Műkereskedelmi szempontból minden festménynek jót tesz, ha van rajta piros, kicsavart testtel nem lehet olvasni, ikeás könyvszekrényből pedig nagyon könnyen lesz koporsó. A Margó második napjának zárásaként aukciók és művészeti lapok titkainak ismerője, a reneszánsz Winkler Nóra és Gerhes Gábor képzőművész, az Európa Kiadó művészeti vezetője prezentálta a fesztivál egyik legjobb programját a Preziben.
Az előadás ötlete az Aranykönyv gálára készített személyes összeállításból nőtte ki magát, melyben a gála műsorvezetője, Winkler Nóra a képzőművészeten keresztül mesélt könyvekhez fűződő kapcsolatáról. Könyvborítókhoz párosított képzőművészeti alkotásokat hangulat, színek, ívek alapján. A kivetítőn kortársak és klasszikusok sorjáznak, D. Tóth Krisztina Jöttem, hadd lássalak című regénye Dalí szobáját és Sean Scully csíkjait juttatta eszébe, Szécsi Noémi Gondolatolvasója Dobos Tamást és a tavalyi Margón szintén a Preziben felbukkanó Esterházy Marcellt. Franzen Erős rengése a baseli művészeti vásár neonfénnyel szétfolyó, és Kassák önálló életet élő, a kép (jelen esetben folyóirat-borító) síkjából kiugró betűit, az égkék Colum McCann-borító hatalmas felületén játszódó minidráma (sokemelet magasban egyensúlyozó kötéltáncos) pedig a Szerelmesek találkozása című Csontváry-képét, valamint a fiatal festő, Kroó Anita volt Mártírok útjának volt Ipari Minisztériumáról készült festményét idézte fel előtte. Benedek Szabolcs Focialista forradalmának borítója szerinte egy az egyben Pincehelyi Sándor – elsőre hat és üt, a 12 nő voltam pedig épp olyan, mint Szunyoghi Viki uszodás festménysorozata. Herman Koch A vacsorájának gigantikus homárja a kalandos életű olasz divattervező, Elsa Schiaparelli ikonikus estélyiét idézi meg. Ma már meg sem lepődünk, hogy a tervező egy méretes homárt álmodott a ruha elejére, ám kollekciói a maga idejében teljesen újszerűnek, és meghökkentőnek számított – ruháiért rajongtak a nők. Férje pedig Isadora Duncanért rajongott, úgyhogy homár ide vagy oda, kitáncolt vele a házasságból.
Carl Larsson: Woman Lying on a Bench with Her Dog
A könyv-képző párhuzamok után Winkler Nóra olyan festményeket, és fotókat vonultatott fel a kivetítőn, melyeken olvasó terek vagy emberek láthatók – stilizálva, gazdagon kidolgozva, macskával, meztelenül, Renoirtól a Van Eyck műhelyig, Rossettitől Carl Larssonig, Wil Barnettől Candida Höferig. Egy ilyen összeállításból az olvasó Marilyn Monroe sem maradhat ki, akinek láttán ismét bebizonyosodik a Margó szervezőinek kedvenc jelmondata, Az olvasás szexi. Monroe-val valószínűleg még egy végbéltükrözés is az. A művész, legyen az kortárs vagy prerafaelista, gyakran erotizálja az olvasó nőt, hiányos öltözetben vagy kicsavart pózokban festi, a való életben viszont nehéz lenne elképzelni, hogy valaki izzadó fenékkel, vagy épp csábosan a háta mögé lógatott kézzel bújná a könyvet, aminek ráadásul az oldalait sem látja, mert ha megmozdul, oda az erotika.
Wil Barnet: Woman Reading (1970)
Ledér könyvmolyok és olvasott szexszimbólumok után Gerhes Gábor veszi birtokba a számítógépet, rövidnadrágjában, csillogó ezüstjeivel épp olyan, mint egy menő VJ valamelyik belvárosi italbárban. Szerinte a könyvekre még mindig fétistárgyakként tekintünk, pedig a könyv uniform tárgyként működött, hiszen csak a kinyitás után szippantotta be az olvasót. Az erotikával nincs nagy baj, az ismeretlen, új világokat felkínáló tudásban szerinte mindig van némi erotikus töltés, a kultúra pedig azért szerveződött, hogy választ adjon a honnan-hová-miért kérdésére. A kultúra leírható a beszélt nyelv által használt szavakkal, a lényeg, hogy megfelelően rendezgessük a jeleket. Ha ez sikerül, minden adható válasz megjelenik majd – a baj csak azzal van, hogy a válaszok kioltják egymást, mert a minden válasz a nemleges, tagadó megoldásokat is magában foglalja.
Gerhes alternatív tipográfiai megoldásokat mutat, képein egymás mellé kerül az X-Ray Systems és a lángosozó (nem tudni, melyiknek tetszett meg előbb a kovácsoltvas betűtípus), a mohácsi városi bölcsőde ravatalozó jelleget ölt, a Viktor Kínai Ruházati Üzlet kihagyhatatlan, az IKEA pedig, ha pontosan követjük a használati utasításait, koporsót épít a nappalinkba. A betűk és ábrák olyan tartalmat nyernek, amilyet nem szántak nekik, mert legyen bármennyire sötét is a humoruk a svédeknek, azt talán még ők sem gondolták, hogy a BILLY könyvespolc békében nyugvásra való. Bár, ha az olvasást is örök nyugalomként kezeljük, akkor lehet, hogy nem is olyan szerencsétlen a párhuzam. Temető tematikában előjön még egy apró horvát sziget, ahol a szivacshalászattal foglalkozó elhunytak sírkövére a könnyező angyal és Jézus szíve mellé gyakran egy stilizált búvár is felkerül. Visszautalva a Winkler előadásában látott Várnai alkotásra, a „Legyen nekem a művészet serdülőkor, mely nem tudja, hogy művészet lesz, és indulhatott a nulláról." (Claes Oldenburgh [sic!]: Legyen nekem a művészet…*) címűre, Gerhes arról beszél, hogy nagyon kevés kell ahhoz, hogy egy talált jelet (legyen az a kávésbögre füle, vagy egy autó keréktárcsája) írásjelként értelmezzünk. Ebben nincs semmi meglepő, tekintve, hogy a gyerek már írni is úgy tanul meg, hogy egy-egy betűt más tárgyakkal, jelekkel azonosít. A cica farka ’c’ betű, a távol-keleti és az arab gyerekeknek pedig nagyon nehéz dolguk van.
Várnai Gyula: „Legyen nekem a művészet serdülőkor, mely nem tudja, hogy művészet lesz, és indulhatott a nulláról." (Claes Oldenburgh [sic!]: Legyen nekem a művészet…*) (2005)
Gerhes nem egzisztenciális nyomásra foglalkozik alkalmazott grafikával, hanem azért, mert szereti. Egy könyvnek szüksége van borítóra, már csak marketingszempontból is, a borítótervezők pedig általában kéziratból dolgoznak, a szerkesztő hathatós segítségével. Az irodalmon belüli formai bátorság a grafikusnak is szabadabb kezet ad, ám Magyarországon számos olyan borító nem találja meg a közönségét, ami például az angolszász területeken nagyszerűen teljesít. Ilyen sorsra jutott például Stark Atilla borítója Alain Mabanckou Törött pohár című regényéhez.
Ma a filmplakát-szerű borítók működnek, állítja Gerhes, a legszabadabban pedig a klasszikus könyvekkel lehet dolgozni, mert azokat már nem kell bemutatni az olvasónak, mindenkinek van valamilyen előképe hozzájuk. QR-kódot az Európa alkalmazott először a könyvein, legelőször mindjárt Orwell 1984-én, ezáltal is többletjelentést társítva a tartalomhoz.
A falon bátrabbnál látványosabb angolszász könyvborítók váltakoznak, és néhány saját, például az Európa Kundera-sorozata. Kizárólag Kundera felesége-menedzsere jogosult jóváhagyni a könyvborítókat, és ő úgy döntött, csak grafikus borítókat engedélyez. (Talán senkinek sem kell bemutatni a decens sötétkék és a fehér-sárga-piros visszafogott párbeszédét a magyarul megjelent Kundera-könyvek borítóján.) A kiadó néhány éve összeszedte minden bátorságát, és elküldte az újraértelmezett grafikus terveket az özvegynek – másnap meg is érkezett a válaszemail, benne egyetlen szóval: masterpiece (mestermunka). Kiderül, hogy az Ulysses újrafordításának borítója a Néprajzi Múzeum információs rendszeréből visszamaradt betűkből készült, az Umberto Eco-Jean-Claude Carriére kötet grafikája pedig egy amerikai kiadáson köszönt vissza. A kiadó szerint nem ártott volna, ha előbb engedélyt kérnek rá.
Gerhes Gábor olyan lenyűgözőn beszél képző- és alkalmazott művészetről, hogy ha erősen hiányos rajztudásom miatt nem is jelentkezem azonnal valamelyik művészeti iskolába, hazafelé készítek néhány művészinek szánt képet a Wesselényi utca villamosmegállójáról – kevés sikerrel. Winkler Nóra pedig olyan szenvedéllyel és szeretettel tálalja tragikus sorsú festők és aprólékosan megfestett selyemköntösök történetét, hogy véletlenül még annak a festőnek a nevét is helyesen jegyzetelem bele a füzetembe, akiről azelőtt még sohasem hallottam. Azóta már ismerkedünk.
