Yazawa Ai:Nana 2.-3.-4.
Mangafan Kiadó, 2008 és 2009, 186, 190, és 200 oldal, 2000 Ft.(b+)
Mangafanatikus barátnőmmel olvasgattuk ezeket a köteteket a törzshelyünkön, és megegyeztünk abban, hogy a narrátor, Komatsu Nana roppant idegesítő (ahogy azt már az első kötet kapcsán megírtam), de egyébként nagyon édes és szerethető manga a Nana. Vajon miért, hiszen semmi egetverő nem történik, nincsenek természetfölötti képességekkel és látványos külső jegyekkel megáldott (megrajzolt) szereplők, látóideg-sorvasztó csihipuhik (igen, azt is megjegyeztük, hogy lányok lévén, vagy csak mert lassú az észjárásunk, képtelenek vagyunk követni a shounen és seinen mangákat, mert azokban a képkockák nyolcvan százalékát a sebességsávok, vér- és agyvelőplaccsanások, végtag- és belső szerv-darabkák, hangutánzó és hangfestő szavak szövegbuborékjai – durr, puff, csatt, bumm – töltik ki, aztán okosodjunk ki ezekből), földöntúli, kibogozhatatlan összeesküvések, hogy aztán kiderüljön, senki sem az, akinek látszik.
Yazawa Ai Nanájának hősei átlagos japán fiatalok, mindennapi problémákkal, például rosszul működő párkapcsolat, munka- és albérletkeresési nehézségek, meg az önmagukra és hivatásukra találás miniatűr pokla és útvesztői. A kulcsszó alighanem a mindennapi lesz, hiszen én és a barátnőm is kb. annyi idősen jöttünk a fővárosba, mint a jelen manga szereplői Tokióba, meg hasonló problémáink voltak/vannak (lesznek), mint a két Nanának és barátaiknak. Jó, én speciel nem akarok punkbandát alapítani, de kaptam már rajta fiút másik lánnyal, mint Komatsu Nana, és nekem is vannak rejtegett sebeim, amikről nem szívesen beszélek, mint Oosaki Nanának, vagy bármelyik huszonéves fiatalnak a világon.
A mindennapi életet izgalmas történetté varázsolni, nos, az tényleg kihívás. Yazawa Ainak sikerült, talán a jól eltalált karakterek miatt, még ha nem túl komplexek vagy egyediek is. Komatsu Nana naiv, nyílt és egzaltált, Oosaki Nana a tipikus „kemény csaj”, akinek érdes modora naná, hogy érző szívet és gyerekkori sérelmeket takar. Látszólag egy közös van bennük, hogy vidékről költöznek Tokióba, a céljaik, az emberekhez és a szituációkhoz való hozzáállásuk, a világlátásuk teljesen más, mégis jól kijönnek egymással. Valami olyasmit gyanítok, hogy a kettejük barátsága lesz a történet egyik legfontosabb szála, ehhez kapcsolódóan pedig Komatsu Nana fejlődéstörténete, mert Oosaki Nana, akit azért nem kényeztetett el az élet, valószínűleg erős hatással lesz hebehurgya és felszínes személyiségére, meg az önzésére (az első kötetben saját magán kívül nem sok minden érdekelte, a 4. kötettől mutat némi segítőkészséget, meg hajlandóságot arra, hogy esetleg másokkal is foglalkozzon).
Üdítő még a mangaka alapvetően pozitív életszemlélete, ami a nyüzsgő, zsúfolt képsorokra is rányomja bélyegét. Nem is nagyon találunk a cselekményből kizökkentő, líraibb, az iramot lassító állóképeket, csak a kötetek elején és végén, amikor fordulópont következik (például az egész oldalas éjszakai tájképek, melyeket Komatsu Nana narrációja kísér) az események pörögnek: Komatsu Nana, amikor elveszti első munkáját, nagyon gyorsan talál másikat, és a „jófiú” Shoujinak, Komatsu Nana barátjának sem kerül sok idejébe, hogy két nő között őrlődjön, nem tépelődik köteteken át.
Bele is gondoltam, a Nana mintájára milyen izgalmas mangát alkothatnánk a magunk meg a többi törzsvendég életéből, csak aztán elképzeltem egy-két ismerősünket cuki kerekded pofival, trendi frizurával és hatalmas szemekkel (vagy ami még rosszabb, chibi- azaz gyerekfiguraként), és annyira röhögtem, hogy nem maradt kapacitásom továbbszőni a tervet.
