Az idén 50. életévét betöltő X-Men franchise-zal kapcsolatban a hazai képregény általában egyébként messze nem elkényeztetett rajongói abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a mutánscsapat három leghíresebb és legjobb korszakának mindegyikébe belekóstolhattak magyarul. Chris Claremont 17 éves, klasszikus, sőt, forradalmi uralmából a ’90-es években kaptunk egy nagyobb szeletet a Semic jóvoltából, Grant Morrison kissé őrült, kissé paradigmaváltó és nem kissé szenzációs New X-Menjének első sztoriját (E mint eltörölni) a Fumax adta ki 2007-ben, most februártól pedig a Kingpin dobja piacra folytatásos formában Joss Whedon Astonishing X-Men című, 25 részes, grandiózus sztoriját, a Marvel+ antológia lapjain.
Whedon, aki tavaly a Bosszúállók (minden idők harmadik legsikeresebb filmje) író-rendezőjeként szintet lépett, és a geekek kedvencéből a mainstream filmkészítés egyik istenévé vált, az eredetileg 2004-től 2008-ig futott történetet afféle „szélesvásznú képregényként” emelte be a nagyok közé, és azon ritka hollywoodi blockbusterek képregényes ekvivalensévé tette, amik nem csak nagyok és látványosak, de intelligensek és a sci-fi/akció adta keretek közt karakterközpontúak is.
Az Astonishing X-Men (a hazai megjelenésben szimplán csak X-Men, itt a továbbiakban AXM) közvetlenül Grant Morrison említett New X-Menje után veszi fel a fonalat: 16 millió mutáns meghalt Genoshában, New Yorkot romba döntötte Magneto, ő és Jean Grey is halott, Küklopsz Emma Frosttal alkot egy párt, Xavier gonosz ikertestvérét (egy banális koncepció mesteri kivitelezése), Cassandra Novát csak épphogy sikerült megállítani.
Nagyjából ezek a címszavak (és alapvető karterismeretek) elegendőek a sztori megértéséhez, és élvezetéhez, és azok is maradnak: Whedon idejében a sorozat kényelmesen kimaradt a Marvel mindenféle egyéb eseményeiből és crossovereiből, úgyhogy ez a 25 rész önmagában egy nagy és gyönyörű kerek egészet alkot. Ami már csak azért is szükséges, mert Morrison briliánsmód csapongó agymenése után az AXM egy határozott visszatérés a gyökerekhez, a fajgyűlölet/kitaszítottság/elfogadás kontextusába helyezett „egyszerű”, szuperhősös sci-fi/akció/kalandhoz. Ami a hasonlók tengeréből „mindössze” annyival emelkedik ki, hogy átkozottul jól van megírva. 
Whedon összefüggő történetfolyama négy kisebb sztorira oszlik, amelyek egyre látványosabban emelik a tétet, és az X-Men koncepciójának egyre több aspektusából hozzák ki a maximumot. A Gifted (Adottság) a mutánslét alapjait rengeti meg egy „gyógyszer” bevezetésével (a harmadik mozifilm, az X-Men: Az ellenállás vége is ebből az ötletből táplálkozott), a Dangerous egy mesterséges intelligencia „mutációjával” színesíti a képet, és amorális vonásokat vés a többnyire feddhetetlen X-professzorba, a Torn a kíméletlen személyességgel támadó belső ellenség témáját hozza, az Unstoppable pedig az egészet összecsomagolja egy hatalmas bolygóközi kalanddá. Whedon roppant tehetséges történetmesélő, a szálakat szépen futtatja egymás mellett, illetve egymásba, expozíciói erőteljesek, fordulatai hatásosak, akciói dinamikusak, filmszerűek, és sorjáznak bennük a „wow” pillanatok (Kolosszus és Rozsomák kétoldalas „fastball special”-ja az Adottság végén klasszikus).
Ahogy sok egyéb művének, a kultstátuszt élvező Fireflytól a Runawaysen át a Bosszúállókig, az AXM-nek is a csapatdinamika az egyik fő erőssége. Whedon poénokkal, szerelmekkel, drámákkal, konfliktusokkal, élcelődésekkel szövi át az X-Men tagjainak interakcióit, amik a grandiózus eseményeket rendre egyéni, érzelmi, emberi szintre hozzák (ld. Bestia és Rozsomák szembenállását a gyógyszerrel kapcsolatban, vagy Emma és Kitty egész történeten átívelő, és a fináléban gyönyörű csúcspontra érő kapcsolatát). A karaktereknek életük, múltjuk, konkrét világnézetük van, markáns részei egy olyan izgalmas mutáns zeitgesitnak, aminek morális és társadalmi komplexitását előtte csak Claremont és Morrison tudták hasonlóan jól megragadni. 
Szintén Whedonra jellemző, hogy a nők kerülnek előtérbe – noha a halálból briliáns pofátlansággal visszahozott Kolosszus, a személyes démonaival szembesülő Küklopsz, a másodlagos mutációjától megalázott Bestia és a száraz praktikusság és a vad harci düh közt ingadozó Rozsomák is mind kiválóan használt figurák. De az AXM-nek a csapathoz hosszú idő után újra csatlakozó Kitty Pryde a lelke, ő a morális és emocionális fókuszpont, vele lépünk be a történetbe, és végül – nem akármilyen katartikus körülmények közt – vele is távozunk belőle. A megváltáskeresés közben is büszke és cinikus Emma Frost, és az itt bemutatott tinédzser Armor is erős, komplex figurák, és Whedon, tőle elvárható módon még a falatnyi ruhát és jókora dekoltázst viselő előbbi esetében is messze túllép a szuperhősképregények tipikusan szexista ábrázolásmódján.
E téren is látszik a szöveg és a képek harmóniáján, hogy az író és a rajzoló, John Cassaday közt megvolt az alkotói összhang. Kitty egy egyszerű, bájos „szomszédlány” benyomását kelti, Armor pedig egészen „tökéletlen/kifejeletlen” külsőt kap, ami üdítően hat egy olyan iparágban, ami minden random tizenéves lányt szupermodell-külsővel ruház fel. Emma hűvös, arisztokratikus vonásai, az arcára állandó tábort vert arrogancia tökéletes vizaulizálása a karakternek, és a férfi szereplők is közelebb állnak a realitáshoz, mint általában. 
És ugyan akadnak apró inkonzisztenciák (mint pl. Emma említett ruhájának egy jeleneten belüli változásai rögtön az Adottság elején), de Cassaday beállításai, panelkezelései olyan természetesen, olyan szépen sodorják előre a cselekményt, olyan profin vezetik a szemet, hogy ezeken hajlamosak vagyunk teljesen átsiklani. És azt a filmszerű, ún. szélesvásznú képregényt (széles panelek, kitartott pillanatok, apró részletek vizuális kihangsúlyozása), amit Warren Ellis és Bryan Hitch duója terjesztett el 2000-ben a The Authority című hardcore szuperhőssorozattal, azóta sem csinálták ennél jobban.
Az AXM a mainstream amerikai képregény modern klasszikusa, ami olyan sztoriszálakat és karaktereket adott a franchise-nak, amiket (többnyire kevesebb sikerrel) azóta is használnak. A sorozat mostantól magyarul is elérhető lesz, úgyhogy ha szereted a műfajt, nincs rá több mentséged, hogy ne legyen a polcodon.
