Fotó: Szombat Éva
A Könyves Magazin februári számában exkluzív fotósorozatban mutattuk be az öt, általunk legígéretesebbnek tartott írót, aki tavaly jelentette meg első prózakötetét. Ezen a héten a blogon is bemutatjuk őket: Mán-Várhegyi Réka, Totth Benedek és Csurgó Csaba után most Babiczky Tiborral folytatjuk a sorozatot. Mindenkinek ugyanazt a néhány kérdést tettük fel, és mindenkit próbáltunk a könyvéhez illő környezetben lefotózni. Babiczky Tibor "elképesztő sűrűséggel képes néhány szóból világokat, tereket és sorsokat felhúzni" - írtuk a Magas tengerről, amely a hét könyve is lett nálunk, a nekünk adott interjúban pedig az író-költő arról mesélt, hogy évekbe telt mire megtalálta azt a közeget, amelyre azután felépült a kötet sajátos világa. "Hogy egy nyomozó szerepel benne, az tényleg a véletlen műve" - tette hozzá bónuszként. A Magas tengerbe itt olvashattok bele.
Ha íróként egyetlen mondattal kellene jellemezned magad, és egyetlen mondattal a kötetedet, mit mondanál?
Íróként (is) költő. Verstemető, tizenöt sírgödörrel.
Mi volt a legnagyobb sokk, ami elsőkönyvesként ért?
Hogy milyen sok szeretet kapott a könyvem… Jóféle sokk volt, természetesen.
Rögtön tudtad, hogy ezt a sztorit akarod megírni, vagy sok ötleted volt?
Csak egy befejezésem volt, és egy figurám. Semmi más. Fogalmam sem volt, hol kezdjem, és mikor már elkezdtem, hogyan fogok eljutni a végkifejletig. Ötleteim nem nagyon voltak, megérzéseim inkább. Vagy sejtéseim.
Könyves Magazin
Libri-Shopline, 2015, 72 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Volt olyan pont, amikor legszívesebben feladtad volna az írást? Mi lendített át a holtponton?
Amikor már készen volt az első három fejezet, úgy ítéltem meg, hogy tíz fejezet elég lesz az ív felhúzásához, amikor elkészültem a hetedik fejezettel, gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy a történet íve nem is bír el tíz fejezetnél többet. Aztán – úgymond – elkészült a könyv. Tíz fejezet. Február vége volt, emlékszem, éjszaka, hajnali három óra körül, amikor kitettem a végsőnek szánt pontot. Elszívtam még egy cigarettát a ház előtt, és könnyű szívvel, egyfajta paradox felfokozott nyugalommal mentem aludni. Másnap összeolvastam a könyvet, és rémülten állapítottam meg, hogy valami nem stimmel. Hogy nincs kész. Arról viszont fogalmam sem volt, mi hiányzik. Hónapokig tartott a gyötrődés. Aztán májusban – egy valóságos esti szélvihar jóvoltából, amiben a kapuban állva gyönyörködtem – meglett az áttörés. Ekkor készült A szél című fejezet, és vele megjelent a fejemben egy magától értetődő szerkezet, a finálé egy új előkészítése is.
Hogyan viseled a kritikákat?
Úgy vélem, jól. Nem gondolom, hogy mindenkinek tetszenie kéne annak, amit írok. Az olvasók – ahogyan az írók is – különbözőek. És ez így van jól. A segítő szándékú kritikából pedig egyáltalán nem szégyen tanulni.
Ha egy írót választhatnál a magyar és/vagy világirodalomból, akitől tanácsot kérhetnél az írásról, ki lenne az, és miért?
Tanácsot nem kérnék az írásról, de nem nagyképűség miatt, vagy mert úgy vélném, „minden megvan”, hanem egészen egyszerűen az a tapasztalatom, hogy az embernek egyedül kell kiköszörülnie a saját hangját. Ebben nem lehet segíteni senkinek. Viszont egy-egy konkrét írás kapcsán nagyon fontos a külső szem. Szóval, ha engedtetik utóbbi értelemben vennem a kérdést, Vladimir Nabokovnak kíváncsi lennék a véleményére.
Mi akartál lenni kiskorodban - és ahhoz képest előrelépés-e, hogy végül író lettél?
Először kukás, később űrhajós. Az író valahová a kettő közé esik. És mindkettőt magában is foglalja. Igaz, társadalmi elismertség szempontjából a kukáshoz áll közelebb…
