Az erő vajon mi? Szigorúan szubjektív Top 5-ünkben (egy kivételével) elsősorban a jellemszilárdság. Az erő a hősökkel lehet elbeszélő költeményben, ifjúsági regényben vagy drámákban egyaránt: persze választottjainkkal könnyen lehet vitatkozni, kiegészíteni őket vagy elvetni valamelyiket. Tegyék meg a kommentekben!
5. Petrucchio (William Shakespeare: A makrancos hölgy)
Szomorú aktualitása van annak, hogy némi vonakodás után Shakespeare hősét is felvettem a listára. A kétségtelenül erős akaratú Petrucchio a 16. században minden bizonnyal szimpatikus és mókás is volt, ahogy a betörhetetlen, makrancos hárpiának ábrázolt Katát válogatott kínzásokkal „megszelídíti", no nem úgy ám, ahogy a Kis Herceg a Rókát, inkább mint könyörtelen csikós az engedetlen kancát. A 21. században mindez kevésbé vicces, ahogy kétharmados képviselők felszólalása sem kacagtat meg, amikor arról értekeznek, véleményük szerint hol van a (magyar) nő helye a világban. Hát valahol ott, ahova Shakespeare helyezi jobb sorsra érdemes hősnőjét. Mégis: Gothár Péter Vígszínházbeli rendezésében az erőszakosságba bele nem fáradó, győztes alfahímet Kata a darab végén úgy veri fejbe egy lábossal, hogy attól kódul. Van remény.
4. Randle P. McMurphy (Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére)
Nehéz úgy gondolni McMurphyre, hogy ne Jack Nicholson csibészes mosolya jusson az eszünkbe, pedig az író legalább annyira utálta a filmváltozatot, mint Stephen King A ragyogásét (talán Kesey is Nicholson miatt?). A pszichiátriának egyébként rendkívül sokat ártó kultregény extrém, de nem őrült főhőse egy komplett pszichiátriai osztály eltompult betegeinek adja vissza az életkedvét néhány felbecsülhetetlen hónapra. McMurphy rebellis, megalkuvást nem ismerő, de bölcs és derűs személyiség, akinek törvényszerűen buknia kell, hisz a világ kiveti magából az olyan figurákat, akik nem hajlandók beilleszkedni semmiféle mesterséges „rendbe", akikre nem kényszeríthetők normák és szabályok. A lázadás szellemét azonban így is az intézet falai között hagyja, ami többé – valószínűleg – nem is űzhető el.
3. A nyolcadik esküdt (Reginald Rose: Tizenkét dühös ember)
Ki merészelne határhelyzetben tizenegy eltompult, közönyös, vagy épp gyűlölettől elvakult emberrel vitatkozni? Ez bizony nem akármilyen jellemszilárdságra vall. Reginald Rose híres darabjában tizenkét esküdt vonul vissza ítélethozatalra és csap össze kíméletlenül a latino gyanúsított feje fölött. A nyolcadik esküdt az, aki eltávolítja a szemekről az előítéletek hályogját, és a tények, csak a tények figyelembevételével teljesen megfordítja az események rutinszerűen induló menetét. A gyanúsítottat kezdetben ugyanis – az ő kivételével - mindenki bűnösnek tartja, az elvei és az igazság mellett rendíthetetlenül kiálló esküdt-hős azonban képes társait meggyőzni, hogy ítéletük elhamarkodott és megalapozatlan. Érdemes Sidney Lumet 1957-es filmváltozatával is megismerkedni, a tökéletes színészválasztás Henry Fondától Martin Balsamig egyszerűen elvarázsolja a nézőt.
2. Toldi Miklós (Arany János: Toldi)
Toldival Arany olyan alakot alkotott, aki túlnőtt saját korán. Ereje megnyilvánul egy kitartott rúdban (naná, hogy fallikus szimbólum), de abban is, ahogy Lackfi nádornak – a hatalommal dacolva – szó nélkül mutatja az utat. Erő az is, ahogy bujdosásában egyedül áll helyt, szemben a farkasokkal, hogy Buda utcáin megfékez egy bikát, fölülmúlva a spanyol bikafuttatás turisztikai balhéját. De a gyengédség is erő, amikor anyját látogatja meg a nagy szándék előtt: „Felmegyek Budára bajnok katonának, Mutatok valamit ottan a királynak." Na ez tényleg király – az alulról jövő ember önfeláldozási szándéka (nem a hatalomhoz dörgölőzés, arra ott van a „rókalelkű bátyj"). A cseh lovag legyőzése is igazi Grál-lovaghoz méltó, hősünk csak akkor sújtja halálra, amikor az hátulról, orvul vágna neki. Ez az az őserő, amit csak a romantika, vagy urambocsá, a népiesség termelhetett ki. De ne is dobálódzzunk korstílusokkal, minden nyelvi nehézség ellenére a Toldi ma is élő olvasmány (bár jogos lehet Faludy felvetése is, a nyugat számára értelmezhetetlen, meg hát hogy jön Toldi egy Akhilleuszhoz). Beszélhetnék egyéb virtusokról is (micsoda mulatozást csapnak Bencével a bajvívás előtt), talán csak a szerelem hiányzik. Na de akinek ez kell, olvashatja a később íródott Toldi szerelmét, vagy akár a Pajzán Toldit, ott bőségesen kárpótolva lesz!
1. Nemecsek Ernő (Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)
Néha a leggyengébb a legerősebb, mintha a fizika törvényeit a lélek ereje le tudná gyűrni. Nemecsek csak egy sovány, szőke kisfiú, az egyetlen közlegény, akinek kisbetűvel lehet beírni a nevét a gittegylet nagykönyvébe: de az is ő, aki egyedül lopakodik be a vörösingesek szigetére, pedig oda még Csónakos is csak fütyörészve mer bemenni. Vajon a Pásztorok einstandja hozza ki belőle a nagy teljesítményt? A hely szelleme teszi, hogy eggyé válik az üggyel, és át- s túlél számos fürdetést a hideg vízben, nem egy megaláztatást a közös ügy miatt? A világsiker nem véletlen. Gyakran a legnagyobb művekkel történik meg, hogy gyerekkönyvvé válnak, ahogy a Don Quijote, a Gulliver vagy a Robinson esetében láttuk. Pedig itt nem történik nagy utazás, minden a szemünk előtt zajlik, szinte tapinthatóan a belvárosban, a grundon. És hogy a végén beépítik, és ma már nem létezik, legfeljebb mibennünk? Talán tényleg jó, hogy szegény Nemecsek ezt nem érte meg.
