latimer, Clyde Simpson és Alekszej Burajev antropológusok – helyszínen tett kijelentése, jegyzőkönyvben rögzített állásfoglalása győzött meg. A 7-es sírban megtalált európai férfi csontvázán 25 olyan testi jellegzetességet fedeztek fel, melyek Petőfi Sándorra is jellemzőek voltak kortársainak elbeszélése és a szakirodalom szerint. Megvan a kiálló bal felső szemfog, ami kulcsfontosságú bizonyíték, hiszen amikor a költő testereklyéinek felkutatása került szóba – például 1956 nyarán egy magyar-román szakértőbizottság Segesvár határában tervezett próbaásást –, mindig azt mondták, ez az egyetlen ismérv elegendő ahhoz, hogy kimondják, tényleg Petőfi maradványairól van szó. Hadd tegyek hozzá még valamit: a kriminalisztika öt egybeeső jegy alapján kimondja az elhunyt azonosságát, tizenhárom esetben már hatmilliárd ember kell ahhoz, hogy két eltérő személlyel álljunk szemben. A barguzini lelet huszonöt azonossága nem volt elég a Magyar Tudományos Akadémiának.
Azt hinné az ember, a tudomány mai állása szerint már könnyen kideríthető egy körülbelül százötven éves csontváz személyazonossága. Mi az oka, hogy még ma, 2014-ben sem tudjuk biztosan, hogy tényleg Petőfi csontjairól van-e szó?
Egyszerű az oka: mindmáig nem történt meg a költő édesanyja, Hrúz Mária és a barguzini lelet csontmintájának összehasonlítása, pedig ezt már az 1989-es expedíció után nem sokkal kérték az amerikai szakértők. A mecénás, Morvai Ferenc vezetésével tíz éven át tartó küzdelmet folytatottunk – 1991 és 2001 között – a Kerepesi (most Fiumei) úti temetőben található Petőfi család sírjának felbontásáért. Háromszor kezdeményeztük, de mindháromszor elutasítás lett a vége. Kegyeleti okokra hivatkozva hiúsítottak meg egy szakmai vizsgálatot. Ha csak ezt a részt olvassa el valaki a könyvemben, egyértelművé válik számára, hogy a Petőfi-ügy politikai és tudományos csatározások áldozatává vált. De a végső DNS-azonosításról nem tettünk le.
Fotó: Borzák Tibor
A könyv szerint a Magyar Tudományos Akadémia mindvégig ádáz küzdelmet folytatott a feltételezett igazság és az ezt képviselő Megamorv Petőfi Bizottság ellen. Ön szerint mi lehetett a legfőbb motivációjuk?
Már az expedíció előtt is az elutasító álláspontot képviselte az MTA, például Kiss József irodalomtörténész azt írta, hogy sem anyagilag, sem erkölcsileg nem szabad támogatni olyan vállalkozást, amely szibériai kutatásokat, sírfeltárást, exhumálást és a „szent hamvak” hazahozatalát sürgeti. Ehhez tartották magukat később is. Dátumra pontosan tetten érhető, mikor és kik határozták meg először nőinek a barguzini csontvázat, mégpedig egy rossz minőségű újságfotó alapján. Amikor az MTA az akkori miniszterelnök, Németh Miklós felszólítására bekapcsolódott a vizsgálatokba, még szükségesnek tartották a kontrollanyagokat, később azonban már ezek hiányában tettek visszavonhatatlan kijelentéseket, mígnem nőinek minősítették a maradványokat, és kérték visszatemetésüket eredeti helyükre, a sírhelyen lévő Petőfi-kopjafa lebontásával egyetemben. De szerencsére Kiszely István és Morvai Ferenc, illetve az expedíción résztvevők igazságérzete erősebbnek bizonyult és nem valósultak meg a végzetes lépések. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy amikor antropológiai kérdések voltak napirenden, az Akadémia történeti bizonyítékokat követelt, illetve megfellebbezhetetlenül közölte, hogy nem vittek az oroszok magukkal '48-as hadifoglyokat, ha pedig történeti síkra terelődött az ügy, a csontok vizsgálatára tértek vissza.
Könyvének egyes fejezetei azt sugallják, hogy a kutatás ellenzői tisztességtelen eszközöket is bevetettek, hogy az igazság ne derülhessen ki. Sőt, az Akadémia egyes tagjainak ügynök-múltjára is utalás történik... Nem összeesküvés-elméletszerű ez egy kicsit?
Szeretném leszögezni: semmit nem én találtam ki, minden, ami a könyvben szerepel, megtörtént. Fotók, videofelvételek, írásos dokumentumok állnak a Megamorv Petőfi Bizottság rendelkezésére. Például az 1990. januári moszkvai magyar-szovjet vizsgálatokról, ahol számos esetben nem megfelelő adatokat írtak a jegyzőkönyvbe, hogy a csontok nőies jellegéhez álljanak közelebb – meg is kellett ismételni a méréseket. Egyből feltűnt a koponya állkapocsszegletének sérülése, mindkét oldalról hiányzik egy darabka belőle. Morvaiék hiába szóltak, hogy nem úgy néz ki, mint eredetileg. A későbbi, amerikai laborvizsgálatoknál is lehet furcsaságokat találni: az egyik szakjelentés szerint egyebek közt felkarcsontból vett minta alapján határozták meg a maradványok női mivoltát, de a moszkvai jegyzőkönyvben nincs nyoma annak, hogy a barguzini csontváz felkarjához hozzányúltak volna – ezt Kiszely is megerősítette. Ami pedig az ügynök-kérdést illeti: Végvári József nyugalmazott rendőr őrnagy, a Duna-gate botrány egykori kirobbantója egy 2001-es televíziós nyilatkozatában beszélt arról, hogy az illetékes minisztérium az állambiztonsági szolgálattól kért véleményt, ha valaki 1848/49-es anyagokat akart kutatni. Amikor ennek kapcsán megkerestem Végvárit, azt is elmondta, hogy minden fontos kulturális intézmény élére megbízható, elvhű kommunistákat helyeztek, tudomása szerint MTA-vonalon mintegy 10-15 SZT-tiszt és duplájánál is több hálózati személy dolgozott. Megtudtam tehát valamit, amit rögzítettem. De nem szőttem belőle összeesküvés-elméletet, semmilyen összefüggésbe nem hoztam a Petőfi-üggyel. Hagyom, hogy az olvasó továbbgondolja, ahogyan annyi minden mást ebben az 500 oldalas „krimiben”.
Vajon lényegében változtatna a költő megítélésén, ha kiderülne, hogy Petőfi tényleg nem Segesvárnál esett el, hanem Barguzinban halt meg? Miért ilyen fontosak a földi maradványok – elsősorban nem a szellemi örökség, az életmű a lényeg?
Természetesen az életmű a fontos. Ehhez azonban hozzátartoznak azok az évek is, melyeket a költő hazájától sok ezer kilométerre élt le – rabságban. Amennyiben ez kétséget kizáróan bebizonyosodik, az semmit nem változtat Petőfi nagyságán. Sőt! Azzal persze tisztában vagyok – hiszen huszonöt éve tapasztalom –, milyen sokan elutasítják a barguzini Petőfi/Petrovics létezését, sokkal jobban szeretnék a segesvári csatamezők hőseként megőrizni. Mindezt anélkül, hogy alapvető tényeket vennének figyelembe. Például: a költő a szabadságharc végnapjaiban Bem kifejezett tiltására nem vett részt az ütközetben, civil ruhában szemlélődött a frontvonaltól távolabb. És mindmáig Heydte osztrák összekötő tisztet fogadják el „koronatanúnak”, aki jelentésében egy nagy fekete körszakállú egyén tetemében vélte felismerni Petőfit, pedig akkor semmilyen szakálla nem volt. Millió tisztázni való részlet akadna tehát, arról nem is beszélve, hogy az orosz levéltárakban még senki nem kutatta az 1848/49-es magyar szabadságharc dokumentumait.
Tervező: Borzák Márton
A könyvben végig testereklyéknek nevezi a csontokat – és valóban, egy nagy művész földi maradványait mindig hajlamosak vagyunk valamilyen szinten szakrálisnak tekinteni. A barguzini lelet sorsa viszont nagyon is profán és mostoha (gondoljunk csak arra, hogy kézitáskában „csempészték” egyik országból a másikba). Függetlenül attól, hogy a csontváz Petőfié vagy egy ismeretlené: nem lenne jobb neki most már az örök nyugalom?
A testereklye sokkal szebben hangzik, mint a csontváz... És ha Petőfiről van szó, megilleti ez a kifejezés. Mindazonáltal ami ezekkel a maradványokkal történt és történik, méltatlan hozzá, bárkiről is legyen szó. Ha a költőnké, akkor az érzelmektől túlfűtött viták, szakmainak vélt primitív vádaskodások szégyenteljesek. De, tegyük fel, hogy a lelet másé, szerintem abban az esetben is méltóbb sorsot érdemelne. Annak idején, amikor 1989 nyarán elindultunk haza Barguzinból, egy nemzetiszín szalaggal átkötött fém ládában voltak a csontok. Egyikünk sem gondolta, hogy ilyen hosszú idő múltával sem sikerül elvégezni az összehasonlító DNS-azonosítást. Többen nem élnek már az expedíció tagjai közül, nincs újabb huszonöt évünk a befejezésig. Könyvemet az eddigiek összegzésének szánom, innentől kezdve tiszta lappal kell folytatni.
Ön felkereste Petőfi szüleinek ma élő oldalági leszármazottait is. Nekik mi az álláspontjuk az ügyben? Elfogadják például, hogy – ha a Petőfi törvénytelen gyermekéről szóló feltételezések igazak – tőlünk keletre távoli rokonaik élnek?
Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a Petőfi-ügybe, egyszer csak rátaláltam a költő szülei, Petrovics István és Hrúz Mária testvéreinek leszármazottaira. Többéves kutatómunkával összeállítottam a családfájukat, ami igen-igen terebélyes. 2008 tavaszán Kecskeméten, a helyi múzeummal karöltve találkozót rendeztünk nekik, ahol több mint ötvenen vettek részt. Talán kevesen tudnak róla, hogy annak idején az 1989-es expedícióról szóló tudósításokat olvasván jelentkeztek egy burját újságnál. Kalandos úton jutott el levelük Nehéz Mihály műfordítóhoz, aki tolmácsként részt vett az expedíción. Levelükben levezették a származásukat, eredeti fényképeket is küldtek magukról. Meghatódva közölték, milyen sokat jelent nekik, hogy tisztázhatják múltjukat.
A könyv mottója: „Az igazság van, a hazugságot kitalálják.” (Georges Braque) Hisz abban, hogy az igazság előbb-utóbb kiderül? El tudná fogadni, ha az bizonyosodna be: tévedett?
Hadd válaszoljak Petőfivel: „Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az”. Hajszálpontos fogalmazás! Hiszem, hogy egyre közelebb kerülünk az igazsághoz. És, mi van akkor, ha a szakértők tévedtek? Kiszely István életében úgy fogalmazott, a tudományban a nemleges válasz is eredmény. Két betű áll a könyvem borítóján: P. S. Ez Petőfi Sándor monogramja, ugyanakkor a post scriptum rövidítése is. Vegyük hát úgy, hogy a hosszú évekig tartó oknyomozásom a szibériai Petőfi-ügy utóirata.
Szerző: Illés Zsófia
