Ami Arthur Conan Doyle-nak Sherlock, Agatha Christie-nek Poirot vagy Jo Nesbønek Harry Hole, az Borisz Akunyinnak Eraszt Fandorin, a kortárs orosz krimiirodalom legszimpatikusabb exportcikke. Foglalkozását tekintve 19. századi címzetes tanácsos, majd a különleges ügyosztály nyomozója, nem mellesleg pedig hivatásos sármőr. Alakja először az Azazel című 1998-as regényben bukkant fel, páratlan sikerszériát indítva el ezzel (az orosz szépirodalmat a krimivel vegyítő regények közül többet meg is filmesítettek az elmúlt években), azóta pedig már Eraszt Fandorin unokájának, az angol állampolgár Nicholasnak is külön sorozatot szentelt Akunyin. Aki igazából nem is orosz, hanem grúz származású, még ha kétéves kora óta Moszkvában is él. Eredeti neve Grigorij Cshartisvili, az Akunyin mellett pedig az Anatolij Brusznyikin és az Anna Boriszovna írói álnév is őt takarja. Japanológusként végzett, sokáig szerkesztőként, műfordítóként dolgozott, majd a kilencvenes évek végén Fandorin alakjával egy külön univerzumot hozott létre, ami hazai és nemzetközi elismerést hozott számára. Magát fegyelmezett írónak tartja: „Reggelente szoktam írni, egészen addig, amíg el nem fáradok, ami elég hamar be szokott következni. Ezt követően a nap végéig azt csinálok, amihez csak kedvem van.” Közéleti ember, az elmúlt években többször bírálta Vlagyimir Putyin politikáját. Kiállt az orosz államfőt kritizáló, majd börtönbe vetett egykori oligarcha, Mihail Hodorkovszkij mellett is, aki 2008-ban például azért került büntetőzárkába, mert egy lap lehozta az Akunyinnal folytatott levelezését. Hodorkovszkij azóta újra szabadlábon van, Akunyin pedig ír rendületlenül. Egyelőre nem tervezi, hogy Magyarországra látogatna. Azt mondja, egyszer járt nálunk, „negyedszázada”. Akkor egy Balatonhoz közeli kisvárosba látogatott el, ahol az apja „1945 márciusában a csodával határos módon megmenekült a haláltól”. Borisz Akunyin írásban válaszolt a kérdéseinkre.

Már negyven felé járt, amikor az első Fandorin-regénye megjelent – miért várt ilyen sokáig?  Mi volt az, ami miatt úgy döntött, hogy onnantól kezdve már csak az írással akar foglalkozni?

Már azt megelőzően is írtam, de más műfajokban, főleg tényirodalmat, esszéket, cikkeket. Negyven körül azonban azt éreztem, hogy változtatnom kell azokon a dolgokon, melyekkel nem vagyok elégedett az életemben. Arra gondoltam: mi okoz nekem igazi örömet, függetlenül attól, hogy az komoly dolog-e vagy sem? Szerettem jól érezni magam, szerettem játszani, és bírtam a detektívregényeket. Rendben, gondoltam, próbáljunk akkor új életet építeni erre az ingatag háromlábú állványzatra. Legalább nem fogok unatkozni. Így írtam meg az első könyvemet: vidám volt, tele volt játékokkal, és nagyon-nagyon nyomozós volt.

Mi volt egyébként, ami annyira lenyűgözte a cári Oroszországban, miért pont ide helyezte a regényei cselekményét? Karakterként Fandorin vajon ugyanolyan jól működne napjaink Oroszországában is?

A klasszikus orosz irodalmat szeretem nagyon, nem a cári Oroszországot. Fandorin pedig nem működött jól abban az országban – összetűzésbe került a hatóságokkal, és emigrálnia kellett. Ez egy olyan helyzet, amely túl könnyen újrateremtődhet napjaink Oroszországában is.

Könyves magazin 2014/3.

Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF 

Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó

Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók

Interjú Vámos Miklóssal, Lionel Shriverrel,  Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal

 

Meg tudja nevezni azokat a személyeket, akár valósak, akár kitaláltak, akiknek a stílusa, az élete inspirálta önt, amikor megalkotta Fandorint?

A kitaláltakat könnyen: gondoljon Holmesra, James Bondra meg Stevenson Florizel hercegére meg Tintinre meg Lermontov Pecsorinjára.

Lát valamiféle különbséget az orosz és mondjuk az amerikai vagy a skandináv bűnügyi regények között? Beszélhetünk bármiféle orosz jellegzetességről a műfajon belül?

Mi, orosz krimiírók is mindannyian mások vagyunk. Valószínűleg lassabban mesélünk, mint a legtöbb amerikai, de bizonyosan gyorsabban, mint a skandinávok. Emellett az orosz irodalom nagyon elkényeztetett minket, így minden populáris szerző, köztük én is, arra vágyik, hogy komolyan vegyék.

Tudni lehet, hogy Borisz Akunyin az írói álneve – miért választotta ki pont ezt a nevet?

Az akunyin japán szó, hogy mit is jelent, az benne van A gyémántszekér című könyvemben.

– Én japán vagyok, Mr. Lockston, akinek a lelke mélyebben rejtőzik, mint a fehéreké, ezért nem olyan könnyű kirázni. Különösen nem az olyanokét, mint Szemusi. Ő, persze, akunin, de korántsem gyönge.

– M-micsoda? – vonta össze a szemöldökét, az ismeretlen szót hallva, Fandorin.

– Az akunin „evil man”-t vagy „villain”-t(1) jelent – próbálta megmagyarázni Aszagava. – de nem egészen azt… Attól tartok, az angol nyelvben nincs rá pontos kifejezés. Az akunin gonosz ember, de nem kisstílű, hanem erős. Saját szabályai vannak, melyeket maga fogalmaz meg. Nem azonosak a törvény előírásaival, de a saját szabályai betartásáért az életét se sajnálja, ezért nemcsak gyűlöletet, hanem tiszteletet is kelt.

– Ilyen szó az oroszban sincs – vallotta be némi gondolkodás után Fandorin.

 (1)    Gonosz ember, gazfickó. (angol)

 (Borisz Akunyin: A gyémántszekér)

Ha a klasszikusok közül kellene választania, akkor ki volt az a szerző vagy melyik volt az a mű, amelyik a legnagyobb hatást gyakorolta önre?

Azt hiszem, Lev Tolsztoj Hadzsi Murat című munkája abszolút mestermű. Tökéletes egyvelege a narrációnak, a pszichológiának és a filozófiának, és nincs benne egyetlen felesleges szó sem.

Nem titok, hogy többször is élesen bírálta a Putyin-rezsimet. Hogyan látja a jelenlegi helyzetet, milyen politikai jövő előtt áll az országa?

Oroszország nehéz időszakon megy keresztül, és attól tartok, még rosszabbak jönnek. Az ország persze túl fogja élni, hiszen hosszú történelme során keményebb megpróbáltatásokat is át kellett vészelnie, de az ár, amelyet azért kell megfizetnünk, hogy búcsút intsünk a múltnak, nagyon magas lesz.

El tud képzelni olyan helyzetet, amelynek eredményeként az irodalmat végül a politikával cserélje fel?

Nem. A politikusoknak két fontos tulajdonsággal kell rendelkezniük: ezek az energia és a türelem. Ezekkel én nem rendelkezem. Az én „politikai” megmozdulásaimat nem a lelkesedés vagy az igazság szeretete motiválta, hanem a félelem attól, hogy szégyenben maradok saját magam előtt. Akkor emelem fel a szavam, amikor úgy érzem, hogy szégyenteljes lenne csöndben maradni. A politikusokat nem ilyen fából faragják.

Az orosz kortárs szerzők egyre népszerűbbek Magyarországon is, kinek a könyveit ajánlaná a magyar olvasók figyelmébe?

Sok olyan szerzőhöz hasonlóan, akik sokat írnak, nem olvasok sokat. Azt vettem észre, hogy nem tesz jót, ha más szerzők szövegeit olvasom, mert túl könnyen a befolyásuk alá kerülhetek. Kortársat csak akkor olvasok, ha a feleségem, aki mindent elolvas, azt mondja: „Ezt el kell olvasnod.” Ez elég ritkán fordul elő. Utoljára Zahar Prilepin A kolostor című kötetét olvastam (magyarul még nem jelent meg – a szerk.), előtte pedig Ljudmila Ulickaja egyik könyvét. Mindkettő jó volt.

 Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin téli számában jelent meg.