Ilyen közel élünk egymáshoz, és nem értjük egymást tolmács nélkül
– mondja Nagy Kata a Jövő-idő. Budapest Transzfer IX. Nemzetközi Irodalmi és Társművészeti Fesztivál keretében rendezett, Visegrád és Közép-Kelet-Európa című beszélgetésen. A Petőfi Irodalmi Múzeum egyik közepes méretű termében ülünk, szombat van és kora este, a széksorok egy része mégis üres, pedig a kezdeményezés jó: egy asztalhoz ültetni a visegrádi országok, vagyis Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország egy-egy fiatal íróját, költőjét, szerkesztőjét vagy kultúraszervezőjét, hogy beszélgessenek az Y- és Z-generáció irodalmi életéről, a pályakezdők lehetőségeiről, valamint a négy ország alkotóinak kapcsolatairól.
Nagy Kata nyelvi nehézségekre vonatkozó felvetésével kapcsolatban a moderátor, Fehér Renátó megjegyzi, hogy mi, magyarok hátrányban vagyunk a szlovákokhoz, csehekhez és lengyelekhez képest, akik legalább egymást megértik. Nagy érdekes javaslattal él: az iskolákban lehetővé kellene tenni, hogy a diákok második idegen nyelvként választhassák valamelyik szomszédos országét. De egyébként is reformokra szorul az idegennyelv-oktatás, amit a saját bőrén érez, mivel ő sem jutott még el odáig, hogy eredeti nyelven olvasson világirodalmi műveket.
A nemrég megválasztott JAK-elnök költői pályakezdésének története egyébként kristálytisztán mutatja, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a rendszerváltás után felnövő generáció tagjainak, közülük is különösen a vidéken élőknek. Elmeséli, hogy Dunaföldváron nőtt fel, költészettel kapcsolatos első élményei pedig a Bravo magazinhoz és Petri Györgyhöz kötődnek. A magyartanára észrevette, hogy érdeklődik a versek iránt, de akinek nincs olyan szerencséje, hogy valaki felfedezze, az nem jut el például Sárvárra, a Diákírók és Diákköltők találkozójára, ami az ő pályafutásának is egyik mérföldköve volt.
Ha az ember nem elégszik meg a kisvárosi közeg által felkínált szórakozási lehetőségekkel, ami a legtöbb ilyen kisvárosban szinte kizárólag a kocsmázást jelenti, közben pedig találkozik hasonló érdeklődésű fiatalokkal, idősebb írókkal, szerkesztőkkel vagy őt az irodalom irányába terelő tanárokkal, akkor már nagyobb eséllyel érez késztetést arra, hogy például az ELTE-re jelentkezzen és Budapestre költözzön. Ott pedig megismerheti a József Attila Kör vagy éppen a Fiatal Írók Szövetsége tagjait, ahogy ez vele is történt.
A lengyel író és újságíró, Ziemowit Szczerek szerint nehéz olyan szöveget írni, amivel ki lehet tűnni, aki viszont igazán jót ír, az úgyis kitűnik – ehhez pedig semmi mást nem kell tenni, mint írni, és elküldeni az írásokat a folyóiratoknak. Ha nem közlik, sokadszorra is el kell küldeni őket. Számít persze a kapcsolatteremtő képesség is, de ha valaki nem tudja jól eladni magát, eleve hátrányból indul. Mindenképpen jól jár tehát, aki nem a személyes ismeretségek révén próbál karriert építeni.
A cseh költő, Pavel Zajíc a Weles című, fiatal szerzők műveit közlő brnói lap szerkesztője. Olyan irodalmi portálokat és versenyeket is említ, ahol bárki megmérettetheti magát, aki pedig ezeken a fórumokon feltűnik, a hagyományos, nyomtatott folyóiratokhoz, illetve a könyvkiadókhoz is eljuthat. Bár törvényszerű, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljenek egymással, akik az írással kezdenek foglalkozni, aláhúzva ezzel a lengyel kolléga állítását, igazságosabbnak és demokratikusabbnak érzi az újabb rendszert, mint kapcsolatokra épülőt vagy a tekintélyelvűt, ahol egy-egy befutott szerző karolja fel a tehetségeket.
A szlovák Peter Michalík, a BRaK Bratislava Book Festival szervezője saját rendezvényéről beszél: a kulturális minisztérium támogatását élvezi, az ország legjelentősebb irodalmi rendezvényévé nőtte ki magát, ráadásul nemzetközi, tehát nem kizárólag a hazai íróknak szól. A BRaK márkanévvé vált, pályázatokat ír ki, díjakat oszt, és havonta jelentet meg könyveket, és lehetőséget ad a fiataloknak a bemutatkozásra.
A kortárs magyar irodalomban felfedezhető markáns irányok közül Nagy Kata csak kettőt, a Peer Krisztián verseire jellemző alanyiságot, személyességet és kitárulkozást, illetve Závada Péter objektivitását emeli ki. Amikor viszont Ziemowit Szczerek a lengyel közegen belüli törésvonalakról értekezik, akár azt is hihetnénk, hogy a mi irodalmunkról beszél: a saját nemzetével szemben érzéketlen baloldal és az olcsó hazafiaskodással operáló jobboldal ellentéte ugyanolyan kibékíthetetlennek tűnik, mint nálunk, és mint tudjuk, történelmi traumáink is hasonlóak, íróink pedig ezekre reflektálnak.
Peter Michalík elmondja, hogy a szlovák történelmi regények divatjának elmúlásával az egyén szűkebb környezetéhez való viszonyát ábrázoló, illetve a személyesebb hangvételű szövegek trendje erősödött meg, Pavel Zajíc pedig kijelenti, hogy számára a kortárs cseh irodalom még mindig túlságosan konzervatív, tartalmilag és nyelvileg is, és zavarja, hogy kevesen kísérleteznek, noha érkeznek külső hatások, például Skandináviából. Ezzel pedig a kapcsolódik is a következő témához, Fehér Renátó újabb kérdése ugyanis a műfordításokra, illetve a visegrádi országok irodalmainak egymás közötti kapcsolatára vonatkozik.
Zajíc szerint a skandináv vonal ellenére a csehek legalább tíz év lemaradásban vannak világirodalmi téren. Nagy Kata a Független Mentorhálózat egyik mentoraként tapasztalja, hogy a legfiatalabbak még mindig Petőfi stílusában alkotnak, ha tehát a csehek lemaradása tíz év, a miénk másfél évszázad. Michalík ugyanakkor kiemeli a Kalligram Kiadót, amelynek köszönhetően friss kortárs magyar könyvek jelenhettek meg Szlovákiában, illetve szlovák szerzők művei nálunk. Nemrég kezdtek csak éledezni a lengyel–szlovák kapcsolatok, korábban Szlovákiában legfeljebb Sienkiewicz Nobel-díjas regényét, a Quo vadist ismerték. A legjobb helyzetben a Szczerek által elmondottak alapján a lengyelek vannak, mivel sokan érdeklődnek közülük a közép-kelet-európai régió irodalmai iránt, és több lengyelországi rendezvényen is alkalmuk van megismerkedni külföldi írókkal.
Fehér Renátó utolsó kérdésére, arra, hogy a beszélgetés résztvevői milyen írókat ajánlanak olvasásra, Nagy Kata a Boldogtalanság az Auróra-telepen szerzőjét, Mán-Várhegyi Rékát emeli ki, aki érzékletesen ábrázolja a jelen fojtogató kilátástalanságát. Michalík favoritja Peter Balko Anno Lošoncon című mágikus realista könyve, Zajíc a hétköznapi poézist szintén meseszerű elemekkel keverő Martin Pochot említi, Szczerek pedig két szerzőt, Jacek Dukajt, „az új Stanisław Lemet", illetve Anna Cieplakot, aki a posztkommunista időkben felnövő, elvileg demokratikus államban élő fiatalok életét mutatja be.
Szerző: Szarka Károly
