A napokban jelent meg Dashiell Hammett A tizedik nyom című novelláskötete az Agavénál, ez pedig jó alkalmat kínál arra, hogy kicsit megkapargassuk a műfajt: mi is az a hard-boiled, honnan indult, miért ez a neve? Kik voltak a legnagyszerűbb művelői, és kik ezeknek az íróknak a modern követői? Van egyáltalán magyar hard-boiled? Hogyan működnek a kemény krimik a filmvásznon? És képregényben? Több cikkben olvashatjátok a válaszokat.

Hammett és Chandler – a többségnek ez a két név ugrik be, ha a hard-boiledról esik szó. És bár valóban ők voltak azok, akik a legerőteljesebben formálták a műfajt, nem ők voltak a legelsők, akik megteremtették a keményöklű, cinikus, a saját erkölcsi kódexét tűzön-vízen át követő detektív alakját. A kezdetekhez – hozzájuk képest is – legalább egy évtizedet vissza kell lépnünk az időben.

A legelső hard-boiled detektív karaktere ugyanis, név szerint Race Williams, egy Carroll John Daly nevű íróhoz köthető. 1922-ben az azóta legendássá vált Black Mask magazinban jelent meg The False Burton Combs című novellája, melynek akkor még névtelen narrátora egy magányos farkas: saját bevallása szerint se nem svindler, se nem rendőr, ám mindkét oldal némi gyanakvással tekint rá. Ebből a figurából nőtt ki azután a saját játékszabályait követő Terry Mack, az 1923. májusi megjelenésű Three-Gun Terry hőse, majd Daly leghíresebb protagonistája, Race Williams, aki alig egy hónappal Terry után 1923 júniusában bukkant fel először a Black Mask magazin hasábjain.

Race Williams – egészen 1955-ig – összesen tíz regényben és több mint hatvan elbeszélésben üldözte a bűnt, és a maga idején óriási népszerűségnek örvendett. Mégis alkotójával, Carroll John Dalyval az utókor meglehetősen mostohán bánik, híres követőivel, Hammett-tel és Chandlerrel összehasonlítva ugyanis sokszor elhangzik, hogy Daly könyvei mai mércével mérve már-már olvashatatlanok. Lee Server azonban Encyclopedia of Pulp Fiction Writers című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy Dalyt nem a hard-boiled két (utána jövő) nagyságával kell összehasonlítani, hanem a krimi azon művelőivel, akik előtte alkottak.

Hatása ugyanis abban mérhető, hogy történeteiben a misztikum – és, tegyük hozzá, a szürke agysejtek csendes tornásztatása – helyett ő az akcióra helyezte a hangsúlyt, karakterei így közelebb állnak az olyan valóságos vagy kitalált amerikai individualistákhoz, mint Wyatt Earp vagy Natty Bumpoo (Bőrharisnya), mint mondjuk a viktoriánus Sherlock Holmeshoz. Arról nem is beszélve, hogy Carroll John Daly a maga korában rendkívül népszerű volt, és amikor csak megjelent a neve a címlapon, az állítólag vagy 15 százalékkal mindig megdobta a Black Mask eladási rátáját.

A műfaj alapító atyjaként mégsem rá emlékezik elsősorban az utókor, hanem Dashiell Hammettre, akinek ugyancsak 1922-ben jelentek meg első írásai a Black Maskben. A Peter Collinst álnevet is használó író első kézből származó tapasztalatait hasznosíthatta novelláiban, és később regényeiben (ez utóbbiból nem volt túl sok, mindösszesen öt). Az 1910-es évek végén a Pinkerton detektívügynökségnél dolgozott, ahol egy James Wright nevű fickótól tanulta a legtöbbet (állítólag róla mintázta később a Kontinentális Detektívügynökség névtelen nyomozójának az alakját), például azt is, hogy az eredmények felmutatása érdekében a nyomozó időről időre át- meg áthághatja a törvény adta kereteket.

Az őt körülvevő romlott és korrupt világban a detektívnek ugyanis saját személyes erkölcsi normáit kell követnie, amelyek nem feltétlenül egyeztek a hagyományos törvényi előírásokkal, ez utóbbiak ugyanis munka közben gyakran béklyóba is köthették a nyomozót. Hammett életrajzírója, Richard Layman szerint így – ezen felfogás szellemében – a detektív hazudhatott, csalhatott, bizonyítékot lophatott, megszeghette az ígéreteit, zsarolhatott és manipulálhatta az embereket annak érdekében, hogy az igazságszolgáltatás elé állítsa a rosszfiúkat. Mindemellett rendkívül fontos volt, hogy mind az ügyfél, mind pedig a bűnöző felé megőrizze objektivitását, máskülönben képtelen lett volna józan és logikus döntéseket hozni.

Dashiell Hammett mindmáig leghíresebb regénye A máltai sólyom, amely könyv alakban 1930-ban jelent meg (persze, hogy melyik Hammett-könyv a híresebb, azon lehet vitatkozni, mert a rajongók között akad, aki inkább az 1929-es Véres aratásra esküszik). Mindenesetre ez az egyetlen regény, amelyben a legendás detektív, Sam Spade nyomoz; ezenkívül csak novellákban bukkant fel, például a Túl sokan éltek, A férfi, akit Spade-nek hívtak vagy a Csak egyszer akaszthatják fel címűekben. Bár Sam Spade alakja teljesen összeforrott Humphrey Bogart színészével (jóllehet a regénybeli leírás szerint Spade maga a „szőke sátán”: „Vastag karjával s lábával, nagy, gömbölyű vállú súlyos testével medvéhez hasonlított.”), jó tudni, hogy az 1941-es már a harmadik filmváltozat volt.

A máltai sólyom Spade-je egy szenvtelen magánnyomozó, aki különösebb erkölcsi skrupulus nélkül lefekszik társa, Miles Archer feleségével, amikor azonban a férfit meggyilkolják, sem a női csábítás, sem a nagy pénz ígérete nem tudja eltántorítani attól, hogy kézre kerítse a bűnöst vagy a bűnösöket. Magándetektívek című könyvében Varga Bálint így jellemzi a detektívet: „Spade-et nem érdekli a törvény, ám nem tekinti magát páncélos lovagnak sem. Nyomoz, mert ezt tartja helyesnek. Ő a legkeményebb magándetektív, akinek még fegyvere sincs, vannak viszont morális elvei, melyeknek nem tud hátat fordítani. Teszi a dolgát, mert képtelen nem tenni azt.”

Dashiell Hammett igazából nem írt túl sokat – öt regény, egy kisregény és több tucatnyi novella köthető a nevéhez –, mégis gyökeres változást hozott a krimi műfajában. Munkásságát ráadásul a legnagyobbak is elismerték: Gertrude Stein annak idején például az egyik legjobb kortárs írónak nevezte, Raymond Chandler pedig A gyilkosság egyszerű művészete című esszéjében azt állította, hogy maga Hemingway is sokat tanult Hammett műveiből.

Mi az a hard-boiled?

A kemény- vagy keménykötésű krimit leginkább az különbözteti meg a „puha” változattól, hogy hősei nem valamely különleges képesség vagy tudás birtokában göngyölítenek fel egy bűncselekményt, hanem inkább ösztönösen reagálnak, és nem ritkán erőszakot alkalmazva üldözik a bűnt. Feszes párbeszédek, minimalista leírások jellemzik ezeket a történeteket, melyek hőse a kizárólag a saját erkölcsi normái szerint élő (magán)nyomozó, aki fényűző villák, felső-középosztálybeli polgárok könyvtárszobái vagy vidéki paplakok helyett sikátorokban és fülledt lebujokban igyekszik lekapcsolni a rosszfiúkat. A hard-boiledtól műfajilag némiképp elkülönül a noir, mely a detektív figurája helyett inkább az áldozatéra vagy az elkövetőére koncentrál. A krimiíró és szerkesztő (nem mellesleg pedig magyar gyökerekkel rendelkező) Charles Ardai szerint a noirra jellemző még, hogy főszereplője rendszerint olyan bajba keveredik, melyet gyakran meg sem érdemel (még akkor sem, ha esetleg nem jó ember az illető), a helyzet pedig a történet kibomlásával mind rosszabb és rosszabb lesz. A noirok egyik legnagyszerűbb klasszikusaként James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regényét szokták emlegetni.

A Black Mask másik legendás szerzője pedig éppen ő volt, Chandler. Első története (Blackmailers Don’t Shoot) 1933-ban jelent meg ugyanitt, 1939-ben pedig kijött az első regénye, a Big Sleep (ez Hosszú álom és Örök álom címmel is megjelent magyarul). Hőse, Philip Marlowe, Spade-hez képest egy intellektuálisabb figura, aki imád sakkozni, és nem idegen tőle T.S Eliot költészete vagy Flaubert írói munkássága sem.

Marlowe józan ítélőképességét az olyan femme fatale-ok sem tudják megzavarni, mint a Hosszú álom Carmen Sternwoodja. Raymond Chandler a fent már említett esszéjében az általa ideálisnak gondolt detektív erkölcsiségéről szólva úgy vélte, hogy bár nem kizárt, hogy „elcsábítana egy hercegnőt, de biztos vagyok abban, hogy nem rontana meg egy szüzet”. A regényből készült filmben egyébként Humphrey Bogart játszotta Marlowe-t, a forgatókönyv egyik társszerzője pedig a későbbi irodalmi Nobel-díjas William Faulkner volt.

Raymond Chandler amúgy nem nagyon állt ellen Hollywood csábításának, a Gyilkos vagyok című 1944-es mozi forgatókönyvét például Billy Wilderrel közösen jegyezték (ebben a filmben néhány másodperc erejéig maga Chandler is felbukkan, ő a folyosón olvasgató férfi), nevéhez köthető A kék dália forgatókönyve (Oscar-jelölést is kapott, mégpedig a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában), és társszerzője volt az Idegenek a vonaton című Hitchcock-film forgatókönyvének is.

Chandler a forgatókönyveken kívül összesen nyolc regényt és számtalan elbeszélést, novellát jegyzett, az általa életre keltett figurától azonban az író 1959-ben bekövetkezett halála után sem kellett búcsút venniük a rajongóknak. Legutóbb tavaly nyáron röppent fel a hír, hogy a szerzői hagyatékot gondozó ügynökség jóváhagyásával a Booker-díjas John Banville fog bele egy új Marlowe-regénybe, amely a tervek szerint valamikor az idén kerül a könyvesboltok polcaira.

A következő részből kiderült, kiket szoktak a hard-boiled mesterek legjobb kortárs követőiként emlegetni, és van-e a műfajnak magyar művelője.

Az összeállításhoz a Detnovel.com, a Noircon.info, a Thrilling Detective, és a Blackmaskmagazine.com anyagait használtuk fel.