Amir Gutfreund: A mi holokausztunk, fordította: Bart István
Európa Könyvkiadó, 2013, 588 oldal, 3500 HUF
Fotó: Valuska Gábor
„Én meg itt ülök, és hallgatom a történeteket
a marhavagonokról, az apró ablakokból kinyúló kezekről,
és tudom, hogy muszáj leszállnom ebbe az alvilágba – hátha
ezzel a fenti világ jobb lesz valamelyest." (473. o.)
Amir Gutfreund, Izrael egyik legkedveltebb regényírója. A mi holokausztunk című magnum opusának nem éppen vidám témája ellenére – legnagyobb meglepetésünkre – valódi humorista. Olyan, aki az élet legsötétebb dolgairól is képes vicces kikacsintásokkal beszélni.
Izraelben hol él?
Galileában, egy kertvárosi közösségben, ami gyakorlatilag egy falu, csak épp tehenek helyett egy csomó menő burzsoá lakik ott, mérnökök, orvosok.
Akkor csöndben szeret írni?
Két éve halt meg a feleségem, azóta én nevelem a gyerekeinket. Amióta özvegy vagyok, már tudom, mi az igazán fontos az életben – például, hogy a kritikusok véleményével egyáltalán nem kell foglalkozni. (Kacsint) Persze a gyerekeim, amikor érdekükben áll, szemérmetlenül használják a nevemet. Megtehetik: Izraelben nagy celeb vagyok! Szóval reggelente lerakom őket az oviban, bevásárolok, és utána nekiállok írni.
Gyerekkora óta ír?
Egyszerű családból származom – otthon nem könyvek voltak a polcon, hanem egy akvárium. De már kicsinek igazi nerd voltam, imádtam olvasni. Tolkient például akkoriban még nem ismerték Izraelben, de én felfedeztem magamnak. De olvastam a leggagyibb képregényeket is – amikben még képek se voltak! (Nevet) Aztán 17 évesen megtetszett egy lány, akit viszont épp egy másik fiú vett le a lábáról azzal a szöveggel, hogy írt neki valamit... Na, gondoltam, ezt én is meg tudom oldani!
Mégis matematikát kezdett hallgatni.
Matematikus vagyok, igen, ráadásul 20 évig az izraeli hadseregben szolgáltam. 17 és 37 éves korom között, tehát 20 évig, teljes titokban írtam, 3 regényt és több száz novellát. Senkinek sem árultam el, csak egy lánynak, aki egy hétig a barátnőm volt egyszer régen, azóta pedig a lelki társam. Ikrek vagyunk – de körülbelül úgy, mint Schwarzenegger és Danny DeVito! Ez a lány ma buddhista, és Indiában él.
És 20 évig rajta kívül senki nem tudott a dologról?
Senki. Úgy, hogy ráadásul még irodalmi díjat is nyertem közben, benne volt az újságokban. Mondogattam a családomnak, ismerőseimnek, hogy csak valami kis novellát írtam. De a hadseregben 20 éven át keménynek kellett lennem. Egészen az alezredesi rangig vittem a légierőnél. Persze ez nem jelent semmit, 20 év alatt bárkinek felviszi ott az isten a dolgát. (Kacsint) Van az a vicc Izraelben, hogy az Úr, amikor megteremtette az embert, elkezdte kiosztani az agyakat. Aztán, amikor kifogyott, elkezdett katonai rangokat osztogatni helyette.
Matematika, légierő, szépirodalom – jó kis kombináció!
Az amerikaiak mindig kérdezgetnek is: ha matematikus vagy, nincs szíved, ha katona, nincs agyad. Hogy lehetek akkor én író? Ilyenkor hazafele menet ki szoktam szúrni a kerekeiket.
Hogy történt, hogy ma már nyíltan vállalja írói identitását?
Amikor meghalt az anyám, elhatároztam, hogy kiadom az első könyvemet, neki ajánlva. Az anyámnak három jóslata volt velem kapcsolatban: hogy katonai rangom lesz, hogy megnősülök és gyerekeim lesznek, illetve hogy egy nap híres író leszek. Egyikben sem hittem, de az anyámnak igaza lett. Aztán végül az első könyvem nem talált kiadásra – hála istennek! Abból tuti valami nagy kulturális katasztrófa lett volna. Viszont ezután kezdtem el írni A mi holokausztunkat.
A galileai faluban?
Nem. Engem igazából a szép nők, a kávé és a zaj inspirálnak! Inkább a kávézókat kedvelem. Azt persze meg kell jegyezzem, hogy gyorsabban írtam, amíg szingli voltam. A mi holokausztunk egy év alatt készült el, míg a többi regényemhez 2-5 év kellett.
Katonásan ír?
Transzban írok! Alámerülök, hagyom automatikusan jönni a dolgokat. A struktúra nem előzetes megfontolás eredménye, a cselekményfordulatok ösztönösek. Ez egy transzcendentális élmény a számomra, amelynek folyamán például „emlékszem" születésem előtti eseményekre. A mi holokausztunkban számtalan ilyen epizód van: én azt hittem, a fantáziám szüleménye, az apám meg csak nézett rám, hogy „Te ezt honnan tudod?"
Számomra a regény legfelkavaróbb eleme az volt, hogy a holokausztban elvesztett családtagjaiból élő szereplőket csinált. Életet adott nekik, elképzelte, milyenek lennének, ha élnének. Ilyesmit még sosem olvastam.
Örülök, hogy ezt mondja. Lolekről és Heinekről én sokat hallottam áradozó családtagoktól, és így, a könyvem lapjain tovább élhetnek. Milyenek lennének ma, ha nem kell kamaszkorukban meghalniuk? A zsidó vallás és hagyomány úgy tartja, hogy amíg valaki neve fennmarad, addig él. Innen jön az izraeli holokausztmúzeum, a Jad Vasem elnevezése is. A nevek maradjanak fenn, ne vesszenek feledésbe.
És van egy Amir nevű karaktere is?
Saját magamat kettészedtem a könyvben – én vagyok Amir és Efi is, persze eltúlozva, végletesen. Amir például megszállottan utálja a németeket, pedig én igazán nem. Eleinte, amikor Németországban jártam a könyvvel, nem értettem, hogy mért félnek úgy tőlem ezek az emberek. (Nevet) Sok szereplőt valós személyek összekutyulásából teremtettem, de a szüleim nevét és személyiségét meghagytam.
Az írók körében visszatérő téma az „írói identitás".
Van Izraelben egy városi legenda: a mesterlövészek kiképzőtisztje kivitte a kiskatonákat a terepre gyakorolni. Így szólt hozzájuk: Most itt nem azt fogom megtanítani nektek, hogyan lőjetek pontosan, hanem hogy hogyan legyetek mesterlövészek. Na, hát én is így vagyok minden percben író. Az agyam akár egy kukoricapattogtató, sosem áll le. Az íráshoz néha az kell, hogy ne csinálj semmit, csak hagyd a gondolataidat kuszálódni. Szóval igen, író vagyok. Bármi más voltam is az életem folyamán, mindig tudtam, hogy az csak munka – az írás viszont hivatás. És az írás nem a gépelést jelenti. Nekem a zuhanyzóban jönnek a legjobb gondolataim, illetve – ahogy megboldogult feleségem sajnos hamar rájött – mosogatás közben. Minden viccet félretéve, az új könyvemet neki ajánlom.
Hisz a terápiás írásban?
Nem! Utálom ezt a kifejezést, aki beteg, vegyen be gyógyszert. Bár tény, hogy a feleségem halála után kissé neurotikus lettem az írással kapcsolatban. De azóta két könyv is elkészült, az ügynököm pedig non-stop boldog.
Ön pedig non-stop népszerű.
Izrael elkényeztet. 50-75 ezer könyvet adok el minden megjelenésemből, szerepelek az újságokban, kaptam Sapir-díjat – nincs mese. De, ahogy mondani szoktam, ez csak „mikrohírnév". Egy ideig csak pozitív volt, ma meg jönnek a szokásos körök a kritikusok részéről, hogy régen jobban írtam. De nem érdekel, élvezem a figyelmet. Itt is imádom, hogy legalább 3-4 ember, a kiadó munkatársai, tudják, hogy ki vagyok, és nagy dolognak tartják a jelenlétemet! (ezen magában mulat)
Izraelben azonnal felkapták?
Közel sem. A mi holokausztunknak két évig szinte semmi visszhangja nem volt. Nem egyszerű dolog rávenni az embereket, hogy ilyen komoly témájú könyveket olvassanak. Gondoljon bele, egy nehéz irodai munkanap után nem éppen arra fog vágyni, hogy a holokausztról olvasgasson. De két évvel később valamiféle szájhagyománynak hála hirtelen nagyon olvasott lettem!
Járt már korábban Budapesten?
A feleségem magyar származású volt, és mindig terveztük, hogy egyszer eljövünk együtt. Amikor most átkeltem a Dunán, megdobbant a szívem. Muszáj lesz ennem egy kis krémest meg dobostortát, az anyósom mindig ilyenekkel tömött minket.
Gondolja, hogy a könyv magyarországi megjelenése mögött van valami politikai motiváció is?
Nem szeretnék politizálni. Azt kell mondjam, vicces, de messziről Magyarország kicsit Izraelre emlékeztet: sok véglet, sok belső konfliktus. Izrael pedig, mint tudjuk, egy őrültekháza – gyönyörű őrültekháza.
Most, hogy végre eljutott hozzánk, beleveti magát a bulizó belvárosba?
Nerd vagyok sajnos, mondtam.
Egy nerd, akit üldöznek a lesifotósok?
Maximum a tehenek.
Szerző: Gát Anna
