Fotó: Valuska Gábor
„… folytatni fogom folytathatatlan életemet” – olvashatjuk a Sorstalanság csodálatos utolsó oldalán. „Mindig volt egy titkos életem. És mindig az volt az igazi.” – zárja A végső kocsma című könyvét Kertész Imre, mely könyve nem az életében megjelent utolsó, hiszen az A néző, viszont az élet-mű kölcsönös-következetes kettős logikáját tekintve mégiscsak a záró kötet, hiszen míg A néző 1991 és 2001 közötti feljegyzéseket tartalmaz, addig a Végső megrázó exitnaplójával 2010 táján ér véget. Mintha e két állítás között, akár egy hosszú húron, feszített íven lenne (lett volna) Kertész élete.
A halál múltidőt teremt: az igék végére odabiggyesztjük a soha sem néma t-ket, a múlt idő kereszt-alakú jeleit. Odadobjuk őket a szavak végére, akár a földgöröngyöket. Egy hete halt meg Kertész Imre. Ezek a jegyzetek, eleve-töredékek egy olyan író emlékét és emlékezetes helyeit járják körül, térben és időben némiképpen csapongva, akinek bámulatos képessége volt a forma-egészre.
Kertész Imre temetése 15 órakor kezdődik a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Kertészt Esterházy Péter és Spiró György búcsúztatja.
Halála napján iszonyatos erővel, sistergő intenzitással kezdett el élni Kertész Imre emléke; vélem: ebben szerepe volt az elmúlt évek teljes visszavonultságának, dermedt csendjének, annak a felszámolódásnak, ahogy az utolsó esztendőkben szóba-hírbe került Kertész, hogy mit csinált és mit nem csinált, mit mondott és mit nem mondott. Március utolsó napján néhány perc alatt elevenné lett Kertész Imre figurája. A hangja, az arca. A jellegzetes nevetése. Ez lenne talán az általa kongeniálisan fordított Nietzsche fordulatával: az örök visszatérés első lépése?
Március 30-án, Kertész Imre halála előtt néhány órával Bécsben a Belvedere parkjában sétáltam. Lefényképeztem egy öreg fát. A kattintás után vettem észre hogy a fotó – noha színesre volt állítva a mobiltelefon – mégis fekete-fehér lett. Kertész Imre jutott az eszembe, élénken emlékeztem azokra a szép Bécs-írásaira, melyekben hatvanegynehány évesen ismeri meg ezt a rejtélyes várost, mely a biedermeier-réteg alatt andalítóan melankolikus, a mélabú alatt pedig slampos keserűséggel ironikus. Ezek a létminőségek pedig közel hozzák a bennem továbbélő Kertészt, aki minden borzalom és rettenet ellenére és inkább mindazzal együtt nekem az egyik legvitálisabb, legderűsebb író, elemi erővel örül a szépségeknek: legyen az egy Beethoven-mű, egy berlini utcarészlet: ott pulzál a létezés radikalizmusának a titkos, mégis megosztható tudása.
A totalitarizmus atonalitásának evidenciája. Magyarul saját fordításomban: ha bármikor meggyilkolhatnak, akkor voltaképpen szabad is lehetek. Ahogy A kudarcban megörökíti:
„Hogyan is foglalhatnám szavakba azt a váratlan derűt, amely – az első csodálkozásom múltán – bennem is eláradt? Csupán a tét csekélységét kellett felismernem ahhoz, hogy bizonyos módon én is élvezni tudjam a játékot. Megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok. Lehet, hogy ez a, különben nem túlságosan eredeti felismerés megzavart kissé; lehet, hogy mélyebb nyomot hagyott bennem az indokoltnál: hiszen hányan és hányan élték meg ugyanezt a tömegigazságot, ugyanakkor, ugyanott, vagy máskor, máshol a szélesebb nagyvilágon. Talán túl érzékeny gyermek voltam, és szubtilitásomat később sem tudtam levetkőzni: föltehető, hogy valami zárlati hiba keletkezett bennem, valamilyen zavar a tapasztalataimmal fennálló normális anyagcsere-viszonyomban – noha lényegében ugyanolyan normálisan ocsmány tapasztalatokra tettem csak szert, mint akárhány normális lélek. Sok évvel később – és sok évvel ezelőtt – megtudtam, hogy regényt kell írnom. Valami közönyös hivatalfolyosón várakoztam éppen, teljesen közönyösen, és valamilyen közönyös neszt hallottam: lépteket.”
Közönyös hivatal? Kafka és Camus intertextuális léptei egyfelől, a Kerepesi út és a Festetics utca sarkán álló hivatalépület másfelől, melyet így idéz fel a K. dossziéban:
„1955 végére tenném. Emlékszem, ősz volt, esett az eső. Akkoriban megpróbáltam úgynevezett „szabadúszóként” boldogulni, s ez a létforma a megélhetés terén olykor bizony válságos pillanatokhoz vezetett. Mindenesetre az akkori Magyar Nemzetnél volt egy-két barátom, s valamelyik rovat vezetője megkért, írjak egy cikket arról, hogy miért késnek a vonatok. Így kerültem az L alakú folyosóra a MÁV egyik irodaépületében, ha jól emlékszem, valahol a Keleti pályaudvar közelében…”
Az elmúlt napokban elmentem ehhez az irodaépülethez is, a vonatok pedig még mindig késnek. Keresve ennek a cikknek a hangját és körvonalait sokat jártam a városban; Kertész Imre Budapestjén. A valóságos utcákra hol merőlegesen, hol párhuzamosan szöveg-passzázsok csatlakoztak: motívumok, asszociációk.
Józsefváros mélyén kezdtem, a Tömő utcában: itt gyerekeskedett Kertész; közel a Pál utcához. Az L alakú folyosó után nem is jöhetett más mint a Nefelejcs utca. Citrom Bandi utcája. Nekem ez a Nefelejcs az Emlékezz utcája. Kerülgetve a kutyaürülékeket, az örök főzelékszagban a sudár fákhoz igazítva lépteimet felidéztem a Sorstalanság jelenetét. Tapostam a flasztert. Innen az Oktogon jött, az egykori Abbázia kávéház hűlt helyével. Itt dolgozott pincérnőként Albina, Kertész Imre első felesége. Most bankfiók van a helyén. A Teréz körút szemközti oldalán, a házasságkötő mellett élt kamaszkorában Nádas Péter. Csodálatos regényfolyamának (Párhuzamos történetek) egyik szálában Kristóf éppen az Abbázia egy másik pincérnőjébe habarodik bele. A mellette lévő házban tartózkodott budapesti szakasza során a Kertész Imrének nagyon fontos Gustav Mahler.
A Zivatar utca, a Rózsadomb alján. A felszabadulás után lakott itt Kertész az édesanyjával. Pár sarokra Máraitól. Máskor is voltak egymáshoz közel:
„Márai naplója, az 1944-es oldalak: (…) Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba: <Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak gépfegyverekkel.> – Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mi egyebet tehet egy író? – leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehető, de azért létező és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.” (Gályanapló)
Leereszkedem a Margit utcán. Elmegyek a park mellett, melynek „egyik szálkás, törött padján, a nyári fényözönben, három nap alatt elolvastam a Varázshegyet.” A Török utca jön, a hely, ahol Kertész a huszonnyolc négyzetméteres garzon örökkévalóságában megírta a Sorstalanságot. Ha bármikor megállok egy ház előtt két dolgot szoktam csinálni. Megpróbálom benyomni a kaput, hátha nincs zárva és ránézek a kaputelefonnál a névlistára. A sors vagy a véletlen a kezemre játszik. Lakik a házban egy doktor Lelkes és egy Végső nevű ember is. Akár egy kései Kertész-töredék egymással szakadatlan dialógust folytató hősei. A Török utca belefut a Frankel Leóba. Kertész körülbelül 100 méterre lakott Jékely Zoltántól. Életművében egyetlen egyszer említi Jékely-t, ezt a halál-pontos, titkos-nagy költőt az Ady-regénye kapcsán. Vajon találkoztak néha az utcán?
A Szilágyi Erzsébet fasorban fejezem be a jelenig tartó múltsétát. Vagy a múltba tartó jelensétát? A Városmajorban mindenhol színek és illatok. Akár egy zöld és terebélyes árok másik oldalán a fák takarásában ott a Városmajor utca, Mészöly Miklós terepe, ahol most is mentő búg el. A Mentés másként lapjain olvashatunk Mészöly temetéséről, majd a naplóíró figyelme átkerül egy másik, elkövetkező temetésre:
„A gyászbeszédek gyászos tónusa és a kötelező arckifejezés a legszörnyűbb akadálya annak, hogy az ember valóban a halottra gondolhasson. Ehelyett Magdi tiszta, szép arca jelent meg előttem, amikor majd engem temetnek; csaknem eleredtek a könnyeim, annyira sajnáltam, mert tudom, hogy nagy fájdalma lesz a halálom, s hogy e fájdalommal egyedül lesz.”
Itt szerettem volna befejezni a cikket, de valahogy mégse tudom. Megint járom a várost. Belebotlok egy Kertész-esszébe, amely a Kálvin téren keresztül mond el valamit arról, hogy mi a haza. A Kálvin tér az nekem egyrészt Örkény (Budapest című novellája, épp a Kálvin térrel indul a végén pedig hozott szalonnával özvegy Varsányiné vállal egérirtást), másrészt mindig Ottlik Géza.
„Régen minden valamilyen volt. Nemcsak az érdekes vagy különös, vagy jó dolgok, hanem jóformán akármi, bármilyen pillanatban. A Kálvin tér szökőkútja és maga a Kálvin tér, bármikor; gyalog vagy villamosról, estefelé vagy iskolába menet, eső után, tavasszal, télen, jókedvűen, rosszkedvűen, mindig valamilyen volt, mindig teljesen más, és telve tartalommal. Létezett, minden pillanatának megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett néven nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben.” (Iskola a határon)
És most már Kertész Imre is:
„Mutattak egy fényképet, tán egy amerikai lapban jelent meg a háborús Budapestről. A képen azonnal felismertem a Kálvin teret. Meg kell itt jegyeznem, hogy a háború előtti Kálvin tér nem is hasonlított a ma ugyanezen a néven ismert helyre. A város egyik dísze volt ez a tér, közepén egy Neptun uralta szökőkút állt, körös körül elegáns bérpaloták; jól ismertem a teret, hiszen kedvenc villamosom, a 16-os szelte át, a Kecskeméti utcából jövet, a Baross utcába tartva. A fénykép szerint most romokban hevert. Leomlott házak, leszakadt villamosvezetékek, döglött lovak. Ide akarsz visszamenni? – kérdezték. Igen, ide akartam visszajönni, s ezt, ha nem is minden nehézség nélkül, de meg is tettem.”
Szerző: Szegő János
A cikk eredetileg a Könyves Magazin áprilisi számában jelent meg,
