Mindenről a Watchmen tehet. Alan Moore paradigmaváltó műve nem „csak” a képregény médiumát léptette felnőttkorba, és tágította ki a lehetőségeit, de egy egész sor, adott esetekben máig tartó trendet indított el. Mark Millar és John Romita Jr. Kick-Ass című sorozata ezen trendek egyikének képviselője: a szuperhősök deheroizálása, a Nagy Amerikai Mítosz dekonstrukciója. A Kick-Ass annak a skálának a túlvége, amelynek elején a Watchment inspirált ’50-es, ’60-as évekbeli szuperhősök állnak (Shield, Thunderbolt, Blue Beetle stb.), a közepén pedig a Watchmen maga – avagy a klasszikus jelmezes igazságosztóktól azok cinikus kiforgatásán át a totális paródiáig. (A Kick-Ass 2-t csütörtökön mutatták be a magyar mozikban. - a szerk.)
Bármennyire szereti is valaki a szuperhősöket, azt el kell ismernie: a színpompás jelmezekben ugrándozó, többnyire tragikus hátterű és szentfazék karakternek a puszta létezése kifigurázásért kiált. És messze nem Alan Moore volt az első, aki ezt a kiabálást meghallotta, sőt, maga Moore is Harvey Kurtzman és Wally Wood 1953-as Superman-paródiáját, a Superdupermant jelölte meg egyik fő inspirációjaként. Mégis a Watchmen volt az első, ami a szuperhősmítosz dekonstrukcióját egy nagy, jelentős és rendkívül sikeres műben valósította meg, utat nyitva az olyan történeteknek, amelyek Batmant, Pókembert és társait nem csak a hagyományos közegben tudták elképzelni.
Hogy egy jellegzetesen amerikai műfajnál maradjunk, a Watchmen olyan volt a szuperhőszsánernek, mint a Délidő vagy a Nincs bocsánat a westernnek. (Megjegyzem, aki a Watchment csak a 2009-es filmadaptációból ismeri, az nem véletlenül nem érti, hogy miről beszélek, Zack Snyder ugyanis szépen kilúgozta a képregény lényegét: nála a hősök nem szánalmasak és nevetségesek voltak, mint Moore-nál, hanem dögösek és vagányak.) A pszichológiai, szexuális, szociális és emocionális problémákkal küszködő, súlyosan sérült karakterekkel teli Watchmen alapjaiban kérdőjelezte meg a szuperhőslét értelmét és eredményességét, és még ugyanabban az évben (1986) Frank Miller pont a legnagyobb létező szuperhősfigurákkal lépett hasonló útra: a The Dark Knight Returnsben a Sötét lovag egy a skizofrénia határán egyensúlyozó, megszállott, már-már zsarnoki antihős, Superman pedig az amerikai kormány engedelmes ölebe, a karhatalom eszköze volt.
1987-ben Pat Mills Marshal Law-ja árnyalta tovább a képet: a szatirikus történetben a szuperképességű emberek a fejlett genetikatudománynak köszönhetően teljesen hétköznapiak, a protagonista pedig egy öngyűlölő szuperhős, aki eltévelyedett társait vadássza le a kormány megbízásából. A sor innen szinte a végtelenségig folytatható: Garth Ennis The Pro-ja faltól falig paródia, szintén tőle a Boys egy cinikus-szatirikus, rendkívül gonosz kitekintés a saját sztárstátuszuk által korrumpált jelmezesekre, Brian Michael Bendis Powerse pedig az átlagemberek szemein keresztül láttatja a szintén messze nem tökéletes és erélyes héroszokat.
A témába tartozó, különböző stílusú és műfajú képregények leggyakoribb közös vonása Stan Lee híres pókemberes jelmondatának elvetése: a nagy erővel nem feltétlenül jár nagy felelősség. A Watchmen nyomában a szuperhősök lehet, hogy ugyanúgy repültek, sebezhetetlenek és szupererősek voltak, mint addig, ám morális felsőbbrendűségük semmivé foszlott, és kiderült, hogy minden képességük ellenére ugyanolyan kicsinyesek, primitívek, arrogánsak és önzők tudnak lenni, mint bármilyen átlagember. Ennek egyik legmarkánsabb demonstrációja B. Clay Moore Battle Hymn című, egyébként kevéssé ismert minisorozata, amiben a klasszikus hősökön (Amerikai Kapitány, Flash stb.) alapuló karaktereknek a második világháborús erőfeszítéseket kellene segítenie, de a „szupercsapat” még azelőtt szétszakad az irigység, arrogancia, büszkeség és féltékenység mentén, hogy akár egy szalmaszálat keresztbe tehetne az ellenségnek. 
A Watchmen azonban nem csak tematikus, hanem szellemi követőket is toborzott magának – vagyis a képregényesek nem csak a szuperhősök deheroizálásába ugrottak fejest, hanem az alternatív szuperhőstörténetekbe úgy általában. Új utakat kerestek, új aspektusait fedezték fel a mítosznak. A zsáner összeolvadt science fictionnel (Planetary), családi drámával (After the Cape), heist-comic-kal (Supercrooks), hard-boiled krimivel (Sleeper, Incognito), erotikus thrillerrel (Sex), ponyva sci-fivel (Umbrella Academy), nem is beszélve a klasszikus recept felnőtteknek szóló, „hardcore” verziójáról, mint az Authority vagy az Invincible. A variációk Superman és Batman történetére szinte végtelenek, a szuperhősmítosz témától és műfajtól függetlenül kimeríthetetlen forrása a képregényíróknak – jelenleg is tucatnyi „alternatív” szuperhőssztori fut, az említett Sextől a Jupiter’s Legacyig.
A 2008-ban debütált Kick-Ass ezeknek a képregényeknek az egyik, ha nem a legsikeresebb képviselője, ami a mítoszt egyszerre parodizálja ki, és helyezi új aspektusba a „szuperhősök a való világban” koncepcióval. A történet főhőse egy teljesen átlagos, féllúzer, képregénygeek srác, Dave Lizewski, aki azon morfondírozik barátaival, hogy miért nem próbált meg soha senki szuperhős lenni a valóságban. A gondolatokat tettek követik, Dave jelmezt húz magára, járőrözni kezd az utcákon, és az első adandó alkalommal szó szerint félholtra vereti magát két autótolvajjal, akiket megpróbál megállítani. De ez nem szegi kedvét, és miután találkozik két igazi szuperhőssel, Big Daddyvel és kilenc év körüli kislányával, Hit-Girllel, együtt megcélozzák a helyi alvilági vezető birodalmát. A Marvel imprintje, az Icon kiadásában megjelent nyolcrészes, popkulturális utalásokkal sűrített Kick-Ass óriási sikert aratott, és Matthew Vaughn még azelőtt elkezdte forgatni a filmadaptációt, hogy a sorozat egyáltalán befejeződött volna. 
Hit-Girl harmadik rész végi felbukkanásáig a széria valóban az volt, aminek hirdette magát: szatirikus-komikus és véres-brutális, fordulataiban azonban realisztikus kibontása a „Mi lenne, ha egy tinédzser szuperhősködésre adná a fejét a való világban?” koncepciónak. A ninjaként kaszaboló kislány színre lépésével azonban fokozatosan elszivárgott a képregényből ez a realizmus, és végül a Kick-Ass, noha szatirikus, gunyoros felhangját és gonosz humorát végig megőrizte (és őrzi a mai napig, a folytatásokban is), pont azzá vált, amit kifigurázni akart: tipikus felépítésű szuperhősképregénnyé, amiben a főszereplő próbálkozik, elbukik, majd újra próbálkozik, és segítőinek köszönhetően minden esélytelensége ellenére sikerrel jár. Millar nem izgatta magát különösebben saját koncepciójának karóba húzása miatt, szemrebbenés nélkül fejezte be a szériát egy explicit erőszakos (péniszellövés!) fináléval, mintha mi sem történt volna. A Kick-Ass ennek ellenére is méltán sikeres, vicces és szórakoztató képregény, ami egyszerre képes kiröhögni a klasszikus szuperhőszsánert, és őszinte odaadással emléket állítani neki.
A képregénynek (és a belőle készült filmnek), lévén szélsőségesen erőszakos, és a legdurvább atrocitásokat ráadásul egy kislány követi el benne, volt jelentős negatív visszhangja is, ami az általában explicit, hatásvadász és polgárpukkasztó módszerekkel élő Mark Millar esetében nem csoda. És noha a későbbi sorozatokban a szerző tett óvatos utalásokat rá, hogy a gazemberek leölésére kiképzett, gyerekkorától megfosztott kislány talán nem feltétlenül rosszabb alternatíva a tévé, az internet, a technológia és a celebvilág által agymosott általános fiatalsághoz képest, ezek a társadalomkritikus felhangok haloványak, másod-, harmadlagosak maradnak. Az erőszakábrázolással kapcsolatos vitának pedig azóta is termékeny táptalaja a Kick-Ass – legutóbb a második mozifilm egyik mellékszerepét alakító Jim Carrey határolódott el utólag a filmtől annak brutalitása miatt. 
A 2010-es, első filmadaptáció, bár többé-kevésbé hűen lekövette az eredetit, eszközölt kisebb-nagyobb változásokat. Ezek közül néhány (mint Hit-Girl apjának karaktere vagy a főhős szerelmi vágyainak beteljesülése) határozottan negatív előjelű, azonban a finálét Vaughn mozifilmhez illően és tematikus szempontból is jócskán felturbózta. Utóbbi alatt annyit kell érteni, hogy a jetpackes akciózás egyfajta vigyorgó elismerése a Millar által még egy hanyag vállvonás erejéig sem jegyzett koncepciórombolásnak: avagy ha már úgyis ellentmondunk a saját kiindulási pontunknak, akkor tegyük a lehető legharsányabban és legpofátlanabbul.
Mark Millar és John Romita Jr. még a film megjelenésének évében kihozták a második minisorozatot, a Kick-Ass 2-t, ami logikus irányban vitte tovább az első széria témáját: Kick-Assnek követői akadnak, új, önjelölt szuperhősök egész serege tűnik fel az utcákon, de az ellenségeik már nem szimpla gengszterek. Az előd főgonoszának fia szupergonoszként, Motherfucker néven forral bosszút a főhős és társai ellen. A folytatás sikeresen megfejelte az eredeti színvonalát, köszönhetően nagyrészt annak, hogy miközben vérengző akciójelenetei és gonosz poénjai megmaradtak, ezúttal nem volt kezdő koncepció, amit a sztori előrehaladtával az alkotók megerőszakoltak. A Kick-Ass 2 az első sorozat tökéletes utódja, remek karakterekkel, a való világ és a szuperhősködés frappáns ütköztetésével, és fantasztikus fináléval. 
A sorozat még futott, amikor Millar és Romita Jr. piacra dobták az első spin-offot, a Hit-Girlt, ami egyfajta hídként szolgált a Kick-Ass első és második szériája között – sajnos az átkötő-jelleg túlságosan érezhető rajta, a cselekmény darabos, még erős narratív váza sem nagyon van, így ez az ötrészes mini a Kick-Ass képregények eddig legkevésbé jól sikerült darabja. A most mozikba kerülő Kick-Ass 2 is, bár mind a fentebb említett, azonos című képregényt, mind a Hit-Girlt alapul vette, utóbbi sztoriját jócskán megkurtította. Az író-rendező ezúttal Jeff Wadlow volt, akinek a munkája sajnos nem ér fel a 2010-es első adaptációhoz: a film sokkal kevésbé egységes, nincs olyan szép, tökéletes fináléval megkoronázott íve, mint az elődjének, noha még mindig szórakoztató, brutális és vicces.
Képregényben idén nyáron kezdődött el a harmadik sorozat, amiben Hit-Girl börtönben ül, Kick-Ass és társai pedig egy új, kegyetlen maffiózóval kénytelenek szembeszállni, miközben nemezisük, a Motherfucker a kórházban lábadozik. Millar a jelek szerint nincs híján ötleteknek, és a Kick-Ass kétségkívül a legjobb, amit az utóbbi években írt – nincs semmi oka, hogy ne folytatódjon akár még évekig, és az is valószínűtlen, hogy a mozis sorozat megáll kettőnél.
