Csunderlik Péter történész és Pető Péter újságíró, a 24.hu felelős szerkesztője évek óta írja együtt a Page Not Found történelmi stúdióblogot, amelyen tízes listákban szintetizálják a politika-, kultúr- és sporttörténet legfontosabb, legszebb, legaljasabb vagy éppen leghitványabb eseményeit, szereplőit és termékeit a Kennedy-gyilkosságtól a Kacsamesék félbeszakadásáig, a holdra szállástól a herevasalásig. A napokban jelent meg a szerzők TOP 10-es történelmi slágerlisták című könyve, amely a korábbiak mellett új toplistákat is tartalmaz, ezekből tesszük közzé most a világirodalom-történet legnagyobb botrányait bemutató TOP10-t. A könyvet december 12-én 18 órakor mutatják be a Politikatörténeti Intézetben.
Csunderlik Péter, Pető Péter: Top 10-es történelmi slágerlisták
Napvilág Kiadó, 2017, 240 oldal, 2900 HUF
Talán nem meglepő, hogy elrontott jambusok, elkúrt szonettek kevesek voltak ahhoz, hogy a top skandalumok közé kerüljenek, itt ahhoz minimum Nobel-díjat kellett visszautasítani. Ezt Jean-Paul Sartre megtette, hogy aztán itt legyen vele a Wilkomirski-holokausztbotrány éppúgy, mint Émile Zola harca a Dreyfus-ügyben, őket zongorán kíséri a Harmonia Caelestis, a Queen és persze a viszkis rabló is.
10. Jean-Paul Sartre visszautasítja az irodalmi Nobel-díjat
Mit is várhattunk az embertől, aki egyik nagy művében azt írta, hogy „egy negyedóra is elég volna – bizonyos vagyok benne, hogy eljussak önmagam teljes undorához”? Hát azt azért talán nem, hogy visszautasítja az irodalmi Nobel-díjat, amivel azért több lájkot lehet gyűjteni egy Alvin és a Mókusok koncerten, mint az irodalmi elitértelmiség zárt csoportjaiban, amelyekből azonnali kizárást jelent, ha valaki nem idézi fejből Esterházy Péter Harmonia Caelestisének negyedik tételét, hogy tudniillik „rémlik, törte apám hosszan és mindhiába a fejét, hogy a legszentebb dolog mégis az, amire nem emlékezünk”.
Jean-Paul Sartre akciója biztosan nem tartozik e szakrális körbe. A nagy francia értelmiségi amúgy igazi sztárpár egyik fele volt, ugyanis így vagy úgy, de élete végéig kitartott vele és mellette Simone de Beauvoir, a legokosabb francia nők egyike, az ismert baloldali gondolkodó. Intelligenciájára jellemző, hogy Claude Lévi-Strauss fő műveinek elolvasása előtt még azt sem mertük volna tőle megkérdezni az Albert Camus-nél rendezett házibulin, hogy hozhatunk-e neki még egy kis libamájkrémes bagettet. A két csúcsagy végül sosem házasodott össze, de Sartre nem azért nem vette át a Nobeljét, mert inkább Mikola-díjat akart kapni, mintegy rögzítve, hogy szinglinek nem jár elismerés. Ahogy ő mondta: „Egyrészt személyes, másrészt objektív okokból nem veszem át”. Szerinte már az is objektív ok, hogy fellépése állásfoglalás lenne Kelet és Nyugat harcában, ami 1964-ben éppen tombolt, Sartre meg éppen a kommunizmus előnyeiről gondolkodott. A Nobel-bizottságot mindenesetre innen is szeretnénk nyugtatni, hogy Bayer Zsoltnak nyugodtan adhatják a következőt, ő nem habozik állást foglalni a világok harcában.
Sartre viszont valóban radikális volt, szocialista, egzisztencialista, akinek klasszikus tanítása szerint a létezés megelőzi az esszenciát, mindig első a létezés. És amikor létezünk, nem csupán radikálisan szabadok vagyunk, hanem felelősök is. Itt meg is nyugodhat az összes magyar állami cég komplett menedzsmentje, mert e tan szerint nem léteznek, elvégre őket a felelősség úgy kerüli el, mint ortodox zsidó a speedet a sabbat kezdete előtti órákban. Sartre viszont e felelősség igézetében már akkor jelzett a Nobel-bizottságnak, amikor elkezdték az esélyesek között emlegetni: „Még csak fontolóra se vegyenek!” – üzente. Az 1964-es győztes tehát díj nélkül maradt, és csak az ilyen alakok képesek olyan drámákat írni, mint a Zárt tárgyalás. A pokolban három embert összezárnak, ám a forgatókönyv csak eddig hajaz a Való Világra, itt ugyanis nem következik kiszavazóshow, ellenben olyan mondatok igen, mint az: „A pokol a másik ember”. Ilyet nyilván csak az tud írni, aki képes eléggé viszolyogni az embertől. Írja is Az undorban: „Most már nem kell elviselnem, most már nem betegség, nem is múló roham: az Undor én vagyok.” Amivel tán mindannyiunknak megüzente: az undor mi vagyunk.
9. Kiderül, hogy James Macpherson csak kitalálta Ossziánt
James Macpherson a skót Felföld Arany Jánosa volt, aki a ködből tört elő, akár Mészáros János Elek, hogy élete végén a Westminster-apátság sírkertjében helyezzék örök nyugalomba az egykori falusi tanítót, a legendás kelta bárd, Osszián felfedezőjét, valójában kitalálóját. Ami ma a Trónok harca, az a 18–19. század fordulóján az Osszián-legendakör volt. Macpherson úgy rajongott népének a Sárkány Sör receptjéhez hasonlóan „régmúlt idők ködébe vesző” történetéért, ahogy az Attila sírját kutató Szörényi Levente és a Lakitelek Népfőiskolát megalapító Lezsák Sándor tudott csak lelkesedni. Csak nekik nem jutott eszükbe, hogy Csaba királyfi szerzeményének tulajdonítsák az Isten kardja című rockoperájuk, mert a tanító valami hasonlót tett. És mivel Skóciában akkora igény volt az elnyomott skótok nagyságát és ősiségét bizonyító forrásokra, mint Romániában a dákoromán-elméletre, felfoghatatlan sikert aratott az Osszián-énekekkel.
Macpherson először a saját nevén próbálkozott, Hegylakó (1758) címmel írt egy hőskölteményt, de nemhogy elfeledték, meg se jegyezték, mert nem a Queen írt hozzá zenét. Ekkor felkerekedett, és ősi dalok után kutatva bejárta a Felföldet, minek végén előállt néhány barlangban talált skót gael nyelvű szövegtöredékkel, ami jobban lázba hozta a szoknyásokat, mint amikor először pároltak le gabonát. Skócia közösségi finanszírozási kampányt indított, hogy Macpherson menjen vissza a hegyek közé, hátha újabb szövegekre lel, gyorsan össze is kalapozták a pénzt a felfedezőkörútra. A falusi tanító méltó volt a bizalomra, mert újabb kirándulásán már nemcsak töredékeket talált a barlangban, hanem egy egész eposzt. Ekkora szerencséje persze bárkinek lehet, úgyhogy Skócia nem fogott gyanút. Macpherson szerzőként Fingal fia Ossziánt, a Kr. u. 3. századi vak dalnokot jelölte meg, és az Osszián-énekeket két részben tette közzé. Először a Fingal, ősi hősköltemény hat énekben (1762) jelent meg, majd ezt követte a Temora, ősi hősköltemény nyolc énekben (1763).
Az, hogy a Loch Ness-i szörnyről is több bizonyíték került elő, mint a történelmi Osszián létezéséről, senkit nem zavart. Miként az sem, hogy ha az ifjú Werthernek Osszián volt a kedvenc költője Goethe regénye szerint, akkor Ossziánnak Homérosz lehetett, mivel a hősköltemény a lórai csatát örökítette meg, ahol egy feleségrablás miatt estek egymásnak a harcolók, csak Páriszt Aldónak hívták, Helénát Lomrának, Menelaoszt Fergonnak és Priamoszt Fingalnak. Ezek a kelta hangzású nevek aztán gyorsan olyan népszerűek lettek, mint a Dzsoki és a Pamela, amikor csúcson volt a Dallas. Macpherson is odajutott: tölgyfalombkoszorút fontak köré, talán még a Celtic stadionavatóján is énekelt, ünnepelték az elnyomottak, akiknek még rendes gyarmatosítók se jutottak. De végre megmutatták, hogy a skót Felföldön már akkor magaskultúra volt, amikor az angolok még épp hogy csak fölkapaszkodtak a kamionokra Calais-ban. A szomszédok nem is akarták elhinni a mesét, és kérték Macphersont, hogy mutassa meg az eredeti, barlangban talált szövegeket, azonban a skót állományvédelmi indokkal megtagadta ezt. Erre maga Samuel Johnson, korának leghíresebb angol filosza nevezte „szélhámosságnak” Ossziánt. Ám ekkorra már olyan kultusz kerekedett körülötte, hogy a rajongók nem akarták meztelennek látni a kelta királyfit: Kazinczy is bedőlt a csalásnak, és maga fordította le az ossziáni dalokat. De Macpherson halálával már nem bukkantak fel újabb művei a bárdnak: „Morvának fajzatja, bajnoki vér, nincs több idő csigákat töltögetni s verni a lantot” – hogy az Osszián-énekekből idézzünk egy adekvátat. Arany János is hiába hívta Osszián szellemét az Ősszel című versében, hogy „jer Osszian, ködös, homályos énekeddel”. Ha tudta volna, hogy milyen produkcióval felel majd erre a magát a kollektív tudatalatti alá formáló Paksi Endre Ossian-frontember a legendás debreceni koncerten, biztos megfontolja a felszólítást a magyar költőtárs.
8. A Wilkomirski-holokausztbotrány
Jobban már csak akkor rökönyödtek volna meg a Café Bábel-előfizetők, ha nemcsak az irodalmi Nobel-díjas Günter Grassról és a Derricket játszó Horst Tappertről, de a Pumukli kedves Éder mesteréről is kiderül, hogy a Waffen-SS tagja volt. Bár ezen skandalumok miatt is garbót tépett és kávét locsolt a fejére az európai értelemben vett értelmiség, mindez semmi volt a holokausztirodalom Milli Vanillije, Binjamin Wilkomirski történetéhez képest, amely egy kis piroskabátos kislány az irodalmi hamisítások sztorigyűjteményében.
1995-ben a Suhrkamp Kiadó jelentette meg a svájci állampolgárságú holokauszttúlélő, Binjamin Wilkomirski Töredékek – Egy háborús gyermekkor emlékei, 1939–1948 című könyvét. Az önéletrajzi paktumba belepacsizó olvasók azt tudhatták meg, hogy a szerző egy rigai zsidó család legkisebb gyermekeként látta meg a világot, a német megszállás után a családjával együtt gettóba zárták, tanúja volt édesapja halálának, végül a majdaneki, majd az auschwitzi megsemmisítő táborba hurcolták. Az ottani poklot túlélve egy krakkói árvaház közbeiktatásával került svájci nevelőszüleihez, hogy négy évtizeddel később, felnőtt fejjel megírja emlékeit a saját kezüket lerágó éhező kisfiúkról és a halott anyukákból magukat előrágó patkányokról. A történet tehát hitelesebb lágerirodalomnak tűnt A csíkos pizsamás fiúnál, amelyben éppen hogy nem tűntek fel delfinek is.
A Töredékek előszavában azt írta a szerző: „Nem vagyok sem költő, sem író. Csak azt próbálhatom meg, hogy a szavakat használom, hogy a legpontosabban leírjam, ami történt, amit láttam”. A német kiadást gyorsan követte az angol, majd újabb kilenc nyelvre lefordították. Aki nem Harry Potter kalandjait, az Wilkomirski memoárját olvasta ebben az időben. A szerzővel életútinterjút rögzített a washingtoni Holokauszt-emlékmúzeum, és talán behívták az RTL Klub Reggelijébe is. Ekkor azonban olyan megrendítő fordulat következett, mint amikor a német nyelvkönyvben elérkeztünk a múlt időhöz. Az USA-ból előkerültek valódi, Rigából bevándorolt Wilkomirski-leszármazottak, hogy fölvegyék a kapcsolatot a rokonnal. Közéjük tartozott Blake Eskin amerikai újságíró, aki 2002-ben könyvet jelentetett meg a botrányról A Life in Pieces – The Making and Unmaking of Binjamin Wilkomirski címmel. Kiderült, hogy Wilkomirski csak annyira történelmi személy, mint az azkabani fogoly. A világsiker valódi szerzője ugyanis Bruno Dössekker, aki csak turistaként látott haláltábort, és nem akarjuk a gyermekkori tragédiáját relativizálni, de vélhetően az volt életének legnagyobb traumája, hogy édesapja sosem akarta látni.
Mivel Parti Nagy Lajos lényegében egy tökéletes Romana-füzetet írt Sárbogárdi Jolán néven, az első felháborodáshullám után akár ünnepelni is lehetett volna az irodalmi hacket. Dössekker azonban súlyosabb eset volt, mint a magukat Facebook-karakterek kitalálásával szórakoztató bölcsészek: tényleg elhitte, hogy ő Wilkomirski. Minden azzal kezdődött, hogy 1983-ban feltűnt neki, mennyire hasonlít egy lengyel hegedűművésznőre, Wanda Wilkomirskire, egy évtizeddel később pedig már beköltözhetett volna Roman Polanski A lakó című filmjének skizofrén bérházába, mivel már csak egy álterhesség hiányzott a kórképéből. A bestsellernek többet ártott a leleplezés, mint a Werther's Originalnak, hogy a karamella volt a Führer kedvence. A könyvet kivonták a boltokból, majd egy magyarázó tanulmánnyal újra kiadták. Egy holokauszttúlélővel szegényebb, de egy zseniális fantasztával gazdagabb lett a világ.
7. Öngyilkossági hullámot indít el Goethe Az ifjú Werther...-rel
Kevesen éltek teljesebb életet Johann Wolfgang Goethénél, még ha A Dalban időpont egyeztetési problémák miatt nem is indult el. Ha Lakat T. Károly beszélgetett volna vele a Nap-keltében, két Pote-Mix-reklám közt, legalább tízezer évig tartott volna, míg bemutatja a nézőknek az irodalom Albert Flóriánját, hogy elkezdődhessen a trécs. A mindenkinél stílusosabb Szerb Antal az 1943-as Száz vers című antológiája kislexikonjában, amelyben minden szerzőt bemutatott, csak annyit írt a fogalommá vált költőfejedelemről: „Ő volt Goethe”. A „világirodalom” szó kitalálója, a Faust szerzője huszonöt évesen tűnt fel a kor ötven szürkéjével, az 1774-ben kiadott Az ifjú Werther szenvedéseivel, amellyel egyszerre állította pályára a romantikát és indított el akkora öngyilkossági hullámot Európában, mint szegényebb korunkban Justin Bieber, amikor elmondta, hogy van barátnője. Napóleon saját bevallása szerint hétszer olvasta a kor bestsellerét.
A regény főhőse, a reménytelen szerelme miatt magát pisztollyal főbe lövő, sárga mellényes, kék frakkos romantikus emo-idol Werther öltözködési divatot teremtett, és úgy uralta a lányszobákat, amennyire George Michael napszemüveges-borostás posztere később a nyolcvanas években. Goethe regényalakja még kínai porcelánok díszítésében is feltűnt, ami még Bolgár György szexregényének méltán ismert Andréjáról sem mondható el. Mindenki azt várta az ifjú Goethétől, hogy majd egy újabb Werthert ír, ehelyett nyughatatlan, fausti lélekként újabb és újabb műfajokat pörgetett ki. Volt miniszter is, rengeteget utazott, és még nyolcvanévesen is csajozott. Csak reméljük, hogy nem tört össze annyi szívet, mint legendássá vált könnyfakasztó regénye. Csak hogy Werther utolsó mondatait idézzük: „Ebben a ruhában akarom, hogy eltemessetek, Lotte, megérintetted, megszentelted; atyádat is kértem rá. Lelkem ott lebeg a koporsó fölött. Zsebeimet ne kutassátok át. Ez a halványpiros szalag, melyet a szíved fölött viseltél, mikor először láttalak a gyerekeid között... Ó, csókold meg őket ezerszer, és meséld el nekik boldogtalan barátjuk sorsát.” Óva intünk mindenkit, hogy neten rendelje meg Az ifjú Werther szenvedéseit, mert aztán ellepik levelezőrendszerüket az akciós antidepresszáns-hirdetések.
6. Paul Verlaine rálő Arthur Rimbaud-ra
Ha ma történik, kétszer annyi Blikket adnak el, mint a Zámbó Jimmy tragikus halálakor jegyzett csúcsnapok idején, az RTL Klub tematikus Anikó Show-t indít, a Jobbik meg nemhogy a Pride, de a költészet betiltását is nemzetstratégiai céllá teszi. Nincs az az ellen-Csók és könny-füzet szerző, aki képes olyan történetet kitalálni, amit a francia elátkozott nemzedék két utolérhetetlen zsenije életével megírt.
Egyikük, Arthur Rimbaud alighanem az egyetemes líra legzsenibb zsenije, de olyan, hogy ha a tizennégy évesen berobbanó Egerszegi Krisztina első olimpiai győzelmekor Vitray Tamás elcsukló hangon Egérkézett, akkor ha a France 24 közvetíti Rimbaud tizenöt-tizenhat évesen írt verseinek befejezését, a következő három évben az összes gyereket Arthurkának nevezik az országban. A száműzött/bűnös angyal tizenöt és húsz éves kora között megírt mindent, amit akart. Az örökkévalóságnak született verseit ennyi idő alatt alkotta. Mintha Messi azt mondaná az első BL-siker után, hogy rúgtam elég gólt, nincs tovább. A kaland mindenekfelettiségét valló Rimbaud márpedig saját tehetsége alatt nem összezuhant, hanem fölé emelkedett, egyszerűen megunta. Az életet eleinte nem: fiatalon szökött Párizsba, ahol Paul Verlaine-nél, a nála tíz évvel idősebb költőfejedelemnél lelt menedékre.
Az ifjú zseni, akit csak lehetett, elüldözött Verlaine mellől, aki feleségét is elhagyta Arthur miatt. Bűnös viszonyuk követhetetlen kalandokhoz vezetett, éltek együtt Franciaországban, majd mentek Belgiumba, Angliába. Ittak, hasist használtak önfeledten, de úgy, hogy a Hős utcában is veterán dílernek kijáró tisztelettel fogadták volna őket. Aztán Rimbaud egyszer csak megunta Verlaine-t, s Brüsszelben közölte vele, hogy továbbáll, mire a másik költőzseni, aki annyi mindent feladott ifjú szerelméért, az egyetemes irodalomtörténet legkülönlegesebb figurájáért, nem éppen a bokorrím tökéletesítését szolgáló formát választott válaszként, amikor közölte: „Szétlövöm a tököd, ribanc!”. És lőtt is, Rimbaud kórházba került, Verlaine meg szodómiáért és súlyos testi sértésért két évre börtönbe. Rimbaud aztán tényleg nem írt többet, végül már fegyverkereskedő lett, üzletelt kávéval és bőrrel is, utazgatott, bejárta Afrikát, Verlaine meg mind nyomorultabbá vált, pénztelenné, így lett egyre gőgösebb is. Persze úgysem a tragédia marad belőlük, hanem zseniális verssoraik, például a Rimbaud által papírra vetett szavak: „Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget”.
5. Az egyház kikel Montesquieu és A törvények szelleméről ellen
A politikai filozófia Jean-Michel Jarre-ja, a francia felvilágosodás dauerolt arca 1748-ban publikálta a hatalommegosztás szintipop elméletét A törvények szelleméről című csodálatos könyvében. Demokratikus bestsellerének megjelenése után aztán Montesquieu a Dagobert bácsitól örökölt kastélyában pihengetett, olvasgatott, izzadt az infraszaunájában abban a tudatban, hogy kötete hangos siker. Ám természetesen megérkezett az egyház, amely „katolikusellenes kirohanásokat” talált a szövegben, ami annyiban nem meglepő, hogy a Vukban éppúgy leltek volna ilyesmit, mint a Terminator 2 forgatókönyvében, persze utóbbi valóban keményen reflektál a predesztinációra.
A római Index-kongregáció a Sorbonne teológusaira bízta a melót: tegyék félre egy időre a kutatást arról, Ádámnak volt-e köldöke, és találják ki, valóban végzetes istenkáromlás-e a hatalmi ágak elválasztása. A Nouvelle ecclésiastique című lap kezdte a támadást, a szerzők részről részre dühösebbek lettek, ördögi káromlásról írtak, Istent akarták védeni. Márpedig Istent védeni kell, mintha egy tizenkét éves kislány lenne, akit Roman Polanski üldöz a körúton. Mentek hát neki a nagy gondolkodónak, aki persze nem értette, mi történik: „Könyvem huszonkét kiadása egész Európában elterjedt, s még a legnagyobb, s legfelvilágosultabb tudósok is jónak ítélték a művet. Nem ösztönzi-e ez a körülmény a bíróságot arra, hogy csakis az ügy alapos ismeretében nyilvánítson véleményt?” Nem értette, hogy a hatalom akkor már üzenni akart Brüsszelnek, így az sem segített, hogy felajánlotta, hozzányúl a szöveghez. Nem mintha értette volna, hogy a jogi indokláshoz mi köze a teológiának, leginkább úgy vélte, aki beleolvas, nem talál mást, csak „törekvést a jóra, a békére, az emberek boldogságára”.
1750-ben már erős volt a nyomás, hogy indexre tegyék a könyvet, felhánytorgatták például neki az inkvizícióellenes megnyilvánulásait, ami azért szintlépés, elvégre ritkán bántanak embert azért, mert nem ért egyet az állatkínzással vagy a kerékbe töréssel. Az egyházi erők végül elérték, hogy Bécsben betiltsák A törvények szelleméről árusítását, így már ezzel a precedenssel mehettek Rómába beavatkozást sürgetni. És akkor már Montesquieu erősebb mondatokkal jelentkezett: „Egyébként azt hiszem, nem lehet érdeke a római bíróságnak, hogy megbélyegezzen egy jogi könyvet, amelyet egész Európa elismert. Akkor inkább pusztítsák el, minthogy szimplán megbélyegzik.” Nem hallgattak rá: 1751. november 29-én a kongregáció indexre tette A törvények szellemérőlt. A Sorbonne végül nyilvánosan nem mutatta be cenzúraterveit, noha az ítélet után összesen ötöt készített. Arra azért jó volt az egész hajcihő, hogy Montesquieu életét megmérgezze. A Gondolataim című műve végén azt írja: „Az életben már csak két dolgom maradt: hogy letudjak betegséget és halált”. Azért még annyit hozzátett: „Szeretem látni, miként képesek az emberek bemocskolni és megnyomorítani egyes írásműveket”. Ha ezt valóban szerette nézni, manapság felhőtlenül boldog élete lenne.
4. A Lady Chatterley-per és a Penguin Books felmentése
Nincs felnőttfilm a Beverly Hills-i plasztikai sebész unatkozó feleségéhez becsöngető kábeltévé-szerelő, a dögös milfet egyedül otthonában találó kamasz pizzafutár vagy a blazírt szépségpöttyös márkinét megdöngető lovászfiú nélkül. A pornográf tartalmak népszerűségét nemcsak a szexjeleneteik magyarázzák, meg hogy a nézőik a Lakáskultúra magazin előfizetése nélkül csodálhatnak meg bennük csúcskérókat, hanem hogy népmesei hőseik áthatolhatatlan osztályhatárokat hágnak át, amire esélye sincs a szerelőműhelyében Pamela Anderson, Samantha Fox és Bíró Ica cicis naptárfotóit kiragasztó melósnak. A műfaj irodalmi klasszikusa David Herbert Lawrence angol író Lady Chatterley szeretője című 1928-as regénye, ami a közhiedelemmel ellentétben nem egy túlírt Romana-füzet. Bár többször szerepel benne a „fallosz” és a „puna” szó, mint ahányszor Huth Gergely „sorosozik” egy Sajtóklub-adásban, és Lawrence Emmanuelle-es szexjelenetekben bővelkedő regénye mellett elpirulhat Czégé Zsuzsa emlékezetes Mámor című erotikus magazinja is, valójában komoly társadalomkritikus és osztályharcos éle volt a csonkítatlanul évtizedeken át csak Nagy-Britannián kívül megjelenő regénynek.
Lawrence bányászcsaládból származó antiintellektuális író volt, akit már 1915-ös Szivárvány című regénye után „rosszabbnak” neveztek, mint Zolát. Műveiben előszeretettel csábíttatta el kubikusokkal, cigányokkal, indiánokkal a gazdag, fehér asszonyokat, és nemcsak a nemi vágyak gátlástalan kiélése mellett, de a kisípolások ellen is szót emelt. Meggyőződése volt, hogy a szalonképtelen kifejezéseket elég egyszerű szalonképessé tenni: csak ki kell nyomtatni azokat. Leghírhedtebb művében, a Lady Chatterley szeretőjében a világháborúban megrokkant lord neje csalja meg urát a legkülönbözőbb pózokban a farkát „John Thomasnak” hívó nyers vadőrrel, a birtok Koncz Gáborával. Freudista ösztönregény a Lady Chatterley szeretője, amelyet a munkások közül jött Lawrence a puha, de minden hatalmat birtokló uralkodó osztály elleni dühvel írt meg, miközben csak röpködnek benne az altesti kifejezések. Szóval pár fokkal felforgatóbb a sztorija azoknál a metróregényeknél, amelyekben egy kalandvágyó újságírónő hancúrozza végig a Karib-szigeteket egy sármos titkosügynökkel, ha nem is volt annyira radikális, mint a Négy nap egy könyvelő életéből című opusz. El is zárták az angol néptől évtizedeken át, mígnem az olcsó könyveiről híres Penguin Books 1960-ban csonkítatlan kiadásban jelentette meg, és ezzel elérhetővé tette a munkások, tanítónők és kozmetikusok számára is. Pornográfia terjesztésével vádolták a kiadót, és a legtekintélyesebb irodalmároknak és kritikusoknak kellett nyilatkozniuk, hogy a Lady Chatterley szeretője nem egyenlő a Popó Magazinnal. Talán egyetlen pernek sem volt olyan felszabadító kultúrtörténeti hatása Nagy-Britanniában, mint Lady Chatterley-pernek, melynek végén felmentették a Penguin Booksot a cenzúrázatlan kiadásért. Innentől kezdve már legalább a szépirodalmi szövegekben leírhattak a szerzők olyan szavakat, amiket akartak, noha a sajtóban még jó darabig csak „tökfejnek” lehetett nevezni a „faszfejeket”, és a BBC stúdióból továbbra is kitiltották azokat, akiknek a száját elhagyta egy „fuck”.
Hirdetés
3. Fatvában adják ki a kilövési engedélyt Salman Rushdie-ra A sátáni versek után
Úgy írt, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére, mintha posztmodern Billy, a kölyök lenne, aki vadnyugati kalandjai során ölt sokat, lopott marhát és lovat, és emlékirataiban a Viszkist nevezte meg példaképének, elvégre már-már népmesei hőssé tudott emelkedni Magyarországon azzal, hogy bankokat rabolt. Persze Billy nem tudhatta, hogy ez itt sokkal egyenesebb és korrektebb módja a pénz elvételének, mint amit megyei pártkáderek alkalmaznak.
Na de Rushdie csak írt: 1988-ban például a Sátáni verseket, ami miatt Khomeini ajatollah kimondta a halálos ítéletet az íróra. Így fogalmazott: „Értesítem a büszke muszlimokat, hogy A sátáni versek szerzőjét és mindenkit, aki részt vett a könyv kiadásában, bár ismerte a tartalmát, mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való, halálra ítélem.” A regény címe mindenesetre utalás egy hagyományra, amely szerint Mohamed állítólag egy-két sorban elismerte pogány istenek létezését, ám ez ellentétes az iszlám monoteizmusával, továbbá az Alföldben is lesújtó kritikát közöltek a versről, ezért Mohamed később eltörölte, a Koránban már az egyistenhit mellett érvel, a kimaradt versek meg maradtak sátáni versek. A szabadság döntésének semmiképpen nem nevezhető, hogy halált ígértek azért, mert Rushdie használta e hagyományt az íráskor.
Rushdie aztán több évig rejtőzködésre kényszerült, még a fordítók se úszták meg eltorzított hangú telefonos fenyegetésekkel, hogy mást ne mondjunk, egyikük késelés áldozataként halt meg. Emiatt például az első magyar kiadás 2004-ben a fordító nevének feltüntetése nélkül jelent meg, mintegy hazai irodalmi pendantjaként az FBI tanúvédelmi programjának. Az agyrém tényleg hihetetlen sztorikat hozott. Szaúd-Arábia, amely nagy barátja a nagyhatalmaknak, mivel tisztességesen vásárolja irgalmatlan pénzért a fegyvereiket, még 2016-ban, mondjuk, 2016-ban, ismételjük, 2016-ban is diplomáciai úton akarta elérni, hogy Csehországban ne adhassák ki A sátáni versek új fordítását. Így történik a 21. században, hogy egy remek író bujkál, mert remek regényt ír. Talán nem árulunk el nagy titkot: A sátáni versek nem istenkáromlás, inkább csak a létezésről mesél. Ahogyan Rushdie maga mondta: „Egy olyan regény, amely angyali és sátáni metamorfózisról szól.” Mi meg azt mondjuk: egy olyan regény, amibe vallási fanatikusok őrülete miatt bele lehet halni. Ennél figyelemfelkeltőbben már csak Ungvári Tamás ajánlhatná ezt a könyvet.
2. Oscar Wilde homoszexualizmus-pere
„Életem két nagy fordulópontja az volt, amikor apám Oxfordba, illetve amikor a társadalom a börtönbe küldött” – írta az 1890-es évek címszereplője, Oscar Wilde emléktáblás névjegykártyája szerint „színpadi író és szellemes ember”, aki korát megelőzve ismerte fel, hogy „az eredeti öltözködés feltűnőbb, mint az eredeti gondolatok vagy a ragyogó versek”. Ő volt az első, aki összekapcsolta a művészetet és a show-bizniszt, a költőmarketing új útját járta. Előadókörutakat tett Amerikában és szerte Európában, gátlástalanul promózta magát, vállig érő ananászhajával, türkizfogantyús sétapálcájával, divatdiktátori megjelenésével népszerűsítette költeményeit, ha csak ránéznek, súgjanak össze: nézd, mekkora művész, el kéne olvasni a verseit is, biztos azok is nagyszerűek, nemcsak a ruhái.
Wilde úgy jutott a csúcsra, hogy nem hentergett menedzserrel, producerrel, hanem magát zenésítette meg. Imádták, kézről kézre adták, úgy beszéltek példátlan sikerű színdarabjairól, mint napjaink HBO-sorozatairól. Hétköznapjai is szonettek voltak, és egy kép öregedett helyette a padláson. Mígnem a Dorian Gray szerzője, a negyvenes dandy össze nem találkozott a csak Bosie-nak becézett, tizenöt évvel fiatalabb rózsaajkú fiúszerelmével, Lord Alfred Douglasszel, aki Wilde múzsája lett. Inkább együtt jártak pasizni szecessziós swinger-klubokba, mint egymással hemperegtek, de a családban így sem nem nézték jó szemmel a kapcsolatot. Bosie apja, Queensberry márki ugyanis nemcsak amatőr bokszoló, hanem a kidobóembereknél is keményebb melegfaló volt, és egyre dagadt az a bizonyos ér a homlokán, míg el nem durrant. Miután telebuzizott egy üres söröskorsót, megjelent a költő kedvenc klubjában, és pocskondiázta a „szodomita pózőrt”. Mivel Wilde kedvenc sportja a dominózás volt, tettlegesség helyett bírósági úton követelt elégtételt, amiért „az elefántcsonttornyot szorongatja a szenny”. Az író elhitte, hogy a legsikeresebb színpadi szerzőként minden tekintetben védett, abban is biztos volt, hogy a jövő a dandyké és „a divathősök fogják kormányozni a világot”, úgyhogy rágalmazás miatt feljelentést tett.
Alighanem az irodalomtörténet legostobább lépése volt ez, aminél csak az volt butább, hogy ügyvédjének becsületszavát adta: tényleg nem homoszexuális. Ha megmondja az igazat, biztos lebeszélik, mivel valami ószövetségi szövegre hivatkozva a viktoriánus Angliában büntették a homoszexualitást, az 1885-ös szigorítás óta akár két év börtönnel is, noha közben legálisan lehetett gyerekeket szénbányákban dolgoztatni. Az 1895 tavaszán sorra kerülő három perben a felperes Wilde-ból csakhamar vádlott lett, és miután péklegények, hordárok és hímprostituáltak vallottak ellene, 1895. május 25-én két év kényszermunkára ítélték kölcsönös maszturbálásért és az akkor szodómiának hívott anális közösülésért. Oscar Wilde könyveit levették a boltok polcairól, darabjai lekerültek a színházak műsoráról, ahol kint volt a neve, leragasztották, otthonában végrehajtók jelentek meg. Mire az új századdal beköszöntött a modernizmus, amelynek Wilde előfutára volt, már régen zálogházba került az oxfordi diákként első nagy költészeti versenyén nyert aranymedál. Pumped Gabo melegvideójának felbukkanásig senki nem zuhant ilyen rövid idő alatt ekkorát.
1. Emile Zola kiáll Dreyfus kapitány mellett
„Természetesen Zolát” – felelte Jókai Mór, amikor megkérdezték, kit tart kora legnagyobb írójának, ami miatt Victor Hugo állítólag azonnal a Moulin Rouge-ba sietett, és bánatában ledöntött két üveg champagne-t. Pedig a magyar író nem volt egyedül ezzel a véleményével, noha ma már legalább annyi embernek ugrik be elsőként a Zola névről a Chelsea egykori klasszis futballistája, mint a francia író. Pedig Émile Zola tényleg a legnagyobbak egyike volt, a naturalizmus felkent papja, olyan őstanítója, amilyen Berényi Miki az úgynevezett dörzsölt magyar üzletembereknek. Nem is álljuk meg, hogy híres regénye, a Nana fináléjából ne idézzünk, hogy megérthessük, mit is jelent nála a naturalizmus: „Nana, arccal fölfelé, egyedül maradt a gyertya világában. Már csak hústömeg volt, egy csomó nedv és vér, egy lapát megromlott hús, egy vánkosra dobva. A gennyes pattanások ellepték az egész arcát, egyik hólyag a másikat érte, s beszáradva, beesve, szürkés sárszínükkel olyanok voltak már, mint egy halom penészes föld ezen az idomtalan roncson, melyen nem látszott többé emberi vonás.”
Nem árnyalta hát a látnivalót. Meg a mondanivalót sem, ezért írt mély bányászregényt, de nem úgy, hogy szolidaritását jelezve flashmobot szervezett egy pedikűrbolt elé, hanem úgy, hogy tényleg együttérzett a munkásokkal, gyűlölte a társadalmi igazságtalanságokat, még szocialistának is mondta magát, igaz, nem a szó Hagyó Miklós-i értelmében. Hirdette, hogy teli gyomorral nem lehet megrázót írni. Amikor anyagot gyűjtött a bányásztörténetekhez, azt mondta az őt kísérő főnöknek: „A poklot akarom látni, mérnök úr!” Az igazságtalanság miatti felháborodása nyomán kerülhetett a Dreyfus-ügyben is a tiltakozók élére.
A Dreyfus-per 1894-ben zajlott: Alfred Dreyfus vezérkari kapitányt hazaárulással vádolták meg. A katona szolgálatban volt, amikor eltűnt egy fontos dokumentum, amely aztán a német hadügy kezébe került. Dreyfus zsidó volt, és ez elég bizonyíték is volt bűnösségére. Hiába tagadott, elítélték, ez pedig az antiszemitáknak is jó alkalmat adott, hogy rögzítsék tételüket, amely szerint minden zsidó hazaáruló. Zola harcba szállt, és küzdelme legemlékezetesebb akciója az akkor Clemenceau szerkesztette L’Aurore című lapban közölt nyílt levele volt, amely J’accuse…!, azaz Vádolom...! címmel jelent meg. Ebben a történet sok résztvevőjét vádolta azzal, hogy elhazudja az ügyet, nem törekszik az igazság kiderítésére. Erre persze őt vádolták meg, a perből botrány lett, Zolának kinézett a börtön, Londonba ment, ott várta meg az ügy végét. Kiderült végül, hogy egy Ferdinand Walsin-Esterhazy nevű tiszt emelte el az iratot. Dreyfust hazaengedték, megkezdődött egy procedúra, minek végén 1906-ban rehabilitálták, de Zola ezt már nem élte meg: 1902-ben meghalt. Legalább nem úgy tette, hogy alul maradt az igazságtalansággal szemben. Arra meg úgysem számíthatott, hogy még életében végleg győzedelmeskedik az igazság.
