Az önéletírás rettenetesen kockázatos műfaj. A szerző motivációja lehet narcisztikus, lehet fegyver a mulandóság elleni harcban, lehet a rólunk való beszélés módjának meghatározása, az önkanonizálás vagy lehet akár saját magunk és azon keresztül a világ megértése. Én általában az utóbbit szeretem, azt a fajta naplót, amelynek attitűdje nem az, hogy „ki vagyok én?”, hanem hogy „mit láttam?”.
Ezt a cikket három éve kezdtem el írni, aztán a Könyves akkor kényszerszabadságra ment, így nem fejeztem be. Akkor Salman Rushdie önéletrajza, a Joseph Anton volt az apropója, legfrissebb önéletírás-élményem pedig Pablo Neruda réges-régi – konkrétan velem egyidős – önéletrajza, a Bevallom, éltem. Mindkettő a narcisztikus írások közé tartozik. Rushdie – akit egyébként rendkívüli, nagy írónak tartok – igazi nárciszként egyes szám harmadik személyben ír saját életéről. A cím és Rushdie élete – a fatva elől menekülve illegalitásban, titkosszolgálati védelem alatt töltött évek – ezt részben talán igazolják, hiszen a Joseph Anton a bujkálás éveiben használt titkosszolgálati álneve volt és ilyen módon teremt távolságot valódi énje és bujkáló énje között. Neruda nem is ezt a megoldást választja (pedig a Neruda is felvett írói név, amelyet azonban később hivatalossá is tett viselője). Mindkettőjük szövegében érződik az a sokakban meglévő vágy, hogy életüket saját maguk rendezésében mutassák be, színesnek, nehéznek, vagánynak, különlegesnek, mélynek. A mítoszgyártás, a személyes én legendai karakterré, hőssé formálása a küldetés. Persze, mindenki a maga életének hőse, nehéz számonkérni egy írón, hogy túlértékeli a saját szerepét a saját életében.
Könyves Magazin 2015/5.
Libri-Shopline, 2015, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Neruda és Rushdie is úgy beszél a világról, az életről, mintha abban saját magukon kívül senki más nem létezne. Tele vannak sértettséggel és önimádattal, a világ eseményeit és mások cselekedeteit kizárólag magukra vonatkoztatják. Önéletrajzaikat olvasva az ember úgy érezheti, hogy mások küldetése a világban kizárólag az volt, hogy az ő életeikben legyenek statiszták. Rushdie saját – nyilvánvalóan nehéz – helyzetére rácsavarodva azt is a szólásszabadság elleni támadásnak veszi, ha valaki lehúzza egy könyvét egy kritikában és hosszú évek múlva is dédelgeti az ilyen sérelmeket, valamint hiszi, hogy ha ő ír egy esszét a Guardianbe, akkor aznap mindenki arról beszél. Neruda emlékei pedig tele vannak nyilvánvalóan konstruált elemekkel, amelyekben spontán népünnepélyek törtek ki a tiszteletére Mexikóban vagy Nobel-díja bejelentésének napján már aznap estére a világ írói Párizsba sereglettek, hogy vele legyenek a nagy pillanatban (elképzelem, ahogy a délben megkapott hír után estére már Párizsba érkeznek nem csak Barcelonából, mint Marquez, de Miguel Otero Silva Caracasból is... Pedig az élete konfabuláció nélkül sem szűkölködött hasonló eseményekben. Valóban olvasta fel verseit különböző latin-amerikai stadionokban százezer ember előtt például.) Ennél már csak az a rémesebb, amikor szerénynek próbálnak mutatkozni, de mások feldicsérése is csak saját önelégültségük és belső bizonytalanságuk árulkodó bizonyítéka ilyenkor. Nerudánál mindezt még megfejeli a könyv felénél belépő bikkfanyelv: amikor a költő belép a Kommunista Pártba, hirtelen – és ez azért ma már inkább szórakoztató – bikkfanyelvre vált, miközben önfeláldozó békekövetként igyekszik bemutatni a Komintern pénzén és különböző himi-humi bizottságok (pl. Sztálin-díj bizottság!) és íródelegációk tagjaként a világot beutazó önnönmagát. Neruda mentségére szóljon emberileg, hogy amikor önéletírása politikailag szenvedélyesebb részét papírra vetette, politikai életműve koronáját, az Allende-kormányt már puccs döntötte meg, magát Allendét megölték, őt magát pedig nem sokkal később szintén. E cikk írása előtt egy héttel jött ki annak a chilei vizsgálatnak az eredménye, amely tisztázta, hogy Neruda nem csak gondolta, hogy az életére törnek, hanem a Pinochet-puccs napjaiban valószínűleg valóban megmérgezték a kórházi kezelés közben.
Ha különböző intenzitással is, de mindannyian szeretnénk, ha az életünket direkt módon, a nyelv vagy bármilyen torzító közvetítő közeg nélkül mutathatnánk meg másoknak. A Google Glass feltalálása az emberiség csaknem olyan mély és régi vágyát próbálta kielégíteni, mint az időgép vagy a teleportáló berendezés. Az önéletírásban is a megmutatás vágya munkál, a fő kérdés pedig az, hogy a szerző hová helyezi a kamerát: saját homlokára, hogy ne magát, hanem a világot mutassa meg a maga szemén keresztül, vagy a kamerát magától eltartva folyamatosan szelfizik. Rushdie és Neruda is az utóbbit választotta: önéletírásaik kamerája őket veszi folyamatosan és ők pózolnak ennek a kamerának, mintha dramatizálva, eltúlozva újrajátszanák életük jeleneteit, amelyekben a többi szereplőt amatőr liliputi színészek alakítják, akik közül Rushdie és Neruda kimagaslik. Ezek a könyvek a szelfik minden nevetséges jegyével bírnak: a tipikus szelfi-mosollyal, az eltartott kéz rövidsége miatti hatalmas ön-fejekkel, a nálunk hatalmasabb dolgok pedig kicsinynek látszanak a háttérben: Én és az óceán, Én és Sztálin, Én és a Taj Mahal, Én és Justin Bieber.
Az ilyen típusú narcizmus rendkívül fárasztó és a külvilág számára még érdektelen is. Rushdie könyvéből például nyilvánvaló, hogy az ő barátjának vagy támogatójának lenni a bujkálás nehéz éveiben elsősorban nem azért lehetett nehéz, mert praktikus áldozatokkal és fizikai kockázattal járt, hanem mert Rushdie nem csak azt várta el tőlük, hogy támogassák és álljanak ki mellette, de azt is, hogy ez legyen folyamatosan a legfontosabb dolguk. Ha valaki éppen nem ért rá huszadszor is nyilvánosan kiállni Rushdie és a szólásszabadság mellett nyilvánosan, vagy kiadta volna a könyvét, vagy fél évvel később jött ki a paperback kiadással, mint Rushdie szerette volna, mert akkor passzolt a kiadó stratégiájába, Rushdie számára az ügy árulójává vált (bár Rushdie sokszor hangsúlyozza, hogy ez nem róla, hanem a művészi szabadság nagy ügyéről szól). Düh, bosszúvágy, kevélység és együttérzésre sóvárgás érződik a szövegen. Tudja meg a világ, mennyit szenvedett Salman Rushdie – ami vitathatatlan, de ennek narcisztikus bemutatása mégsem hiteles, sőt, a külső szemlélő számára nem is érdekes ebben az önismétlő, önsajnáló, szószátyár (a szükségesnél úgy négyszer-ötször hosszabb) formájában. Ez emberileg teljesen érthető – a művész Rushdie tisztelőjeként azonban jobban örülnék, ha nem ilyennek kellene látnom a saját szavaival bemutatott Rushdiet.
Arthur Koestler is sokat szenvedett, mint Rushdie, ő is volt kommunista, mint Neruda, ő mégis saját magára helyezte a Google-szemüveget: önéletrajzi kötetei nagyvonalú, a világot és a kort, nem pedig az alkotót megértetni kívánó nagyszerű írások, az önigazolás vagy a bosszú célja nélkül. Háromkötetnyi önéletrajza (Nyílvessző a végtelenbe, A Föld söpredéke, Láthatatlan írás) a XX. századnak filozófiai és történészi igénnyel feldolgozott története, amelyet a szerző jelenléte, feltűnése az események sodrában csak hitelesít. Három remek könyv a végeredmény.
Némi kéjjel büntetem a két Nárciszt, Rushdiet és Nerudát azzal, hogy Koestleren kívül Szepesi Nikolettel is összevetem önéletírásaikat. Méltatlan-e a nagy író és a nagy költő összehasonlítása az utóbbi évek – az eladások alapján – nagy önéletírási slágerével, a nem-író, nem-nagy-ember Szepesi Nikolettel? A megformálás minőségét tekintve természetesen az. Azonban Szepesi, akinek motivációja inkább terápiás-önfejlesztőnek mondható, szintén dühvel, önmaga megértetésének türelmetlen vágyával ír, ahogy Rushdie is. És ki állítaná biztosan, hogy a szólásszabadság ügye fontosabb vagy emelkedettebb, mint a szex, különösen, hogy itt ennél többről, egy belterjes és macsó mikrovilág bemutatásáról is szó van? (Bár megjegyzem, Neruda fiatalkori, chilei konzulként Ázsiában töltött éveiről szóló részei legalább annyi erotikus kalandról szólnak, mint Szepesi könyve, de ott sem szabadul a kérkedés betegségétől.) Szepesi Nikolett is megértésre vágyik, de a még csak huszonéves volt úszó – akinek élete egyébként nyilvánvalóan kevésbé érdekes alapanyag, mint az évtizedek óta joggal világhírű író Rushdie-é vagy a Nobel-díjas, a világot bejárt, a chilei politikában fontos szerepet játszó Nerudáé – sokkal több személyes kockázatot vállal. A megértést kereső önéletírás mércéje a személyes dramaturgiai hitelesség, az önreflexió képessége. Ebben a sokkal rosszabbul író, sokkal kevésbé érdekes életű Szepesi Nikolett jobban teljesít Rushdie-nál és Nerudánál – és persze meg sem közelíti Koestlert.
Én azokat az önéletírásokat szeretem, amelyben a szerző tanú, amelyekben az írás eszköz a mulandóság és a feledés ellen. Amelyben a szerző a kamera mögött áll, ezért csak a legritkább esetben látjuk őt, miközben mégis ott van minden pillanatban. Ez is a szerzőről szól – az ő életét, az ő korát filmezi. Annyi minden történik egy életben és gondolatainknak csak egy kis része formálódik egyáltalán szavakká és ezeknek egy még kisebb részét rögzítjük, tudatosítjuk aztán magunkban valamilyen másoknak is átadható formában. Egy tartalmas élet alatt sok-sok könyv készül el a fejünkben, mire úgy érezzük, hogy valamelyest értjük a világot. És minél inkább értjük, annál inkább szeretnénk ezt az értést valamilyen módon rögzíteni és átadni – mert annál inkább tudjuk, hogy senki sem ért semmit és senki nem ért minket. Számomra azok az irodalmilag is értékes önéletírások, amelyek szerzője harmóniára vergődik – ha nem is a világgal, de ezzel a gondolattal és így saját mulandóságával.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg.
