– Jól vagy? – kérdezte Leah.
– Jól, jól – felelte Natalie. – Csak a szokásos. (295. o.)
Nem jut eszembe szó, ami makacsabb mozdulatlanságot, keserűbb beletörődést és hamisabb biztonságot rejtene magában, mint a szokásos. Erről a mozdulatlanságról, beletörődésről és biztonságról szól az NW, ami Zadie Smith számára ismét hazai terepen játszódik, és úgy lesz két város regénye, hogy közben ki sem mozdul Londonból.
Az NW két nőt (Leah, Keisha) és két férfit (Felix, Nathan) mozgat földrajzilag viszonylag szűk, szociokulturálisan kicsit tágabb területen. A könyv látszólag a félig ír Leah és a jamaicai származású Keisha barátságának története, ám a két nő Smith számára csak eszköz, hogy fajról, osztálykülönbségről, szabad akaratról beszéljen. Még ha a szereplők el is jutnak A-ból B-be - sőt, folyamatosan oda tartanak, mert az NW-ben mindenki mozog, jelentse ez a mozgást a Kilburn-Soho távolságot, vagy a múlttal való kellemetlen, netán áhított találkozást -, a könyvnek nincs klasszikus plotja. Regénynek is csak akkor nevezhető, ha valamilyen minőségjelzőt, esztétikumot biggyesztünk elé. Legyen, mondjuk a valóságábrázolás szempontjából realista, vagy a James Wood-i definíciót használva hisztérikusan realista, a szerkezet és nyelv szempontjából pedig kísérleti, vagy a woolfi és joyce-i hagyományok tiszteletében modern, a szerző korának, korszakának ismeretében meg posztmodern.
Zadie Smith: NW
Fordította: Pék Zoltán, Európa, 2017, 372 oldal, 3990 HUF
London külső
A folyamatos helyváltoztatás és perspektívaváltás miatt akár GoPro-regényként is definiálhatnánk a könyvet, melynek London-ábrázolása leginkább azokra a várostúrákra emlékeztet, melyek előtt a szervezők azt ígérik, megmutatják egy város kevésbé ismert vagy dekoratív kerületének igazi arcát (ti. bevezetnek az urbánus dzsungel sűrűjébe). Ám Smith nem a bennfentesnek ható idegenvezető szerepét ölti magára, akinek azonnal megfekszi a gyomrát a trúság, ha belefut egy túlságosan is valóságosnak látszó késelésbe. Kipukkasztja a biztonsági buborékot, képzeletbeli GoPro-kamerákat szerel a szereplői (ti. az urbánus dzsungel faunája) fejére, és olyan közelről mutatja meg gyermekkora tájait és mindennapjait, amilyen közelről csak lehetséges. Olyan közelről, hogy a BBC még tévéfilmet is adaptált belőle, amelyben az adaptációktól szokatlan hűséggel nyúltak a történethez.
Smith nemcsak a szegénység ábrázolásának materiális oldalára koncentrál, könyve összetettségében és bűzös-zajos realizmusában helyenként a Drót angol változatát idézi, bár a specializálás talán felesleges is – az egzisztenciaharc és a mozdulatlanság mindenhol ugyanolyan. A hisztéria, amit James Wood kritikaként rótt fel debütáló regénye, a Fehér fogak megjelenésének idején, empátiává alakul, olyan empátiává, ami nem egy kiterjedt fantáziával megáldott író sajátja, hanem valakié, aki a saját bőrén tapasztalta meg az általa ábrázolt életet, az NW-ből pedig minden kísérleti jellege dacára inkább válik szocioregény, mint valamiféle vakmerő lázadás a mindenkori prózakonvenciók ellen.
A könyvben minden szereplőnek saját szakasz jut (sorrendben: Leah, Felix, Keisha, Nathan), melyek mindegyike más nyelvet és szerkezetet kap és más intenzitású figyelmet igényel. A két, főszereplőnek nevezhető nő ugyanonnan indul; Északnyugat-Londonból (North-West, vagyis NW), egy önkormányzati lakásokból álló, willesdeni telepről, melynek öt blokkját angol filozófusokról nevezték el, mégis két teljesen különböző Londonban él. Nincs semmi trükk, nem derül ki, hogy az egyik Ohióban van, és alig tízezren lakják, mindössze a filter változik. A kérdés az, hogy a filter színét, szaturációját, kontrasztjait mennyire határozza meg a szereplők háttere, törekvése, neveltetése és becsvágya, vagyis létezik-e fátum, és mindenki azt kapja-e, amit megérdemel. Igazat mondott-e a hang a rádióban, és tényleg „én vagyok a kizárólagos szerzője az engem definiáló szótárnak"?
Megáll az idő
Leah szakaszában Smith szabadjára engedi a tudatfolyamot és a kísérletező kedvet (pl. almafa formában gépeli papírra az almafa leírását), kiköveteli magának a figyelmet, elrettenti a gyanútlan olvasót, és a két barátnő közti erőviszonyok felvázolásával megmutatja Londont szegény- és gazdagfilteren keresztül. A regény jelenében mindketten túl vannak a diplomán, a házasságkötésen, ám míg Leah „alakulgatott, mindenki felnőtt és kialakult.” Dobozirodában dolgozik, és a legalattomosabb szegénységben él, abban a fajtában, amelyben látszólag simán elboldogul, de amikor a kutyájának állatorvosra lenne szükség, csak hallgatni képes.
Vajon az egyik ember nem mondta volna ki az „állatorvos” szót, ha nem félne attól, mennyibe kerül kimondani az „állatorvos” szót? (96.o.)
Francia férje könyvből tanulja a tőzsdézést, hátha azzal többet keres majd, mint a fodrászkodással, és nagyon vágyik egy gyerekre. A gyerek Leah életének legsarkalatosabb kérdése, Smith pedig ezzel valószínűleg valami generációsra tapintott (emancipáció és szabadságvágy), még ha mindaz, amit az NW-ben ábrázol - vagyis az idő megállíthatatlanságában gyökeredző, állandó szorongás, amely egy nő számára többszörösen nyomasztó, ugyanis „a nők hordozzák az időt” - inkább univerzálisnak hat is.
Objektíven nézve a nő hibája, hogy sosem beszéltek gyerekről. Valami okból soha eszébe sem jutott, hogy ez a sok csodás dugás egy bizonyos, abszolút egyértelmű cél felé halad. Fél ettől a céltól. Légy objektív! Mi az a félelem? A halálhoz, az időhöz és a korhoz van köze. Azaz: tizennyolc vagyok a fejemben tizennyolc vagyok és ha nem csinálok semmit ha mozdulatlanul állok nem változik semmi és örökre tizennyolc maradok. Örökre. Megáll az idő. Nem halok meg. Ez a félelem tiszta közhely. Manapság mindenki ezt érzi. Mi van még? A nő elég boldog ebben a pillanatban, amiben vannak. Úgy érzi, pontosan azt érdemli, amije van, se többet, se kevesebbet. Minden változás azzal fenyeget, hogy végzetesen felborítja ezt az egyensúlyt. Miért kéne megváltoznia a jelennek? (32.o.)
Leah férje változásra vágyik, Leah mozdulatlanságra. A helyzet feloldása talán csak a mesebeli okos lánynak sikerülne, Smith női hősei vagy belebuknak a próbálkozásba, vagy nem is próbálkoznak, pedig az élet dobálja eléjük a sorsfordító eseményeket. Keishának első ránézésre sikerült az előrelépés, olyannyira, hogy új életéhez még a nevét is megváltoztatta a kevésbé telepinek hangzó Natalie-ra. Ügyészként csinált karriert, szült két gyereket jómódú férjének, és „teljesen elfelejtette, milyen szegénynek lenni. Olyan nyelv lett, amit már nem beszél, sőt nem is ért”. Smith mégsem esik az egyiknek sikerül, másiknak nem demagóg csapdájában, pedig ugyanezt a narratívát eljátssza férfihőseinél is. A biztos egzisztencia sem orvosolja a szorongást, különösen, ha az ember olyan helyről jön, és olyan közösséghez tartozik, amelyben karriert csinálni kitörésnek számít, és a helyes út megtalálása sem garancia a kiegyensúlyozott életre. Vagyis a két London tulajdonképpen pontosan ugyanolyan.
A pénz és a pozíció Natalie számára sem hozta el a boldogságot; a hazai ízekhez menekül megnyugvásért, mozdulatlanságért
Új sóvárgás támadt benne valami iránt, ami nem pusztán előrevivő lendület. Konzerválni akart. Evégett elkezdte keresni gyermekkora ételeit. (304. o.)
és az interneten éli ki a vágyait.
Összekapcsolódik az unalom meg a káosz iránti vágy
– olvassuk, ez pedig egyrészt a ne változzon semmi, de történjen már valami paradoxonát erősíti, másrészt ráerősít a gyanúra, miszerint Smith néha a hitelesnél egy lépéssel tovább merészkedik, és olyan szituációkba tereli szereplőit, melyek túlzásnak hatnak. Bár az is lehet, hogy a könyv ezeknél a történetszálaknál fordul vissza szocióból kísérletibe: már nemcsak a szerző kísérletezik nyelvvel és struktúrával, hanem a szereplői is a még éppen elviselhető élettel.
Szex és NW
A második szakasz egy Felix nevű exjunkie egy napján kalauzol végig, aki tudott élni a szabad választás lehetőségével, és úgy döntött, változtat az életén. Smith erős kontrasztba állítja a férfi piti múltját és reménykedésre okot adó jelenét: Felix az egyik jelenetben használt autót vásárol egy huszonéves, fehér juppie-tól, a másikban meglátogatja az élettapasztalatát nyers, külvárosi bölcsességé transzformáló exszeretőjét, Annie-t. A szexjeleneteket általában csak akkor szokás emlegetni, ha félresikerültek, úgyhogy itt kell megjegyezni, hogy amit Smith a képzeletbeli Szex és NW címke alatt művel, az elemi erejű, és a legkevésbé sem öncélú. Mostantól minden londoni háztetőről Felix és Annie rövid, groteszk dugása fog eszembe jutni, amely előhívja Bret Easton Ellis Amerikai pszichóját, Natalie egyik jelenete pedig úgy sikerül zseniálisra, hogy Smith csak az aktus során elhangzó dialógust írja le. (Smith volt az is, aki úgy írt zseniális esszét egy hollywoodi partiról, hogy egyetlen színész vagy rendező nevét sem említette benne. Ten Notes on Oscar Weekend in: Changing My Mind, Penguin, 2009)
Felixnek jutott a legerősebb, legemlékezetesebb szakasz, ami gyakorlatilag különálló kisregényként működik a könyvön belül, kezdetben teljesen elszeparálva, majd a fátum-vonalra ráerősítve rosszkor, rossz helyen ismertetve meg a férfit a többi szereplővel. Felixből újsághír lesz, de ez csak az olvasónak váratlan fordulat. Az NW világában csak a szokásos.
Smith az NW kapcsán Virginia Woolf Mrs. Dalloway című kultkönyvét nevezte meg inspirációnak, a kötet Clarissája pedig egyértelműen a saját szakaszában leginkább Ms. Blake-ként emlegetett Keisha/Natalie. Estély helyett vacsorapartit ad, ezzel pedig az NW is beáll azon kortárs alkotások sorába, amelyekben a közösségi evés hozza felszínre a társadalmi különbségeket (lsd. pl. Chimamanda Ngozi Adichie: Americanah; John Peel: Tűnj el!, Miguel Arteta: Beatriz at dinner). Natalie az egyetlen szereplő, akinek tisztességes karakterábrázolás jut, és ő kapja az NW legvaskosabb, harmadik szakaszát, sőt, valójában egyből két szakaszt kap. Saját, negyedik szakaszában ugyanis, mely valamiféle kisiklott pikareszkregényként is értelmezhető, Nathan leginkább csak mellékszereplő, a múlt szelleme, aki ráerősít Natalie nyomorára, felnyitja a szemét, és eljuttatja a regény nyugtalanító lezárásáig.
A tisztán Natalie-szakasz 185 változó hosszúságú szövegtöredékből áll, amelyek hol lazán, hol egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz, mégis kronologikusan vezetik végig az olvasót a nő életén. Akad közte abszurd egyperces (106. Élet a parkban), valósághű (tehát az elütéseket is feltüntető) csetbeszélgetés (123. Csaú), kétsoros családregény (132. Családi), és John Updike hommáge/paródia (28. Nyúlszív; 29. Nyúlfark), melyben a nyúl nem más, mint a Szex és New York által világhírre juttatott nyuszis vibrátor. Smith játszik az olvasóval, és néha kéretlen narrátorként kommentálja a történteket, máskor tippet ad, hogy hol kaphatjuk el London legizgalmasabb beszélgetéseit, és hálát feltételezve még azt is hozzáteszi, „Szívesen”. A választott formátum mégis felüdülés az első két szakasz intenzitásához és töménységéhez képest, ám a fragmentumokból álló, töredezett életút fragmentumokban való, töredezett bemutatása helyenként talán szájbarágásnak hat.
Olyan könyvet írni, „amelyben minden mondat hatásos és elegáns, de másként, mint az őt megelőző és követő oldalak mondatai” – mélázik Belacqua, Samuel Beckett Meglehetősen jó nőkről álmodom című regényének főhőse. Zadie Smith oldalak helyett szakaszokban, fejezetekben és fejezettöredékekben gondolkodott. NW-je megpróbál egyszerre túl sok minden lenni (minden Északnyugat-Londonról, minden a mozdulatlanságról, minden az életről), ami nem sikerül neki, a regény mégsem minősül kudarcnak. Fullasztó, határokat feszegető krónikája lesz annak, hogy az ember, éljen akár Londonban, akár bármely más nagyvárosban, nem tehet semmit, hogy elkerülje a sorsát. Ahogy a Leah-t megkárosító crackfüggő, Shar mondaná:
Ez van.
