Áfra János a fiatal költőnemzedék egyik legtehetségesebb képviselője. A Glaukóma sikere után a második verseskötete új hangon szólal meg: a Két akarat beszélője sokkal személyesebb és egyben távolságtartóbb, önironikusabb versnyelvet választ. Ahogy a kötet mottójában írja: Így lehet elmondani könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőle mindent.
Áfra János: Két akarat
Kalligram, 2015, 104 oldal, 2000 HUF
A költő így mesélt nekünk a kötetről:
A Két akarat verseinek írásakor elsődlegesen párkapcsolati kérdések foglalkoztattak, s hogy a családi és kulturális minták miképp határozzák meg ezek alakulását. Két akarat, vagyis számtalanszor kettő. Az isteni elrendelés és a szabad elhatározás, a gyermeki bizakodás és a kései belenyugvás, a nő és a férfi akarata erősítik és oltják ki egymást. Minden cselekvésben és megpihenésben az akarat mutatja meg, majd rejti el magát. A vágy szóródása által vagyunk, és valamiféle akarat kényszerít majd vissza minket a semmi nyugalmába is.
Mutatunk néhány verset az új kötetből:
Mély lélegzetek
Ablakon néz ki nő,
ajtón tekint be férfi,
kabátját kint felejti,
bent egymás után ülnek ágyra,
előbb a férj dől el, majd szép
arc a szúrós szájra, aztán ujjak
indulnak meg, fehér kezek
a mosdatlan tagok irányába.
Férfi fekszik fáradt hátán,
nyakával felfelé tör,
ajkával fülbe mászna.
Mozdulatai néha nyersek,
s én csak hallgatom,
ruhák földre hogy esnek,
egymásba mondatok
hogy akadnak, és a testek.
Szagos zajok váltakoznak,
meg szuszogós szótöredékek,
majd elcsukló nyöszörgéssel
érkezik a felszabadító villanás,
egyetlen elnyúló pillanat,
valami mindenkinek ismerős,
de befogadhatatlanul távoli,
amitől akkor, kisgyerekként
még nem is lehettem
egészen elszakítva.
Aztán eltelik hét perc,
és elhomálylanak a szemek,
aztán eltelik hét óra,
és kifárad a száj,
aztán eltelik hét nap,
és kaparni kezd a torok,
aztán eltelik hét hét,
és nem történik semmi,
aztán eltelik hét hónap,
és nikotinos lesz az arc,
aztán eltelik hét év,
s apám valaha erős háta
örökre kontúrjait veszti
egy szürke tüdővel,
ahogy pereg rá a föld
és rám az élet.
Fenyegetés
Ha elrontod nélkülem, aki voltál,
valakinek majd meg kell védenie
attól, aki mindig meg akart védeni.
Akikkel majdnem egy
Egy volt, aki csaknem ilyen sokaktól lett,
és ők is mások által váltak azzá, amik voltak,
de nem tudok róluk többet, csak hogy holtak.
Egy volt, aki magában növesztetett, hordozott,
és amikor kilenc hónap után szabadon engedett,
erőtlenül nézett rám. Szinte megkönnyebbülhetett.
Egy volt, aki velem dicsekedett a barátnőinek,
tutujgatott, majd kamasz koromban elfelejtett,
aztán felnőttem, és próbálta feledtetni a sérelmeket.
Egy volt, aki az oviban rögtön másképp fogta a kezem,
és asztal alá rántott, hogy megmutassa a barbiját.
Nevetett, majd felhajtotta rajta a fehér rojtos szoknyát.
Egy volt, aki másodikban lett az osztálytársam, és vele
jól alakulhatott volna. De miután virágot vittem a szülinapjára,
tizenöt évig nem volt hozzám több mondandója.
Egy volt, akit sokszor nézegettem tízéves koromban,
meztelensége már nem tűnt anyainak és természetesnek.
Vágytam rá, pedig csak egy újság lapjain ismertem meg.
Egy volt, akibe ötödikben belezúgtam. Úgy öt évig fájt.
Mikor megláttam valahol, még visszaköszönni sem mertem,
pedig lehettünk volna együtt, mondta, csak már nem nekem.
Egy volt, akivel először mindent közösen. Úgy és akkor,
aztán pedig folyton együtt, de neki még így sem elégszer.
Követelőzött, fenyegetett, így persze meguntam egyszer.
Egy volt és fiatalabb, akivel ugyanannyira jót akartunk.
Egymásért bármit, gondoltuk. Mert reméltünk, hittünk,
éreztünk, vágytunk. Vele talán pontosan ez lett a vesztünk.
Egy volt, akivel nem lehettem elég igazságos. Mellette
méláztam el, hiszen korábbról egy emlék még marasztalt,
ő mégis hű lett hozzám, megértett, nem borogatott asztalt.
Egy volt, aki velem gondolkodott, de az érzéseit magának élte,
évekig az igazinak hitt, ám így is túl korai lehetőség lettem,
megijesztette a vágyakozás és önbeteljesítő félelmem.
Egy volt. Mindig csak éppen egy. Aztán én is egy voltam
a sok között. Kellett valaki mellém, majd valakinek egy időre
kellettem. Kiegészíti egymást két várakozó a végtelenben.
De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll,
hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem,
senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.
Az ijesztő sokaság
Már te is csak egy vagy a sok közül,
csakhogy pont az az egyetlen egy.
