Sally Rooney még csak 29 éves, de már két sikerlistás könyv szerzője. Az ír kortárs irodalom egyik legfeltűnőbb jelensége, aki csavaros válaszaival mindig meg tudja döbbenteni a beszélgetőpartnereit. Nem tartja sokra például, hogy irodalommal foglalkozik és ebből él meg, hiszen a regényeit bárki olvashatja néhány órás kikapcsolódást szerezve magának – azok is, akik a jelenlegi nem egyenjogúságon alapuló társadalmi rendszer fenntartásában működnek közre. Azokról pedig, akik azt kérdezgetik tőle, hogy vajon mindaz, amit a történeteiben megjelenít, a saját életéből vett élményeken alapul-e, az a véleménye, hogy valószínűleg csak féltékenyek, és a kora vagy a neme miatt elvitatják tőle a saját bevallása szerint is könnyen jött sikert, a fikciós teremtés képességét.
Sally Rooney: Normális emberek
Fordította: Dudik Annamária Éva, 21. Század Kiadó, 2019, 301 oldal, 3990 HUF
A Dublinban élő, Írország egy nyugati parti kisvárosában felnőtt szerző gyors és meghökkentő észjárását a fővárosi Trinity College diákjaként járatta csúcsra, amikor csatlakozott az egyetemi vitaklubhoz. A vitaestek lényege, hogy a résztvevőknek tizenöt perces felkészülés után egy véletlenszerűen kiválasztott álláspont mellett kell minél szenvedélyesebben érvelniük egy előre nem ismert, aktuális társadalmi kérdést érintő témában. Népszerűséget, és ezzel státuszt akart szerezni az addig magányos lány, ami, valljuk be, az egyetemi világ igazi valutáját jelenti. Végül odáig jutott, hogy fölényesen nyerte az Európai Bajnokságot. Erről az élményéről ír a Dublin Review-ban 2015-ben megjelent önvallomásában. Az írás feltűnt a brit Wylie ügynökségnek, akiknek a közreműködésével végül egy aukció keretében kelt el Rooney első regénye, a Conversations with friends (szabad fordításban Baráti beszélgetések).
A Man Bookertől elesett, viszont őt lett a Costa-díj legfiatalabb nyertese
(Kép forrása) Az irodalmi elismerés történetének legfiatalabb szerzőjeként Sally Rooney nyerte el a legjobb regénynek járó Costa-díjat. A 27 éves író Normal People című könyvével söpörte be a díjat (a kötet a 21. Század Kiadó gondozásában várhatóan még az idén megjelenik magyarul is - a szerk.).
Magyarul először nem ezzel, hanem Rooney 2017-ben megjelent második regényével, a Normális emberekkel találkozhat az olvasó, de a két regény közös alapokon nyugszik. Mindkettőben a húszas éveik elején járó főszereplők vidékről csöppennek bele a fővárosi egyetemi élet kalandjaiba és visszásságaiba, és olyan szexuális kapcsolatba keverednek, amit a környezetük elől titkolniuk kell, és amelynek helyességét maguk is megkérdőjelezik. Mindeközben csípős, szellemes párbeszédeket folytatnak egymással a jelen aktuális társadalmi és gazdasági problémáiról, amelyekben ők is nyakig elmerülnek, mint például az egynemű kapcsolatok kérdése, a kapitalizmus közönyössége vagy a gazdagokat és szegényeket elválasztó kulturális fal áthatolhatatlansága. A hasonlóságok egyedi stílust adó hátteret képeznek, melynek könnyen felismerhető karakterjegyeit a kritikusok J. D. Salinger műveihez és Sylvia Plath Üvegbúrájához hasonlítják. A debütáló regény sokkal inkább a női főszereplő, Frances gondolat- és érzésvilágának kibontakozására koncentrál egy házas színésszel, Nickkel való viszonyában, míg a Normális emberek középpontjában két egyetemi éveit kezdő fiatal, Marianne és Connell bizonytalan, traumákkal terhelt kapcsolata áll.
Marianne a nyugati parti kisváros, Carricklea nagy fehér kúriájában lakik anyjával és bátyjával. Az iskolában amolyan különcnek tartják, mert nem barátkozik senkivel, jobbára olvasással tölti az idejét és Dublinba készül egyetemre, az ország legrangosabb intézményébe, a Trinity College-ra. Connell egy apró sorházban él az anyjával, aki Marianne-éknál dolgozik bejárónőként. A fiú az iskolai focicsapat középcsatárja, mindenkit és minden helyet ismer a városban, és bármelyik lány szívesen lenne a barátnője. A két végzős diáknak eszébe sem jutna, hogy szóba álljanak egymással, ha nem találkoznának rendszeresen Marianne házának nappalijában, amikor Connell az anyjáért megy, hogy hazavigye a munkából. A kapcsolat kamaszos kísérletezéssel indul, és egyikük sem érti, hogy tulajdonképpen miért kezdett el vonzódni a másikhoz. Főleg Connell számára fontos, hogy titokban találkozzanak, hiszen népszerűségét veszélyeztetné, ha együtt látnák a bolondnak gondolt lánnyal, ám Marianne hatására ő is a Trinity-re jelentkezik. A találkozók aztán úgy érnek véget, ahogy az gyakran az életben is lenni szokott: Connell egy csinos, könnyebben elérhető másik lányt hív meg a végzősök báljába. Nem keresik a másikat, és egyiküknek sem jut eszébe, hogy tisztázzák a történteket. Legközelebb véletlenül találkoznak, már az egyetemen, ahol Marianne úgy érzi, megtalálta a saját közegét, míg Connell a tájszólásával, divatot nem követő, egyforma ruháival, szófukarságával hirtelen talajt veszt a lába alól:
“Pár napja a lány kanapéján fekve a bor üledékét lötykölte a poharában, és kijelentette: Itt mindenki olyan sznob. Még ha ők bírnának is engem, én tényleg nem akarnék akkor sem a barátjuk lenni. Letette a poharát, Marianne-re nézett. Mellesleg ezért olyan könnyű neked, jegyezte meg. A te családod gazdag, ezért bírnak téged. A másik összeráncolta a homlokát, bólintott, mire Connell felnevetett. Szívatlak, mondta. Találkozott a tekintetük. Marianne is nevetni szeretett volna, de nem tudta, nem rajta élcelődnek-e éppen.”
A szerepek felcserélődnek, és a helyzet olyan kihívások elé állítja mindkettőjüket, amelyek során esélyük nyílik arra, hogy felismerjék, milyen értékek fontosak a számukra, és hogy részt akarnak-e venni egyáltalán abban az életben, aminek az egyetemi világ csupán kegyetlen előjátéka. Connell úgy ismeri magát, mint aki folyton másokhoz igyekszik alkalmazkodni. Marianne ezzel szemben önálló személyiség, aki azzal sem törődik, ha mások azt pletykálják, hogy félreérthető képek kerültek ki róla az internetre. Mégis Connell lesz az kettőjük közül, aki elkezdi megismerni azt, hogy miben tehetséges, és bizonytalan lépéseket tesz egy választott karrier útján. Ezzel szemben Marianne az önfeladást, önmegtagadást, a másoknak való teljes alárendelődést választja.
Miközben saját gyengeségeikkel és önmaguk elfogadásával küzdenek, időről időre újra találkoznak, majd megint elsodródnak egymástól. Mintha a vonzás és taszítás valami egyedi keveréke létezne kettőjük között, ami nem engedi, hogy elszakadjanak egymástól, ugyanakkor az összetartozás érzését a menekülés vágyával vegyíti.
“Valószínűleg még kellemesebb a beszélgetés attól, hogy tudják, valószínűleg még egyszer szeretkezni fognak, mielőtt elaludnának, és Connell azt gyanítja, hogy a szex is jobb a bensőséges társalgás, az absztrakt és a személyes síkok közötti gyakori váltás miatt. Múlt pénteken, amikor utána egymás mellett feküdtek, Marianne azt mondta: Ez elképesztő volt, nem? Ő azt felelte, neki mindig egészen elképesztő. De ez most szinte romantikus volt, pontosított Marianne. Volt pillanat, amikor szinte érezni is kezdtem valamit irántad. Connell a plafonra mosolygott. El kell fojtani az ilyeneket, Marianne. Én is azt csinálom.”
Rooney regénye a mai huszonéves fiatalok két nagy keresztjét állítja elénk: az értelmes élet keresését és az intimitástól való félelmet. Ez a generáció nem elégszik meg előre kirajzolt életpályák követésével, a könnyűnek tűnő egyszerű sikerekkel, a széles társadalomba való beilleszkedéssel. Valami egyedit szeretne alkotni, minden élményt megtapasztalni, és mindig többet tudni a világról. Tudattalanul ott munkál benne a félelem, hogy ha lemarad, kimarad. Ha megállapodik, az olyan számára, mintha önként választaná az unalmas mindennapok tetszhalálba vezető lassú enyészetét. A Normális emberek hősei kimunkálják a saját válaszaikat erre a dilemmára, válaszaik azonban nem véglegesek. Mindig van tér a változásra. Vagy ez csak illúzió, és életünk végéig ugyanazokkal a problémákkal fogunk küzdeni, miközben elhitetjük magunkkal, hogy megoldottuk őket?
Szerző: Monostori Andrea