Fotó: Valuska Gábor
Az utókor mindig nehezen bocsátja meg a szerzőnek, ha az életében fürdött a népszerűségben. Szerb Antal például kegyetlenül és villámgyorsan (két sorban) gyilkolja le a világirodalom egyik legolvasottabb írójának egész életművét: „ami az elit-művészeknél szín, nála rikító szenzáció, ami ott művészet, itt hatásvadászat”. És Babits sem sokkal megengedőbb: „túlkönnyű fantáziajátékoknak” nevezi az idősebb Dumas munkáit, A három testőrt „túlfűszerezett scotti regénynek”, a Monte Cristo grófját pedig olyan műnek, mely a byroni hőst ponyvaeposz hősévé hatványozza.
Nem tisztem megvédeni Dumas-t (még akkor se, ha én történetesen rajongok a szenzációs ponyvákért és a túlfűszerezett byroni hősökért is), abban viszont egészen biztos vagyok: ha Babits Mihály olvasta volna nevezett francia író Nagy konyhaszótár című gigantikus gasztronómiai alapvetését, rögtön megváltozott volna véleménye a vén gall romantikusról. Babits ugyanis rajongott Ínyesmester könyvéért, ezt írta Magyar Elekről 1933-ban a Nyugatban: „e könyvet lehetetlen elhallgatnom; mert amellett hogy fontos, praktikus szükségleteket szakértők véleménye szerint kitünően kielégít, engem is kielégít, úgynevezett irodalmi igényeimmel, mint olvasót. Itt ugyan az adatok tömegét nem filozófia vagy egységes kompozició emeli az irodalmi örömök régiójába: hanem a szerző ízlése, gyönyörűsége, emlékező és játékos lelke, melyet e kedves témába belevetett. Nem akarom Brillat-Savarin szellemét idézni; mert az Ínyesmester könyve minden európai látóköre – vagy mondjuk inkább: ízléshorizontja – mellett is teljesen magyar könyv. Inkább Krúdy Gyula szelleméből lebeg itt valami: akinek néhány kitünő novellája nem áll távol e gasztronomikus kultúrától.”
Könyves magazin 2014/2.
Libri-Shopline, 2014, 96 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? Tíz év után új regénnyel jelentkezett Dragomán György
Kötelezők: Jókai helyett Az éhezők viadalát és a Harry Pottert ajánlják
Interjú Péterfy Gergellyel, Terézia Morával, Darvasi Lászlóval, Lawrence Blockkal
Látszik, hogy Babits nem olvasta Dumas „gasztronómiai katedrálisát” (Daniel Zimmermann nevezi így a Nagy konyhaszótárat). Ha olvasta volna, tudná, hogy Ínyesmester könyve sokkal inkább idézi a torkosbohém Dumas, mint a merev és kategorikus Brillat-Savarin szellemét. A bíróból lett ínyencpápa művét hiába fordította gyönyörűen magyarra a zseniális Ambrus Zoltán (és Gizella), még így is olykor kilóg a lóláb: kissé túlpörgetett, néhol öncélú gasztrozofálása hébe-hóba unalomba csap; nemegyszer túlteng a rideg és szürke elmélet, és alig akad némi gyakorlati útmutatás; jópárszor érezzük, hogy tudománnyá akarja zülleszteni azt, ami pedig örökre több annál: művészet; és úgy hiányoznak könyvéből az apiciusi fénnyel ragyogó, bravúros receptek (a sercegő serpenyők, az izgató illatok, a konyha valódi, bódító ízei), mint egy elsietett Tournedos Rossini tetejéről a hajszálvékonyra szelt, vajon megforgatott szarvasgombák.
Az irodalmi szakácskönyv – Ínyesmester által is igen magas színvonalon művelt – műfaját tulajdonképpen az idősebb Dumas találta fel. Hibrid műfaj: szinte minden belefér, amihez csak a gyomornak köze van: novellácska, esszécske, anekdota, sztori, útirajz, emlékek, világhistóriai fejtegetések, kultúrtörténet, növénytan, állattan, kémia stb. – és mindezeken kívül Dumas konyhaszótárában még van 3000 (!) ételrecept is: a francia konyha remekeitől a világ (persze főleg Európa) számos ínyencségéig. Ezen kívül nélkülözhetetlen alapanyagai még a nagy könyvnek: francia sárm, pikáns humor, kalandos múlt, pici cinizmussal fűszerezett irónia, áradó, romantikus stílus, féktelen mesélőkedv, farkasétvágy, gasztronómiai tudás, konyhai tapasztalat, kifinomult ízlés, széles látókör, csavargási vágy stb.
Dumas egész életében a gasztronómia és az utazás megszállottja volt, bejárta egész Európát és környékét, s közben folyamatosan gyűjtötte az anyagot a nagy műhöz, mit élete főművének szánt. Pesttől Tuniszig, a Kaszpi-tengertől Velencéig, Párizstól Bécsig szinte mindenhol megfordult, hol kulináris örömöket sejtett, és fáradhatatlanul jegyzetelt. (Közben persze – állítólag nem egészen egyedül – összeírt egy talicskányi regényt is, valamiből élnie is kellett.) S bár már 1858-ban azt írta, hogy hamarosan nekilát a hatalmas konyhaszótár megírásához, de valójában csak a halálát megelőző évben, 1869-ben – betegen, étvágytalanul és fáradtan – kezdett neki a munkához. Nem sokkal azután, hogy elkészült a vaskos opus, a Mester elhunyt. A könyv először három évvel később, 1873-ban jelent meg Párizsban, és – szinte hihetetlen, de igaz – most először fordították magyarra (a másik francia gasztronómiai alapmű, Brillat-Savarin már említett Az ízlés fiziológiája című könyve már 1912 óta olvasható magyarul).
Mindezt onnan tudom, hogy Szederkényi Olga fordítását én szerkeszthettem az utóbbi hónapokban, és kevés gyönyörűségesebb irodalmi feladatom volt eddig életben. A dumas-i konyhaszótár első magyar kiadása, amely ősszel jelenik meg a Corvina kiadónál, egy terjedelmes és sokszínű válogatás lesz, mely a francia klasszikusok mellett elsősorban Közép-Kelet-Európa (és azon belül az akkori Osztrák-Magyar Monarchia) konyhájára fog koncentrálni, tehát a caeni pacal, a consommé vagy az igazi omlett receptjét éppúgy megtalálja benne az olvasó, mint a magyar bárány, a bécsi kuglóf, a krakkói ökörszáj vagy az orosz sörleves elkészítésének leírását is. Egyedül azt sajnálom, hogy Babits nem olvashatja ezt a könyvet. Ha egy felhőn ücsörögve, lábát lóbázva mégis beleolvas majd a receptekbe és a történetekbe, tíz oldal után a „túlfűszerezett Dumas” feltétlen híve lesz, ezt garantálom.
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin őszi számában jelent meg.
