Az októberi képregénybörzére jelent meg az Alfőnök, az első önálló képregénykötet itthon, aminek Fenegyerek a főszereplője (róla itt írtunk részletesen tavaly). Amerikában eredetileg még 2001-ben jelent meg ez a történet, ami a jövőre 50. születésnapját ünneplő karakter egyik leghíresebb, legkörülrajongottabb korszakának kezdete – az Alfőnök briliáns képregény, a modern szuperhőstörténetek egyik csúcsteljesítményének számító sztorifolyam kezdete. Hazai kiadásának jelentőségét (még ha 12 évet késett is), nem lehet túlbecsülni. 
Fenegyereknek igazából csak két korszaka van, amit rendre kihagyhatatlanként szoktak emlegetni. Az egyikért Frank Miller volt a felelős még a ’80-as években (a magyar képregénykiadás aranykorában, a ’90-es évek első felében meg-megjelent pár az általa jegyzett részek közül), a másikért pedig (és helyben is vagyunk) Brian Michael Bendis. Az író, aki azóta a Marvel csodagyerekévé, és egyik legfontosabb sztárjává vált, függetlenként, hardboiled noirokkal hívta fel magára a figyelmet, a bűn, az utca mocska iránti affinitása pedig a Fenegyerek-sorozatát is meghatározza. 
Ami azt illeti, az Alfőnök nem is igazán a vörösruhás, vak szuperhősről szól – miután civil alteregójára félmillió dolláros vérdíjat tűznek ki, a főszereplő a képregény nagyját azzal tölti, hogy fel-alá rohangál a városban, információkra vadászva, kisstílű gengszterek közt csapva szét, hogy kiderítse, ki hirdetett rá vadászatot, és miért – és még csak nem is jut valami sokra. A kötet az egyik nemezise, a New Yorkot vasmarokkal irányító Vezér, Wilson Fisk véres, Caesar-szerű meggyilkolásával kezdődik. Fenegyerek nyomozásával párhuzamosan, flashbackek sorozatában tárul fel előttünk a Nagy Alma alvilágának hatalomátvételi játszmája, ami persze nem ér véget a Vezér elleni (mint idővel kiderül: súlyos sérülései ellenére sikertelen) merénylettel. 
Az Alfőnök egy sötét, komor, klasszikus atmoszférájú gengsztertörténet, telis-tele mindazzal, ami egy ilyentől elvárható: ambíció, árulás, erőszak, bosszú, mindez fantasztikusan megfestett karakterekkel (a bizonyítási vágy által hajtott Sammy Silkétől a Vezér szó szerint kegyetlen családi drámába csöppenő feleségéig). Mellesleg van benne egy szuperhős is – de ez persze később még nagyon is fontos lesz, az Alfőnök ugyanis minden idők egyik legjobb (nem, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni) Fenegyerek-történetének mesteri felvezetése. A főhős titkos identitásának kipattanása (a Vezér még a Miller-korszak idején jött rá, ki rejlik a maszk alatt, de becsület-, illetve inkább egóbeli okokból ezt a tudást megtartotta magának) a karakter legkomplexebb, legmélyebb és legszemélyesebb pokoljárásához vezet majd, amihez passzol, hogy itt még félig-meddig gyanútlanul tevékenykedik, ahogy a láthatatlan alvilági körökben már készülődik a vihar, ami majd elsöpri megszokott életét. 
A képregényt a bolgár Alex Maleev rajzolta, és az a nyers, realisztikus, pozőrködéstől mentes, tűpontos beállításokkal és oldalkompozíciókkal operáló stílus, amivel életre lehelte Bendis gengszter/noireposzát, mai szemmel is lenyűgöző, akkoriban pedig, a ’90-es évek szélsőségesen eltúlzott, önmaga paródiájába fordult szuperhősesztétikája után szinte forradalminak számított. A hatrészes kötet harmadik fejezete teljesen „néma”, egyetlen szó sincs benne, az alkotók csak a képek erejére támaszkodnak (Fenegyerek egy merénylőt üldöz), akkor pedig még inkább nyilvánvaló, mennyire kisujjukban van a történetmesélés.
A Kingpin kiadó az utóbbi időben nagyon jó érzékkel válogat a Marvel legnagyszerűbb történetei közül, legyenek azok régebbiek vagy újabbak. Az Alfőnökkel induló Fenegyerek-széria újabb kihagyhatatlan vétel, és egyáltalán nem csak a szuperhősök kedvelőinek – sőt. 
