Kim Stanley Robinson: 2312, fordította: Farkas Veronika
Agave Könyvek, 2014, 576 oldal, 3213 HUF
A 2312-ben inkább szórakozásból küldtem ki az emberiséget az űrbe, és azért, hogy egyfajta szimbóluma legyen annak, hogyan élnek jelenleg a gazdagok a Föld maradék népességéhez képest – hangsúlyozta a Könyvesblognak adott interjújában Kim Stanley Robinson, aki ezért a regényéért Nebula-díjat kapott. A szerző azonban nem csak erről a kötetéről mesél nekünk, hanem elmondta, hogy mi a véleménye a mai sci-fi trendekről, és hogy mi volt a legjobb sci-fi, amit az elmúlt években olvasott.
A 2312-ben ábrázolt jövő rendkívül gazdag: terraformálás, gazdasági és politikai, szexuális és nemi témák, környezetvédelem, és filozófiai kérdések, többek között a mesterséges értelemmel kapcsolatban. És a kiindulópont „csak” két ember kapcsolata volt. Hogy lett ebből ilyen nagy és szerteágazó könyv?
A bővítésnek két oka volt. Először is, a szerkesztőm, Tim Holman az Orbit Bookstól, arra bátorított, hogy, ahogy ő fogalmazott „merjek nagyban gondolkodni”. Azt akarta, hogy mutassam be a könyvben az egész civilizációt, amit az eredeti ötlet csak körvonalazott. Ez egy nagyon fontos bátorítás volt (olyan értelemben, hogy szó szerint bátorságot öntött belém), és végül ennek megfelelően jártam el.
Másodszor, ahogy azt Tim Holman is látta, maga a kiindulási pont eleve megkívánta, hogy teljes képet nyújtsak az olvasónak a civilizációról, amelyben a két főhős él. Az eredeti ötletem egy szerelmi történet volt egy szeszélyes merkúriról és egy mogorva szaturnusziról, de miféle civilizáció termelne ki ilyen embereket? A sztorinak egy elég távoli jövőben kellett játszódnia, hogy a Merkúr és a Szaturnusz mint emberi élethelyek elképzelhetőek legyenek; és ha azok be vannak népesítve, akkor nyilván be van népesítve a naprendszer többi része is. De akkor mit jelent ez a Földre nézve, ha már most is látjuk, hogy a Föld egy nagy szerencsétlenség lesz a következő ezer évre, ha nem tovább. Ezeket a kérdéseket a könyvnek körül kellett járnia, és minél jobban körüljárta, annál hitelesebbek lettek a karaktereim. Tehát mindez része volt az ötlet megvalósításának. John Don Passos remek USA-trilógiában alkalmazott módszerének felfedezése és használata tette számomra lehetővé, hogy így írjam meg a könyvet.
A nemiségről és a szexualitásról nem beszélnek valami gyakran a science fiction műfajában. Miért volt önnek fontos ez a téma, és honnan jött a „képlékeny” szexualitás és nemiség ötlete?
San Francisco közelében élek, és imádom, a világ egyik legnagyszerűbb városa, ami hosszú ideje mágnesként vonzza az alternatív nemi döntéseket hozó embereket, akiket itt elfogadnak, és részévé válnak a hasonlóan gondolkodók közösségének. Ez az egész környék kultúráját befolyásolta, ami mindnyájunknak előnyére vált. A 2312-ben ezért kicsit sokkolni akartam az olvasókat azzal, hogy mennyit változhat az emberiség 300 év alatt, és a szexnél nincs jobb sokkoló. Vannak a könyvben emberek, akik másképpen is megváltoztatják magukat, például sokkal nagyobbak vagy sokkal kisebbek lesznek, és tovább élnek, de ezek egyike sem fogta volna úgy meg az olvasókat, mint a nemi változások. Talán ez így van rendjén, nem tudom, de mindenképpen azt akartam sugallni, hogy a jövőben megváltozhatunk, és nem más fajok lesznek belőlünk, hanem másfajta emberek, mint ahogy a kutyák mind ugyanabba a fajba tartoznak, de ha ránézel egy kicsire és egy nagyra, a tenyésztésbeli változatok miatt ezt alig hiszed el. Lehet, hogy ilyenek leszünk majd mi is, de akár igen, akár nem, már most is észrevehetjük a képlékeny nemiség egyes aspektusait, vagyis a könyv ezzel is segít, hogy világosabban lássuk önmagunkat.
Ami engem illet, otthoni szülőként én neveltem fel a két fiamat, a néha „kispapának” nevezett szerepet betöltve, és imádtam életemnek ezt a szakaszát. Okom van tehát azt hinni, hogy a szexualitás, a nemiség és a nemi szerepek képlékenyebbek, mint amilyennek általában érezzük őket.
Mi a helyzet a regénynek azzal a másik nagyon érdekes gondolatával, hogy szinte minden alapanyag a művészethez, a bolygók és az emberi testek is?
A 2312-beli civilizáció egyes részeit tekintve „hiánymentes”, és még ahol fenn is maradt a hiány, ahol még mindig nincs meg mindene az embereknek, ott is művészetet csinálnak abból, ami a rendelkezésükre áll. Van ilyesmire példa a világ néhány favelájában, melyeket az alkalmatlanságaik és kellemetlenségeik ellenére egyfajta művészetté alakítottak. Jó lehetőségnek tűnt, hogy erre emlékeztessem az olvasókat; segít, hogy lássunk tendenciákat, amik máris jelen vannak a mindennapokban, ugyanakkor azt sugallja, hogy létezik számunkra egy elérhető, utópisztikus jövő, amelyben az élet egyre több és több területét kezeljük majd művészetként, vagyis, a világ megtelik szépséggel és értelemmel. Másképp fogalmazva, az utópiában sem fog senki unatkozni, nem lesz hiány drámából és értelemből, még akkor sem, ha mindenki jól él majd. Ezt azért mondom, hogy ellenezzem azt a téves gondolatot, miszerint az utópia unalmas lenne, és szükségtelen szenvedés nélkül nem lenne dráma a történelmünkben. Ez általában az ostoba gazdagok véleménye, aminek legjobb nyílegyenesen ellentmondani.
A könyv egyik legmegkapóbb jelenete az állatok visszaszállítása a honos környezetükbe. Szinte álomszerű, és hangulatilag kissé talán kilóg a könyv egészéből.
Igen, ez egy szürreális pillanat, és örülök, hogy élvezte, illetve annak is, hogy feltűnt, mennyire álomszerűen különös és intenzív a szemtanúk számára. Biztos vagyok benne, hogy tényleg az lenne, ha egyszer valóban megtörténne ilyesmi! Szeretném, ha ez egyfajta szimbólumává válna annak, amit a jövőben tennünk kell, vagyis, hogy megakadályozzuk az állatok kihalását, és egészséges méretűre növeljük a mennyiségüket a bolygón.
Nem ez az első eset, hogy a globális felmelegedés témáját érinti. Hogyan látja ennek jelenlegi helyzetét?
Az IPCC új jelentése minden eddiginél világosabban mutat rá, hogy a klíma már változóban van, és hogy súlyos veszélyek fenyegetnek minket. Nemrég láthattuk azt is, hogy a Világbank elnöke kijelentette, hogy „meg kell adóztatni a széndioxid-kibocsátást”, ami az ő pozíciójában rendkívüli, hiszen annak elismerése, hogy a szabadpiac nem tudja kezelni a problémát. És mégis egy globális, szabadpiaci gazdaságban élünk. Szóval a nagy kérdés az, hogy rá tudjuk-e venni ezt a külön országokból álló rendszert, hogy megfizesse a szénégetés árát. De már megvannak azok a kereskedelmi megállapodások, melyeket használhatnánk ennek globális kikényszerítésére. Már tudunk a klímaváltozásról, biztosabbat, mint valaha, és már az első jeleit is érezzük. A legrosszabb hatásait, vagyis a tömeges kihalást és az emberi civilizáció súlyos károsítását pedig még mindig elkerülhetjük. De nincs sok időnk. Erőltetnünk kell a témát, és hamarosan cselekednünk kell, hosszútávon is. Ez az évszázad erről fog szólni.
A Földet leszámítva a 2312-ben nincs kapitalizmus, egyfajta tervgazdaság van helyette. Ennek oka az, hogy úgy érzi, a kapitalizmus kudarcot vallott a társadalmunkban, és előbb vagy utóbb le kell cserélnünk egy másik rendszerre?
Igen, visszatérve a korábbiakra, amikor a klímaváltozásról beszéltünk, úgy látom, a kapitalizmus két területen vall kudarcot: nem értékeli a környezetet, így aztán elpazarolja és elpusztítja azt, pedig ez a mi nélkülözhetetlen, fizikai életfenntartónk, és a tőkehalmozás részeként súlyos társadalmi egyenlőtlenségekhez és igazságtalanságokhoz vezet. Ez is a környezeti probléma része, ugyanakkor pedig a bot hegyes vége, ha az emberi szenvedésről van szó.
Szóval, a piac és a globális kapitalizmus alkalmatlan és igazságtalan rendszer, mégis ez uralja a világot. Mit tegyünk? Az idősebb magyar olvasók megtapasztalták a szovjet típusú, szocializmusnak nevezett állami kapitalizmust, és tudják, hogy az a fajta tervgazdaság sem működik. Tehát valami új rendszert kell kitalálnunk, és ez nem lesz könnyű. De a szocializmus bizonyos aspektusait, mint az energia és a víz, illetve a közlekedés és a lakás közösségi tulajdona, újra be kell vezetni.
Én egy kettős gazdaságot képzeltem el, amelyben az élethez alapvetően szükséges dolgok mindenkinek rendelkezésére állnak, tehát egy szociáldemokratikus rendszernek köszönhetően mindenkinek van élelme, vize, szállása, ruhája, és mindenki részesül tanításban és egészségügyi ellátásban. Aztán a többi, ami mind a művészet része, már a piacra tartozik. Vagyis gazdasági szempontból a kapitalizmus margóra kerül. Ettől még mindig rendkívül fontos lenne, csak egy olyan világban, ahol a teljes népesség egészséges egyensúlyban él a bolygóval, szükségtelen szenvedés nélkül. 7 milliárd ember kényelmes, félelem nélküli életet élne, önmegvalósító háziipari művészeti vállalkozásokat működtetve. Szerintem van rá esély, és jó dolog lenne.
A 2312-ben a Föld még mindig rossz állapotban van, annak ellenére, hogy az emberiség a naprendszer többi részében stabilizálta a helyzetet. Hosszútávon szükségesnek látja a diaszpórát a fajfenntartás érdekében?
Nem, a stabilizációnak itt, a Földön kell megtörténnie, és meg is történhetne, még akkor is, ha az űrbeli jelenlétünk csak gépi lenne. A 2312-ben inkább szórakozásból küldtem ki az emberiséget az űrbe, és azért, hogy egyfajta szimbóluma legyen annak, hogyan élnek jelenleg a gazdagok a Föld maradék népességéhez képest.
Kim Stanley Robinson. Az 1952-es születésű Kim Stanley Robinson a modern sci-fi irodalom egyik legismertebb és legtöbb díjjal kitüntetett alakja.
Irodalomból szerezte az első dipomáját a Kaliforniai Egyetemen 1974-ben, egy évvel később pedig angol szakon végezte el a mesterképzést a Bostoni Egyetemen. 1982-ben PhD-zett, a doktorijának a címe Philip K. Dick regényei volt, a disszertáció 1984-ben nyomtatásba is került.
Az első művei az 1980-as évek közepén jelentek meg, és mindmáig töretlenül ír. Ő a szerzője a világhírű Mars-trilógiának (Vörös Mars, Zöld Mars, Kék Mars), amiben azzal az ötlettel foglalkozik komolyabban, hogy mi történne a bolygóval, ha tudósok lakhatóvá formálnák az emberiség számára. A regényekben az izgalmas tudományos-fantasztikus részek mellett Robinson a multinacionális cégek érdekképviseleteire és egyre növekvő befolyásukra is kitér, valamint gazdasági-politikai szempontokat vizsgál - ezek a témák az 1990-es években még nem igazán jellemezték a sci-fit. Másik ismert műve a 2002-ben megjelent A rizs és a só évei: ebben az alternatív, több évszázadot felölelő történelmi regényben úgy képzeli el a modern világot, hogy a XIV. században pusztító pestisjárvány Európa lakosságának a 99 százalékával végzett.
Robinson mára három trilógia, nyolc önálló regény és több novelláskötet szerzője. Több mint tíz irodalmi díjat kapott: kétszer tüntették ki a rangos Hugóval, háromszor pedig a Nebulával, ezek mellett egy World Fantasy-díj, egy John W. Campbell-díj és hat Locus-díj köthető még a nevéhez. Legutóbb a 2312 című regényéért ítélték neki a Nebula-díjat. (Forrás: Agave)
Van néhány népszerű science ficion motívum, amitől ön látványos távolságot tart, mint a szingularitás és a naprendszerből való kilépés. Miért?
Nem hiszem, hogy a szingularitás valóban megtörténik majd. Szerintem ez az elképzelés egyszerre értelmezi félre a számítógépeket, az öntudatot, a szándékot, az akaratot és a történelmet. A legtöbb, ami elmondható róla, hogy ez is egy SF-szimbólum, amivel kifejezzük a jelenlegi érzéseinket; azt, hogy egy óriási rendszer részei vagyunk, amit senki nem ért és senki sem irányít igazán. Ilyen szempontból pedig elég jó szimbólum. De most, és mindig, amíg csak élünk, mi leszünk a saját történelmünk urai, és sosem fogunk gépeket építeni, amik a miénkhez hasonló tudattal rendelkeznek.
Ami a naprendszer elhagyását illeti, nem hiszem, hogy valaha sor kerül rá. A csillagok túl messze vannak, nem tudunk akkora ökológiákat teremteni, amik fennmaradnának egy bármilyen lakható bolygóra vezető hosszú úton. Pedig biztos szép számmal vannak lakható bolygók, úgyszólván „Föld-ikrek” odakint. De kívül esnek a hatósugarunkon. Erről szól az új könyvem, amit most fejeztem be, egyfajta űrhajós regény. Szóval ezt a témát részletesen is kifejtem a Shaman utáni következő könyvemben (még nincs címe).
Ránézésre a 2312 rengeteg kutatást igényelt. Ön szerint mennyire hihető a jövő, amit elképzelt, mekkora része nyugszik tudományos alapokon?
Hát, azt hiszem, ezt elég nehéz megválaszolni. Gyakran elmentem a határáig valaminek, amit lehetségesnek gondoltam, aztán elmostam kicsit a határokat, és mentem tovább. Így kellett tennem, mert azt akartam, hogy ez a 300 évvel későbbi jövő néhány szempontból sokkoló legyen. Aztán ott van a naprendszerben való terjeszkedés, az emberi élet meghosszabbítása és a génmanipuláció témája, miközben a Föld a klímaváltozás miatt súlyos környezeti károkat szenved el. Lehetséges, hogy ezek a folyamatok párhuzamosan zajlanak le egymással? Nem tudom. Azért írtam meg a 2312-t, hogy körbejárjam ezt a kérdést, és hogy szimbolikusan ábrázoljam, hogy ezek a folyamatok mintha jelenleg is párhuzamosan folynának. Hogy ez fenntartható-e a 300 éven át, az jó kérdés. A 2312 célja inkább az, hogy feltegye ezeket a kérdéseket, mint hogy tényleges válaszokat adjon rájuk. Hogy konkrét képet fessen a szituációról, amiben vagyunk, és amiben még maradunk is egy darabig.
Mit gondol, mi a legjobb és a legrosszabb a mai sci-fi trendek között?
Tetszik, hogy mintha a fiatal olvasók kezdenének visszatérni a sci-fihez a „young adult disztópia trilógiák” által, amik most dominánsak a kiadóknál, sőt, a filmstúdióknál is. Ezek szimbolikus kifejezései a fiatalok jövővel kapcsolatos félelmeinek, és a jobb jövő utáni vágyaiknak, és szerintem nagyszerű, hogy ezek a félelmek és remények ismét népszerű SF-formát öltenek, miután egy-két évtizedig a fantasy eszképizmusa uralkodott a fiatalok körében (a Harry Potterre és A Gyűrűk Urára gondolok).
Persze lehetne azzal érvelni, hogy a jelenlegi SF egyik legrosszabb irányzata éppen az, hogy az utópia helyett a disztópiára koncentrál. De hát az utópia mindig is nehéz volt, mindig is kisebbségben volt a sci-fin belül, úgyhogy a relatív hiánya aligha a legrosszabb a rossz SF-trendek közül. Számomra ennél rosszabb a szingularitásra helyezett hangsúly, ami szerintem a történelmi felelősség feladása (bár, mint mondtam, találó szimbólum), és a visszatérés az űroperákhoz a realisztikusabb jövőképek helyett. De rögtön hozzá kell tennem, hogy a SF minden formáját szeretem, szóval tekintve, hogy a műfaj szépen virágzik, talán nem is kellene rossz trendek után keresgélnem benne. Alapvetően úgy gondolom, hogy minden SF jó SF, mert zsánerpatrióta vagyok, és hiszek benne, hogy ez a műfaj egyszerre remek szórakoztatás és remek tanító, ráadásul egy nagyszerű intellektuális és társadalmi közösséget teremt, ami nemzetközi és időtlen. Vagyis azzal kell lezárnom a kérdést, hogy „mind jó”.
Mi a legjobb sci-fi, amit az elmúlt 10 évben olvasott, és miért?
Nehéz kérdés, mert az emlékezetem kissé homályos az elmúlt tíz év eseményeit tekintve, mármint nem vagyok biztos benne, hogy egyes könyvek beleférnek-e ebbe a tíz évbe vagy sem. Ha kicsit belegondolok, akkor Geoff Ryman 2005-ös Levegő című könyve jut eszembe, egy igazán remek olvasmány a globalizált tőke hatásairól néhány távoli, ázsiai falura – úgy tárja fel a kapitalizmust, ahogy arra kevés könyv képes. Aztán ott vannak a nagyszerű Iain Banks utolsó Kultúra-regényei, amiket mindig öröm olvasni, Banks barátja, Ken MacLeod művei, Paul Park Princess of Roumania kvartettje, ami Romániában, Magyarországon és Németországban játszódik, Adam Robertstől a Yellow Blue Tibia című Csernobil-könyv, és a Jack Glass. Illetve Paolo Bacigulapi, Kathleen Ann Goonan, Molly Gross, Cory Doctorow, Karen Joy Fowler és Terry Bisson sci-fijei.
