Fotó: Németh Dániel/Libri Kiadó
Őfelsége, a kenti hercegné a brit uralkodói család egyetlen magyar származású tagja a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatta be történelmi trilógiájának első részét. A szerelmes királynő a tizenötödik században játszódik: az aragóniai király egyetlen életben maradt gyermekéről, Jolánról szól, aki országát elhagyva útra kel, hogy kilencévnyi jegyesség után végre hozzámehessen a francia király unokatestvéréhez, II. Lajoshoz. A hercegné a PIM-ben elmesélte, hogyan vált belsőépítészből íróvá, mit gondol a férfiszerzőkről, és azt is, mennyi valóságalapja van a történeteinek.
A Károlyi-palota különleges helyszín, itt született az első magyar miniszterelnök, és itt tartóztattak le egy másikat – mutatta be a könyvbemutató helyszínéül szolgáló intézményt az angol vendégeknek Prőhle Gergely. A PIM főigazgatója köszöntőjében fontos örökségnek nevezte a nemzetközi kapcsolatok ápolását, hiszen az egykor itt élő nemesi családok is a nemzetközi vérkeringés aktív részesei voltak. Úgy fogalmazott, a kenti hercegné könyve már csak a rokoni kapcsolatok miatt is beleillik irodalmi hagyományainkba.
Az angol királyi család magyar hercegnéjének könyvét Ugron Zsolna közreműködésével mutatták be. Ugron elsőként azt kérdezte beszélgetőtársától, hogy gyerekkorában mennyire volt részese az életének a történelem. A kenti hercegné elmondta, hogy történelmi kapcsolatok fűzik Magyarországhoz, mivel édesanyja, Szapáry Mariann félig magyar volt, nagyapja, Szapáry Frigyes pedig Szentpéterváron volt osztrák-magyar nagykövet - az ő szomorú kötelessége volt kihirdetni a háborút 1914-ben. Édesanyja a végzettségét tekintve történész volt, családjukban talán ezért is volt fontos szerepe a történelemnek, amikor például gyerekként büntetésben voltak, sokszor olvasniuk kellett.
Her Royal Highness Princess Michael of Kent: A szerelmes királynő - Négy ország uralkodója
Fordította: Szkokán Boglárka, Libri, 2017, 416 oldal, 3999 HUF
A hercegné azt is elmesélte, hogyan vált íróvá. Fiatalkorában történelmet tanult Bécsben, ám később el akart utazni Ausztriából egy szerelmi csalódás miatt. Angliába költözött, ahol belsőépítészként dolgozott, ám amikor férjhez ment, a család nem nézte jó szemmel, hogy nő létére kereskedik, így fel kellett hagynia foglalkozásával.
Boldogtalan voltam, hogy fel kell adnom a belsőépítészetet. Édesanyám tanácsolta, hogy ha már történelmet tanultam, írjak történelmi könyveket
– emlékezett vissza, majd hozzátette: az ötlet jó volt, bár az írás közel sem fizet olyan jól, mint a belsőépítészet.
Ugron Zsolna felhívta a figyelmet arra, hogy az írónő első két könyve még nem fikció volt, hanem komoly történelmi munka. A hercegné erre bevallotta, sokáig nem akart elrugaszkodni a valóságtól, rengeteget kutatott. Többnyire olyan hercegnőkről írt, aki hazájukból egy másik országba kerültek és életüket drámai fordulatok határozták meg, mint például Marie Antoinette sorsát. „Bár nem mindegyik vesztette el a fejét” - tette hozzá viccelődve. Hangsúlyozta, a kutatásai során rá kellett jönnie, hogy nem mindig a királynő volt az első hölgy az uralkodók életében, sokszor a szeretők fontosabb szerepet játszottak.
A történelmet valójában a nők csinálták. Minden nagyszerű férfi mögött egy nagyszerű nő áll.
A hercegné úgy véli, ezért is fontos, hogy nők is írjanak történelmi regényeket. Szerinte sok férfiíró csak ül a könyvtárban és valójában semmit sem tud a nőkről.
A fiktív elemekkel kapcsolatban elmondta, egyszer úgy hozta a véletlen, hogy a könyvtárban egy patológus ült mellette, miközben Agnes Sorel életét kutatta. Ő úgy tudta, hogy a francia kisnemes kisasszony, aki VII. Károly francia király szeretője volt, gyermekágyi lázban halt meg, ám a mellette ülő boncmester azt bizonygatta, hogy a kegyencnő hajmintájában annyi higanyt találtak, ami egy lovat is megölne. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy gondolati úton fogja bebizonyítani ezt az elméletet.
A könyveimben minden tény igaz, de az enyém az öröm, hogy kitaláljam a dialógusokat és kitöltsem a tények közti réseket.
A beszélgetés vége felé felmerült, hogy a hercegné vajon merített-e a személyes királyi udvari élményeiből a regény megírása során, hiszen szinte minden általa megírt szereplőnek leszármazottja.
Most a 21. században élünk, az én történetem pedig a 15. században játszódik
– ellenkezett, rámutatva, hogy az uralkodónak egészen más volt a szerepe akkoriban. Azt is kifejtette, hogy szerinte sajnálatos módon nem tanulunk a múltból, mivel politikusaink nem tartják elég fontosnak a történelemtanulást.
Mindig ugyanazokat a hibákat követjük el.
Szerző: Forgách Kinga
