A rovásírást még csak meg lehet tanulni, de a magyar lélek kiismerhetetlen

Kiss Orsi | 2015. április 12. |

het_konyve1_1_9.JPG

Ha Magyarország története egy ezeroldalas képregény („őrületes a grafikája, a színei pedig tébolyítóak”), akkor Krysztof Varga új könyve egy gasztrohorrorba ágyazott bédekker, melynek írója perverz vonzalmat érez a zsírtól csöpögő ételek és az üresen ásító alföldi kisvárosok után. A lengyel-magyar író látszólag céltalanul és különösebb koncepciótól mentesen szeli keresztül-kasul az országot, csapódik múzeumtól csárdásig, hagymaháztól kocsmáig, hogy aztán a túra végén egy kollektív búsongással felpántlikázott emlékmű adja neki a másikat. A Mangalicacsárdás a hét könyve.

Ha jól számolom, nagyjából tizenkettőnél jár Krysztof Varga köteteinek száma: az erőteljes magyar szállal bíró Turulpörköltet és a mostani Mangalicacsárdást leszámítva Tequila és Műmárvány síremlék című regényei jelentek meg eddig magyarul, a Mangalicacsárdás után pedig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán nem véletlenül. Persze a regényeknek nincs különösebb közük a most tárgyalt könyvhöz, mégis, Vargát mintha bensőséges kötelék fűzné mindahhoz, amit legurítunk, nyelünk, rágunk, ami alkoholban és koleszterinben gazdag nyomorba dönt, és mindazokhoz a márványból, kőből, fémből emelt, faragott, kivájt emlékekhez, amelyek nélkül nincs magyar falu, város meg pláne nem.

Krzysztof Varga: Mangalicacsárdás

Fordította: Pálfalvi Lajos, Európa Könyvkiadó, 2015, 264 oldal, 2392 HUF

 

Krysztof Varga erősen indít, hiszen könyve elején a magyar mangalicaszalonna és bor iránti szenvedélye kis híján taccsra vágja: arra gondolt ugyanis egy szép napon, hogy leugrik Miskolcra, betankol a finomságokból, este pedig már a barátait látja vendégül lengyelországi otthonában. A delikátesz-shopping azonban majdnem tragédiába fúl, hősünk ugyanis beleszáguld egy teherautóba Encs közelében, szerencsére azonban nem esik különösebb baja senkinek, így épen és egyben várja, hogy megérkezzen az intézkedő közeg. „(…) a magam módján áldozatul esem a sok ezer göndör szőrű, bosszúálló magyar disznónak, melyeket minden évben legyilkolnak, hogy a magamfajták örömüket leljék a belőlük készített paprikás szalonnában, amelyhez hagymát, paprikát esznek, és villányi vagy szekszárdi vöröset isznak” – elmélkedik az első sokk után, amely azután egy sokszínű, különösebb rendszer nélküli, végeláthatatlan asszociációs folyamot indít el benne.

Hősünk ugyanis beveti magát a helyi kocsmába, hogy ott várja meg a segítségére siető barátait, a kocsma nevéről pedig eszébe jut a magyar kártya, a kártyáról Esterházy Péter anyja a Semmi művészet című regényből, majd a kártyákat előállító pesti nyomdák, illetve az egyik helyén nyílt kocsma, nevezetesen a Wichmanné. És ha Wichmann, akkor rántotthúsos szendvics, ha Győr, akkor rakott krumpli, ha Debrecen, akkor bundás kenyér, ha Szeged, akkor korhelyleves.

Varga magasról tesz a gasztrosznobok diktálta tempóról, a maga orra, ízlése és leginkább emlékei után megy. Vendéglői kitérőin rendszerint felsejlik a jobbára Magyarországon töltött gyerekkori nyarak képe, amikor a kis Krysztofot például a Vár étterembe vitte lengyel anyukája és magyar apukája. A báránypaprikás 39,70-be került akkor, a gulyásleves pedig pontosan 23,80-ba, de nem is ez az érdekes, hanem az a néhány mondattal felskiccelt, homályos kép, amely olyan, mint egy színehagyott fotó a balatoni nyaralásból, és amelyben a közös családi nyaralás nyűgeit cipelő kamaszfiú két ország és történelem és kultúra szélén egyensúlyoz öntudatlanul. Ez az emlék aztán egy csomó másikat fakaszt fel, például a Moszkva térről, amelynek régi-új nevét képtelen a már felnőtt Krysztof megszokni:

„Ez nekem még mindig Moszkva tér, és ha lett volna szimbolikus képzeletük a fővárosi döntéshozóknak, meghagyták volna Moszkvát a város legcsúnyább terén, amely még mindig nyugodtan, flegmán és méltóságteljesen degenerálódik, itt semmi sem változik, mindig ugyanaz a zűrzavar és mocsok, ugyanazok a cigányok árulják az elemeket és a villanyborotvákat, ugyanazok a csórók állítják fel kis standjaikat, újhagymát vagy medvehagymát kínálva, ugyanaz a kínzó hőség gyötör ebben a serpenyőben, amelyet nem árnyékolnak fák, nyári délutánokon pedig tele van nagyvárosi porral.”

Persze, jó alkalom a jelenlegi a nemzeti bezzegelésre, menne csak ki most ez a Varga a Moszkvára, ami csupa épülő-szépülő meg alakuló luk meg gödör és szabályos fémkerítés. Igaz, port, azt most is látna eleget. A terek persze változhatnak és időről időre a neveik is, van azonban, ami évtizedek távlatából is ugyanaz. Ilyen például a pörkölt – készülhet harcsából, marhából, pacalból, kakasheréből –, amely kirobbanthatatlan helyet foglal el a keleti lokalitások kínálatában. Varga ugyanis hiába cikázik keresztül-kasul az országban (és azon is túlra, ahogy azt a szabadkai kitérője mutatja), a Mangalicacsárdásban alapvetően Kelet-Magyarország városai, tanyái, csárdái vonzzák, és a kötetzáró A magyar tenger című írása is a Balaton helyett az Alföldet idézi meg. Miközben pedig az olyan legendák nyomait keresi-követi, mint Pipás Pista vagy Rózsa Sándor, egy váratlan pillanatban felvillan az egyik útszéli csárdába belépő Győzike alakja, mint ahogy ugyanilyen váratlanul megidéződik az egykori úszónő, Szepesi Nikolett tiszavirágéletű írókarrierje is.

Krysztof Varga érezhetően nem csak a felszínt kapirgálja, benne van szőröstül-bőröstül a magyar politikai, celeb-, pop- és mélykultúrában. Néha zrikál és cikiz, de nem szabad elfelejteni, hogy amikor ezt teszi, akkor nem csak rólunk, hanem saját magáról is beszél. Ráadásul duplán teszi, mert a magyar örökség mellett ott van még neki a lengyel is: „a vereségek kettős terhét, két nemzet kudarcainak terhét kell cipelnem, ez pedig tényleg nem kellemes”. Esszéinek gyűjteménye egy magyaros gasztrovonal mentén végigvezetett közéleti, történelmi, kulturális, vidékkutató trip, amelynek egyes, földrajzilag jól behatárolt állomásai kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy az utazó elmélázzon például olyan kérdéseken, hogy mi lett volna a Pál utcai fiúkkal az első világháborúban, mi történt volna Petőfivel, ha megéri a kiegyezést, mi az oka, hogy Magyarországon a második világháborús emlékművek – szemben az első világháború áldozataira emlékezőkkel – inkább nonfiguratívak, miért nincs nagyregény a nagyrévi méregkeverőkről, és mi teszi Budapestet alkalmassá arra, hogy „nagy epikus regények szabadtéri helyszíne legyen”.

És miközben ezeken mélázik, mást sem tesz, mint próbálja megfejteni a titkot, amelynek ő is hordozója és részese, de még ha közelebb is kerül, teljes sikerrel nem jár, mert – szemben például a rovásírással, amit „még csak meg lehet tanulni valahogy” –, Krysztof Varga azt mondja, a magyar lelket nem lehet kiismerni. Azért ő csak próbálkozik rendületlenül, mi pedig röhögünk, nosztalgiázunk, meg rácsodálkozunk, néha talán feszengünk, de haragudni, na, azt aztán igazán nem ér.