Több mint huszonöt évet kellett várni, hogy Philip Kerr Berlin Noir-sorozatának első darabja végre magyarul is megjelenjen. Ezzel a hazai hard-boiled kínálat mindenképpen gazdagabb lett, még úgy is, hogy az azóta eltelt idő nem feltétlenül tett jót a szériának. Azt is elmondom, miért.
De először röviden a sztorit: Philip Kerr 1989-ben jelentette meg March Violets című regényét (ez jelent most meg magyarul Halálos március címmel), melyben először tűnt fel a rendőrből lett német magándetektív, Bernhard Günther alakja. A brit író először három kötetet tervezett csak (ez lett a Berlin Noir-sorozat), a krimik azután olyan sikeresek lettek, hogy Kerr már a tizedik résznél tart, utóbbi épp idén áprilisban jelenik meg The Lady of Zagreb címmel. Az első kötet angol címe („márciusi ibolyák”) azokra az opportunistákra utal amúgy, akik csak akkor csatlakoztak a náci párthoz, miután az megszilárdította hatalmát; agresszívek voltak és becsvágyóak, és villámsebesen jutottak egyre befolyásosabb pozíciókhoz.
Philip Kerr: Berlin Noir - Halálos március
Fordította: illés Róbert, Jaffa Kiadó, 2015, 270 oldal, 2352 HUF
Történetünk kezdetén Berlin éppen olimpiai lázban él: az utcákról eltávolítják az antiszemita Der Stürmer piros kirakatszekrényeit, a könyvesboltokban, még ha rövid ideig is, megint hozzáférhetőek a betiltott írók könyvei, néhány helyen újra szól a dzsessz, sőt, még kurvákat is más német városokból toboroznak, miután „a berlini ribancokat annyira megritkította a felhatalmazási törvény”. A török front veteránját, a rendőrből lett magánnyomozót, Bernie Günthert azonban sokkal inkább egy ellopott gyémánt nyakék sorsa foglalkoztatja. A megbízója Németország egyik leggazdagabb embere, aki lányát és vejét veszítette el egy rejtélyes tűzesetben, meg az említett nyakéket, melynek felkutatásáért nagyon sokat fizetne. Az elég hamar kiderül, hogy az egyre titokzatosabb ügyben, melyben a megbízók száma nagyjából a rejtélyek számával arányosan nő, az ékszernél sokkal nagyobb a tét. Kegyetlenül megcsonkított hullák és gyönyörű nők szegélyezik hősünk útját, miközben egy-egy pillanatra felvillan Hermann Göring vagy Jesse Owens alakja is.
A Halálos március hozza a hard-boiled szinte minden stílusjegyét (van benne obligát megbízás, magányos farkasként dolgozó és a hatóságokkal rendszeresen konfrontálódó nyomozó, egy ellenállhatatlan femme fatale, lebujok, korrupció, egy rakás hulla, és egy szinte menetrendszerűen felbukkanó boncmester is), az egyik jelenetben Kerr ráadásul fejet hajt a műfaj nagy klasszikusa előtt – igaz, az egésznek ad némi pikantériát, hogy mindezt Hermann Göring szájával teszi:
„– Mindig szerettem volna megismerkedni egy igazi magánnyomozóval – mondta. – Ismeri Dashiell Hammett detektívtörténeteit? Amerikai író, de szerintem zseniális.
– Sajnos, nem ismerem, uram.
– Ó, mindenképpen el kell olvasnia. Kölcsönadom a Véres aratás német kiadását. Imádni fogja.”
Kerr magánzsaruja a leginkább talán épp Hammett teremtményére, Sam Spade-re hasonlít: ebben a felbolydult, feje tetejére állított világban, amelyben mindennapos, hogy emberek tűnnek el az otthonaikból, és megcsonkított hullák bukkannak elő a városi csatornákból, Günthernek muszáj a saját belső szabályrendszerét követnie. Mely szabályok kellően rugalmasak – ez a rugalmasság azonban a nácik uralta életveszélyes mindennapokban éppenhogy a túlélés egyik záloga lehet. Nem nagyon válogat a megbízások között, és nem csak azért, mert anyagilag nem engedheti meg magának, hanem mert vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet nemet mondani, hacsak az ember nem akarja pillanatok alatt egy koncentrációs táborban találni magát. Utóbbit végül Kerr magándetektívje sem kerüli el, ezek a jelenetek pedig az addig jobbára az ökle, a fegyvere, és a leleményessége révén érvényesülő Bernie Günther helyett egy sokkal kiszolgáltatottabb, ezzel egyidejűleg pedig filozofikusabb férfit ismertetnek meg velünk.
Bernhard Günthernek vitán felül helye van a hard-boiled ikonok között, még úgy is, hogy a magyar olvasó időről időre óhatatlanul is a nála keletkezésileg jóval fiatalabb Gordon Zsigmonddal hasonlítja össze. Nem is feltétlenül csak a figurát, hanem inkább talán azt a közeget, melyben a két alak, a magándetektív és az újságíró nyomoz. Mindketten 1936-ban kezdik fikciós karrierjüket, egy-egy olyan európai fővárosban, amely már sosem lesz olyan, mint azelőtt volt.
„Ez lett Berlin a nemzetiszocialisták uralma alatt: egy nagy kísértetjárta ház tele sötét sarkokkal, homályos lépcsőkkel, baljós pincékkel, kulcsra zárt szobákkal és vadul tomboló szellemekkel a padláson, akik könyveket hajigálnak, ajtókat döngetnek, poharakat törnek, ordibálnak éjszaka, és a frászt hozzák a lakókra, akik legszívesebben eladnák mindenüket, és elköltöznének. Legtöbbször azonban csak befogják a fülüket, eltakarják monoklis szemüket, és próbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne.”
A Halálos március kétségkívül egy igazi Berlin-regény, mégsem hatja át olyan erősen az az atmoszféra, amely például Kondor-regényeinek egyik fő ismertetőjegye. Kerrnél a város inkább csak egy skicc, egy szükséges háttér, melynek díszletei, pontosan lokalizált A és B pontja között a magándetektívet mozgathatja, ezzel lendítve előre a regény cselekményét, míg Kondornál a város egy élő-lüktető szövet, melynek szerves része az igazságot kutató hős.
Huszonöt éve persze a két kezünket összetettük volna egy ilyen regényért, és igazán nem Kerr hibája, hogy nekünk közben lett egy Kondor Vilmosunk.
