Heyman Éva, a „magyar Anne Frank”
Két elvált ember egymásra talál, és egyetértésben neveli tovább az asszony első házasságából származó gyönyörű kislányát: Zsolt Béla és felesége, Ágnes sorsa akár így is alakulhatott volna, ha nem szól közbe a második világháború. Egy világégés irracionális poklában azonban nem sok esély marad a happy endre: az ember élete fölött pillanatnyi döntések és olyan lényegtelennek tűnő tárgyak veszik át az uralmat, mint például kilenc koffer.
Zsolt Béla: Ady-epigonból baloldali publicista
A neves újságíró, Zsolt Béla 1896-ban született Komáromban Steiner Béla néven, Steiner Ignác ügyvéd és Hirschler Ilona gyermekeként. Kamaszkorában még megtapasztalhatta a „boldog békeidők” hangulatát: a legnagyobb esemény, ami 1914 előtt történt vele, egy hálószobafüggöny kigyulladása volt. Ő maga is a szüleiéhez hasonló nyugodt és eseménytelen életre készült, latin-magyar szakos tanárnak tanult a bölcsészkaron. Az első világháború azonban keresztülhúzta a számításokat: katonaként az orosz frontra került, ahol többször is megsérült. Végül 1916-ban hazakerült, és a nagyváradi kórházban lábadozva jelentette meg első, Ady Endre stílusában írt verseit. Később mégsem költőként, hanem újságíróként vált ismertté: először a Nagyváradi Naplóhoz, majd a budapesti Világhoz, végül pedig a legendás Újság című folyóirathoz került. Közben, mintegy mellékesen a Toll nevű irodalmi lap főszerkesztője lett: ő jelentette meg többek között Kosztolányi Adyt ostorozó, illetve József Attila Babits-ellenes legendás vitacikkeit – más lap valószínűleg nem vállalta volna a heves ellenérzéseket kiváltó írások közlését. Zsolt Béla azonban radikális volt, saját írásait is markáns vélemény és vehemens hangvétel jellemezte.
Zsolt Béla: Kilenc koffer
XXI. Század Kiadó, 2015, 400 oldal, 3990 Ft
Általában politikai témákról írt: baloldali nézeteket vallott és a liberális demokrácia híve volt. A politika nem egyszerűen érdekelte, hanem szenvedélyként betöltötte egész életét. Saját visszaemlékezései szerint ifjúkorában még a nők sem érdekelték, kizárólag a saját nézeteibe volt szerelmes: úgy érezte, nincs értelme egy párkapcsolatnak addig, amíg nem valósult meg az az élhetőbb világ, amit elképzelt és amiért küzdött. A boldogabb jövő váratott magára, a szerelem viszont egy idő után megérkezett: viharos és rövid ideig tartó első házassága után 1937-ben feleségül vette Rácz Ágnest, a nála 17 évvel fiatalabb nagyváradi gyógyszerésznőt.
A feleség és a nevelt lány: Ágnes és Éva
Ágnes 1912-ben született egy váradi patikus-házaspár egyetlen gyermekeként. Szülei „kis hercegnőnek” nevelték, főleg édesapjával volt szoros a kapcsolata, akivel valósággal rajongtak egymásért. Ágnes a családi hagyományt követve a gyógyszerész szakot végezte el; alig fejezte be a tanulmányait, az okos és csinos patikuslánynak máris kérője akadt a magas, kék szemű Heyman Béla személyében. A két feltűnően szép embernek 1931-ben gyönyörű kislánya született: Éva, vagy, ahogy édesanyja mindig is hívta: Éva baba. A házasság ennek ellenére mégsem volt boldog, így a pár néhány év múlva elvált, Ágnes pedig feleségül ment Zsolt Bélához.
Zsolt Ágnes: A piros bicikli – A magyar Anne Frank naplója
XXI. Század Kiadó, 2015, 190 oldal, 2990 Ft
A válóper hosszúra nyúlt, ám a kislányt végül Ágnesnek ítélték. Az anya úgy döntött, nem viszi magával a gyereket Pestre, a kétes egzisztenciájú és a hatalom szemében egyre nemkívánatosabbá váló újságíró lakásába, hanem inkább a Rácz-nagyszülők gondjaira bízza, akiknél biztonságban, jólétben nőhet fel Váradon, és az édesapját is gyakrabban láthatja. Ő maga csak havonta egyszer vagy kétszer látogatta meg a családot, ez pedig eléggé rányomta a bélyegét kettejük anya-lánya kapcsolatára. Bár Éva imádta az anyját, inkább a nővért, az idősebb barátnőt látta benne, nem a szülőt: nem is hívta anyának vagy mamának, hanem egyszerűen Áginak szólította, ahogy mindenki más. A kislányt megviselte a szülei válása illetve a gyenge idegzetű Rácz-nagymama kitörései: nem is egy vérszerinti családtaghoz, hanem a házvezetőnőhöz, Jusztihoz kötődött leginkább.
A kilenc koffer története
1939-ben a Zsolt-házaspár Párizsba utazott, és azt tervezték, hogy jó ideig, sőt, esetleg egészen a háború végéig ott is maradnak. Ágnes imádta a tárgyakat: kilenc koffernyi ingóságot vitt magával a francia fővárosba. A sok csomag rengeteg bonyodalmat okozott: az odaút során elkeveredtek majd előkerültek, és mivel Ágnes nem volt hajlandó lemondani róluk, a pár végül miattuk nem utazhatott tovább nyugatra, hiszen az amúgy is túlzsúfolt vonatokon nem engedélyezték ennyi poggyász szállítását. „A kilenc koffer hozott vissza bennünket” – írja memoárjában Zsolt Béla, hiszen, mint végül kiderült, ennyi csomagot csak egyetlen vonatra engedtek fel: a Budapestre tartó expresszre. Persze a kofferes história valójában inkább csak ürügy volt, hiszen titokban a pár mindkét tagja hazavágyott. „Nézze, én nem vagyok sem politikus, sem újságíró, mi közöm nekem a maga eszméihez! Én nagyváradi polgárnő vagyok, otthon vannak a szüleim és a gyerekem, hogy kerülök ide, amikor háború van. Én velük akarok lenni!” – jelentette ki Ágnes, Béla pedig a lovagiasság álcája alatt fellélegzett: valójában ő is haza akart jönni, noha sejtette, hogy a fasizálódó Magyarországon egy radikálisan baloldali zsidó újságíró nem számíthat sok jóra.
Marhavagontól marhavagonig
„Ami járműre közben felültem, csak ingajárat volt két marhavagon között.” – írja a Kilenc kofferben az író, aki az első világháborúban már megtapasztalta, milyen is ezen a járművön utazni. 1942-ben újra bevagonírozták: munkaszolgálatra vitték Ukrajnába, Szeredina-Budára majd később Kijev környékére. Az itt átélt megpróbáltatásairól hosszabban ír a memoárjában: kocsisként, majd sírásóként dolgozott, a nehéz fizikai munkától egészsége meggyengült, és elkapta a tífuszt is. 1943-ban a kegyetlenségéről hírhedt nagykátai munkaszolgálathoz került, ahol bizonyára nem is bírta volna már sokáig, az utolsó pillanatban azonban egy bírósági felszólítás megmentette az életét. Az otthon maradt Ágnes ugyanis mindent megtett, hogy hazahozassa a férjét: hosszas intézkedések után valahogy sikerült elérnie, hogy Csatay Lajos honvédelmi miniszter közbenjárásával izgatás és rémhírterjesztés miatt beidézzék Zsoltot, aki így visszakerülhetett Budapestre. Néhány hónapot a Margit körúti börtönben kellett töltenie, aztán innen is kiszabadult: testileg-lelkileg megtörve bár, de életben volt.
A nagyváradi gettó
Közben nem csak az újságíró egészsége rendült meg: Ágnest daganattal operálták, Rácz nagymamának pedig az idegei kezdték végleg felmondani a szolgálatot. A zsidótörvények egyre közvetlenebbül érintették a családot: a nagypapa patikáját elvették, és mindinkább elrettentő hírek keltek szárnyra a jövőt illetően is. A lassan felcseperedő Évának szintén kijutott a borzalmakból – barátnőjét, Mártát 1941-ben egyik napról a másikra deportálták Lengyelországba csak azért, mert az apja nem magyarországi származású volt. A koraérett kislány a felnőttek reakcióiból megértette: Márta biztosan nem élte túl az esetet. Éva egyébként – Anne Frankhoz hasonlóan – okos, jó íráskészséggel rendelkező kamaszlány volt, aki semmi másra nem vágyott, mint hogy zsúrokról, fiúkról, a piros biciklijéről és a családjával töltött boldog percekről számolhasson be lelkiismeretesen vezetett naplójának.
A történelem azonban minden számítását keresztülhúzta: piros biciklijét elvették, kanárimadaráról, aranyláncáról, kis retiküljéről le kellett mondania. Mikor a ház már egészen kiürült, végül őket hurcolták el a gettóba. Éva egyetlen vigasza az volt, hogy – apja kivételével – végre egyesült a család, hiszen ekkor már Ágnes és Béla is Váradon élt álnéven. A házaspár a külföldi hírekből pontosan tudta, mi történik a Lengyelországba vitt zsidókkal, ugyanakkor abban reménykedtek, hogy a németek hamarosan elveszítik a háborút, így az ő deportálásukra már nem kerül sor. Több lehetőség is kínálkozott, hogy elrejtőzzenek, vagy legalább Évát megmentsék valahogy: a család varrónője például egyszer felajánlotta, hogy elbújtatja a lányt. A tervnek a zavarodott nagymama hisztériás rohama vetett véget, aki azzal vádolta az asszonyt, hogy el akarja adni az unokáját. A nagyszülők ekkor már csak Éva miatt voltak életben: mindketten ciánkapszulát tartottak a zsebükben, és megfogadták, ha a kislánytól elszakadnak, beveszik. Ágnesnek kellett volna a döntő szót kimondani a lány sorsáról, ő azonban összeomlott: biztonságban akarta tudni a gyermekét, ugyanakkor a szüleit sem volt képes halálra ítélni. Végül a nagymama akarata győzött: Éva maradt.
Elszakadó sorsok
A gettóban embertelen körülmények közé kerülő család nem sokáig maradhatott együtt: mikor a férfiakat nappali munkaszolgálatra osztották be, Ágnesnek sikerült elintéznie, hogy a meggyengült egészségű Bélát ne dolgoztassák, hanem kerüljön át a régi zsinagógából kialakított kórházba. Hamarosan ő maga is követte a férjét: műtéti sebe felszakadt, újabb műtétre, ellátásra szorult. Közben elkezdődött a foglyok deportálása. Évát és a nagyszülőket a hármas turnusba osztották be. Az első két napon Zsolt Béla minden követ megmozgatott, hogy ők is átkerülhessenek a kórházba, ám az ismerős orvos végül mégsem tudott segíteni. Évát és a Rácz-házaspárt a deportálás harmadik napján bevagonírozták és Auschwitzba vitték. A nagyszülők azonnal a gázkamrába kerültek, Éva azonban még hónapokig élt: élni akarása még akkor sem hagyta el, amikor gyermekkori legjobb barátnője, Marica a kezei közt halt meg. A túlélő szemtanúk szerint a kislányt 1944. október 17-én maga Mengele küldte a halálba: az orosz előretörés hírére a rettegett orvos minden addiginál nagyobb méretű szelekciót hajtott végre, az összes meggyengült egészségű foglyot a gázkamrába irányította. Éva szerencsétlenségére megrühesedett. „Még rühes is vagy, te kis béka? Mars fel az autóra” – üvöltött Mengele, és saját kezűleg tuszkolta fel a tizenhárom éves kislányt a gázkamrába tartó sárga teherautóra.
Megmenekülés – és halál
A kórház foglyait az ötödik napon deportálták, Zsolték számára azonban a legutolsó pillanatban menekülési lehetőség kínálkozott. Egy orvos ötletét felhasználva összeszedték a korábban tífuszos rabokat és családtagjaikat: mesterségesen újra felébresztették a vírust, így a meghirdetett karantén miatt nyertek további 21 napot. Az orvosok Béla kérésére sokáig nem mondták el a lábadozó Ágnesnek, hogy szüleit és lányát elvitték: azzal hitegették, hogy sikerült a kórházba menekíteni őket, és majd később csatlakoznak hozzájuk. Mikor mégis kiderült az igazság, az asszony összeomlott: könyörgött az orvosoknak, hogy engedjék a lánya után, majd többször öngyilkosságot kísérelt meg. Később bosszút esküdött: elhatározta, hogy mégis élni akar. Valahogy sikerült üzennie egy baráti házaspárnak, akik új személyazonosságot szereztek nekik, és Pestre menekítették őket. Zsolték itt hamarosan bekerültek a Kasztner-akcióba, vagyis aközé a körülbelül 1700 ember közé tartoztak, akiket Kasztner Rezső ügyvédnek váltságdíj fejében sikerült megmentenie. Néhány hónapig a bergen-belseni táborban éltek, és bár ők sem hitték igazán, a németek végül betartották az ígéretüket, és eljuttatták őket Svájcba; itt éltek a háború végéig.
1945-ös hazatérésük után Zsolt Béla újra a szellemi élet jellegzetes figurája lett: belépett az újjáalakult Magyar Radikális Pártba, és a párt Haladás című lapjának szerkesztését is magára vállalta. Ebben az újságban jelent meg először folytatásokban a hányattatásaikról írt memoárja, a Kilenc koffer. A regénynek lett volna egy második része is, ez azonban csak töredékben maradt ránk: Zsolt egyrészt betegsége miatt nem folytatta a memoárt, másrészt a Kasztner-akció történetét inkább tényfeltáró cikksorozatban írta meg A nagy embervásár címen. Egy másik regényt is közölni kezdett (Halál Budapesten), azonban ezt sem fejezhette be: egészsége egyre gyengült, végül 1949-ben, nem sokkal a kommunista hatalomátvétel előtt meghalt.
Felesége két évvel élte túl: Ágnes sohasem tudta kiheverni lánya elvesztését; 1951-ben önkezével vetett véget életének. Éva naplóját 1948-ban formálta könyvvé és adta ki Éva lányom címmel: az anyai beavatkozás érződik a szövegen, ugyanakkor ez csak még drámaiabbá teszi a két nő lapokból kibontakozó történetét. Éva egyébként egészen a deportálások előestéjéig vezette a naplóját, és csak az utolsó pillanatban bízta azt szakácsnőjük, a titokban a gettóba lopózó Mariska gondjaira. Így maradhatott fenn ez az őszinte, megrázó könyvecske, melynek minden egyes lapjáról sugárzik az élni akarás: „Pedig, kis naplóm, én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én egy pincében, vagy egy padláson, vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én, kis naplóm, még a kancsi csendőrtől, aki elvitte a lisztet tőlünk, még attól is hagynám magam megcsókolni, csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!”
A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
