Ahhoz, hogy Amerikának fekete elnöke lehessen, szükség volt azt megelőzően egy fiktív fekete elnökre. A 24-ben, ami közvetlenül azelőtt volt fontos, hogy a sorozatok teljesen átvették volna a mozifilmek, a könyvek, a szex, az alvás és a hétvége helyét az emberek életében, Palmernek hívták az elnököt. Az ember többnyire vizuális: látni kell egy kétdimenziós képet valamiről ahhoz, hogy el lehessen képzelni azt a valóságban. Alig két választással később pedig Barack Obamát megválasztották. Nem jut eszembe olyan jelentős tömegkulturális termék, amelyben női elnök-karakter szerepelne, és talán ennek is része lehet abban a pár százalékban, amellyel Hillary Clinton lemaradt az elnökségről (a legmesszebb a House of Cards merészkedett a témában). Viszont alelnök volt már nő sorozatban, a valóságban azonban még soha, úgyhogy gyanítom, hogy a valóságban is ez lesz a következő lépés. (A Veep című sorozatban egy nő lesz az elnök, akit Julia Louis-Dreyfus alakít - a szerk.)
Csak azt tudjuk ugyanis megvalósítani, amit már elképzeltünk. A kultúra nemcsak tükrözi és értelmezi, hanem sokszor meg is előlegezi, vagy ha úgy tetszik, konstruálja a valóságot. Olyan keretnarratívákat teremt, amelyek felkészíthetnek minket a jövőre, elképzelhetővé teszik az elképzelhetetlent, befogadhatóvá a befogadhatatlant. Ha azonban az elképzelhetetlen elképzelhetővé válik, azzal bekövetkezésének valószínűsége is nő.
Egy időben a tudományos-fantasztikus disztópia mindig a távoli jövőben játszódott, legalább annyira, hogy a ma embere azt már ne érhesse meg. Intergalaktikus háborúk, fura formájú földönkívüliek, földalatti technokolóniák, meg a többi szokásos kellék. Az utóbbi időben viszont az olyan könyvek és filmek divatosak, amelyek az egészen közeli, a mindössze pár évvel előttünk lévő jövőről szólnak.
Könyves magazin 2017/1.
Libri-Bookline, 2017, 72 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF
Közvetlenül a gazdasági válság kitörése után olvastam egy évente ismételt attitűdkutatás új eredményeit, és mellbe vágott, hogy mekkora változás történt néhány ponton egyik évről a másikra. Ez a változás pedig a félelem megjelenése volt. A válság gyakorlatilag átprogramozta a társadalmak gondolkodását szerte a világon, és félelmeik kezdték mozgatni érdeklődésüket és a cselekedeteiket. Ez azonnal érezhető változást hozott sok területen: fogyasztásban, választási eredményekben, a média hangvételében. Ma nem az évszázadok múlva bekövetkező szörnyűségeken borzongunk, hanem a közeljövőtől félünk, egészen konkrétan. Ezért érdemes végignézni, hogy mi minden elképzelhetetlent tesznek elképzelhetővé a ma készülő filmek és regények.
A talán legrealistább tévésorozat, az Occupied (alapötlet: Jo Nesbø, ki más) kiindulópontja szerint Norvégiában a zöld párt kerül kormányra azzal az ígérettel, hogy a Föld iránt érzett felelősségből beszünteti a szénhidrogének kitermelését (azaz gazdagságának forrását). Helyette új típusú tórium-erőműveket fejleszt. A világnak azonban szüksége van a norvég olajra és földgázra: a miniszterelnököt másnap túszul ejtik az oroszok, akik az EU hozzájárulásával gyakorlatilag megszállás alá vonják az országot, amelyet innentől kezdve bábkormány irányít. Nem teljesen úgy, mint a Quisling-kormány a második világháborúban, de azért van párhuzam és van ellenállási mozgalom is.
Néhány számmal ezelőtt írtam A rajról, amiben szintén Norvégiából indul az egész világot megváltoztató kataklizma és ott is a szénhidrogén-kitermelés az oka. Mindkét mű gyakorlatilag holnap játszódik: a jövőben, de csak annyival, hogy egy párhuzamos jelen forgatókönyvének is tekinthessük. Akárcsak Sir Richard Shirreff tábornok, a NATO európai csapatainak volt főparancsnok-helyettesének regénye (2017: Háború Oroszországgal – Sürgető figyelmeztetés egy magas rangú katonai vezetőtől), amely szintén az oroszok által gerjesztett új háborúval ijesztget.
Putyin tényleg háborúzni akar 2017-ben?
A 2008-as orosz-grúz háború olyan volt, mint a Rajna-vidék megszállása az 1930-as években, de ahogy akkor, most sem foglalkoztunk a baljós előjelekkel, állítja Sir Richard Shirreff, a NATO nyugalmazott tábornoka 2014-ben Putyin elfoglalta a Krím félszigetet, ahogy anno Hitler a...
Az oroszok megint napjaink egyik legnépszerűbb disztópia-mumusa. Nem véletlenül. Én is őket látom a békés közeljövőt veszélyeztető manipulációk többsége mögött (ahogy arról pár éve írtam is már itt). Az, hogy az utóbbi egy-két évben, néhány évtized szünet után, újra ők játsszák ezt a szerepet, valahol természetes is: még élnek a hidegháborús sablonok, és Putyin médiakaraktere éppúgy végszavaz ezeknek a forgatókönyveknek, mint a cselekedetei. Érdemes azonban figyelni arra, hogy mennyiben különbözik a langyos James Bond-sztorik és a sokkal pengébb John Le Carré-regények hidegháborús játszmáitól a mai művek által sugárzott kép. Ez a kép nem hidegháborús körülményekkel számol, hanem nyíltabb hadviseléssel: olykor konkrét harci cselekményekkel, országok megtámadásával, hol jobban leplezett agresszióval, hackertámadásokkal, emberek megvásárlásával, régi szovjet terminológiával „diverzáns tevékenységgel”. Míg a hidegháborús kémirodalom a korszak szürke, felszín alatt játszódó politikai világát színezte ki fikcióval, addig a mai felhozatal ennél tovább megy és a következő lépéseket akarja megelőlegezni. Ezzel új háborús narratívák teremtődnek meg és elképzelhetővé válik az elképzelhetetlen.
Más disztópiák, amelyek kicsit távolabb játszódnak a jövőben, szinte mind feltételeznek egy addigra lejátszódott hatalmas kataklizmát, amely vagy természeti, vagy politikai, háborús jellegű, esetleg mindkettő. A Black Mirror című sorozat részeiben a kataklizma alig észrevehető és technológiai jellegű, azonban megint csak nem a távoli jövőben játszódik, hanem a holnap, esetleg a holnapután mindennapi eszközei szerepelnek benne: az ember és a mesterséges intelligencia egyesülésének különböző módozatai, tudatunk felturbózása néhány már szinte ma is elérhető digitális kütyüvel, chipek és cloud, a tudat elválasztása a testtől.
Juli Zeh Corpus delictijében egészségdiktatúrában élnek az emberek és ma munkának nevezhető dolgott éppúgy nem végeznek, mint a mostanában általam olvasott legobskúrusabb disztópiában sem. A Ronald Stone név alatt Waterford címmel kiadott regényt az impresszuma szerint valamikor a 2080-as években jelentette meg egy ma nem létező könyvkiadó, a könyvről az internet nem tud semmit, viszont éppen itt van a kezemben, puhafedeles papírkötésben. A Waterford gyakorlatilag egy olyan világban játszódik, amelyben egy nagy, az emberiségnek akár a felét kiirtó háború után egy a környezetvédelemre, emberek, állatok és növények egyenlőségére alapuló dogmatikus társadalmi rend, puha zöld diktatúra épül ki, amelynek mindenkinek kötelező a saját és környezete boldogságával és csak azzal törődni.
Bizonyos értelemben a Black Mirror, a Corpus delicti és a Waterford is egy olyan világra készít fel minket, amikor a munka megszűnik mindennapjainak szervezőelve lenni – és nem azért mert nyugdíjba megyünk, hanem mert nem lesz rá szükség. Ez az igen közeli perspektíva ígéretes is, de valóban ijesztő is. Az emberek többsége valószínűleg nem rendelkezik annyi fantáziával és motivációval, hogy akkor is tevékenykedjen, fejlesszen, tanuljon, küzdjön, ha az nem valamilyen az élet által diktált kényszerből következik. A tétlen tömegek rémképére a Black Mirror a teljes elhülyülést adja válaszul, amikor a kütyük által kínált szórakozás és konstruált valóság teljesen kitölti a mindennapjainkat. A Corpus delicti saját egészségünk fenntartását, az élet hosszának nyújtását láttatja az új szervezőelvnek, amelyben mindenki a saját testének minőségéért és életének hosszáért felelős. A Waterford pedig a természet szolgálatát, az univerzális harmóniát. Ne felejtsük azonban el, hogy gyakorlatilag mindhárom diktatórikus rendszerben helyezi el ezeket a társadalmi kísérleteket, mert nem tudják elképzelni, hogy a munka, a kényszer és cél kettős illúzióját nyújtó munka nélkül hogyan tartható fenn a társadalmi rend. Hiszen bizonyos értelemben az emberek munkájukon keresztül részvényesei a társadalomnak, annak révén érdekeltek a status quo és a normák fenntartásában. Ilyen értelemben a háborús disztópiák, a természeti kataklizmák és a posztmunka-világban játszódó disztópiák nagyon is összefüggenek, amelyek azt jelzik, hogy a mai ismert világ több pillére is recseghet-ropoghat egyszerre. Ha szintetizálni akarnánk ezeket a disztópiákat, akkor azt mondhatnánk, hogy az végül úgyis mindegy lesz, melyik pillér roppan majd először.
A kérdés tehát az, hogy ezek a művek a közeljövő negatív forgatókönyveit teszik-e valószínűbbé azáltal, hogy elképzelhetővé teszik ezeket az eseményeket, vagy pedig segítenek nekünk elkerülni a rossz választásokat azzal, hogy felkínálják ezeket az elrettentő képeket? A könyvek már minden eszközt a kezünkbe adtak ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához, de nem mindannyian ugyanazokat a könyveket olvassuk és ha igen, akkor sem ugyanazt értjük meg belőlük.
Szerző: Weyer Balázs
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2017/1. számában jelent meg
