25 év után holnap végre visszatér John le Carré leghíresebb titkosügynöke, George Smiley. Az Agave a világpremierrel egy időben jelenteti meg A kémek öröksége című regényt, amelyet, csak úgy, mint A titkos zarándokot, Orosz Anna fordított magyarra. A fordító most arról mesélt, hogyan változtatta meg az életét John le Carré.
25 év után visszatér John le Carré leghíresebb titkos ügynöke
Újra kémregényt ír John le Carré - adtuk hírül még az év elején. A kémek örökségében huszonöt év távollét után tér vissza George Smiley, le Carré egyik leghíresebb szereplője. A kötet a világpremierrel egy időben jelenik meg magyarul, és hazai kiadója, az Agave ezt...
Három évvel ezelőtt John le Carré megváltoztatta az életem. Túlzásnak tűnhet, pedig semmi túlzás nincs benne (na jó, talán egy kicsi) ‒ három évvel ezelőtt gyűjtöttem bátorságot ahhoz, hogy végre merjek azzal (is) foglalkozni, amire az egyetemi éveim alatt készültem: műfordítással. A közben eltelt hat-hét év alatt szinte mindenféle szöveget írtam angolul és magyarul is, csak szépirodalmit nem, a mindenféle érdemrenddel, tisztikereszttel, lánccal és díjjal kitüntetetteknek például csípőből vágom a gratuláló leveleket, a kondoleáló leveleimen még én is meghatódom, de minden olyan szöveg írása, fordítása, ami nem szépirodalmi ‒ főleg, ha az ember nagyüzemben gyártja ezeket ‒ egy idő után már szinte fizikai fájdalmat okoz. (Elárulok egy szakmai titkot: nagyon sokban nem különbözik a bullshit generator működési elvétől ezeknek a szövegeknek az előállítása.)
Szerintem már közel jártam a kiégéshez, amikor jelentkeztem műfordítónak az egyik kedvenc kiadómhoz, az Agave Könyvekhez, és csodák csodájára az egyik bálványom, John le Carré egy korábbi regénye, A titkos zarándok próbafordítását kérték be tőlem. (Nem, nem az egészet, csak pár oldalt.) Egyből a mélyvízbe, de kell ennél jobb alkalom, hogy megmutassam (magamnak is), mire vagyok képes? The rest is history, mondom majd pár évtized múlva, a lényeg, hogy John le Carréval vette kezdetét az a munka, ami miatt boldogan vagyok fent éjjel kettőkor, gubbasztok vasárnap délután a lakásban, és dolgozom a laptopomon még a nyaralás alatt is. Bizony, létezik ilyen munka. Le Carrénak köszönhetem, hogy menő fordító lettem a barátaim szemében (életemben annyi lájkot nem kapott még egy posztom sem a Facebookon, mint amit büszke fordítóként írtam), ha villogni akarok idegenek előtt a munkámmal, mindig őt említem meg (utána Neil Gaimant és Dennis Lehane-t). Esküszöm, olyan, mintha kimondanék egy varázsigét.
John le Carré: A kémek öröksége
Fordította: Orosz Anna, Agave Könyvek, 2017, 272 oldal, 3380 HUF
A titkos zarándok mellé hamarosan egy újabb le Carré-regény kerül a polcomra ‒ a tizedik fordításom. A kémek öröksége világpremierként egy napon jelenik meg az eredeti angol kiadással, így nem nehéz kitalálni, hogy a legnagyobb szerencsében lehetett részem, ami műfordítót érhet: az elsők között olvashattam el a könyvet, jóval a megjelenés előtt, majd azon nyomban neki is láttam a fordításnak, mert öröm az ürömben, hogy ilyenkor még szorosabb a határidő. Le Carré híres arról, hogy az utolsó pillanatig dolgozik a regényén (remélem, nyolcvanöt évesen én is ilyen elánnal fogok fordítani), hihetetlenül izgalmas volt nyomon követni, hogyan változik a kézirat, mit javít benne, mit hagy ki végül, hogyan szerkeszt át egyes bekezdéseket. Új regényét ráadásul a szokásosnál is nagyobb érdeklődés övezi, mert huszonhét év után visszatér legendás hőse, George Smiley és annak hű csatlósa, Peter Guillam (őt alakította Benedict Cumberbatch a Suszter, szabó, baka, kémben). Le Carré épp A titkos zarándokban vett búcsút tőlük, a magyar olvasóknak így frissebb a viszontlátás öröme, mivel ez az eredetileg 1990-es regény nálunk tavaly jelent meg. Képzeljük el, milyen izgatottak lehetnek világszerte le Carré rajongói. Mintha Poirot vagy Miss Marple térne vissza ‒ de nem a saját korukba, ahol megszoktuk őket, hanem a jelenbe, mert le Carré nem szokott ilyen olcsó trükkökkel élni. Egészen más terepen kell boldogulniuk, mint amit megszoktak, öregen, süketen, gyengén, gyámoltalanul. Kicsit úgy, mint Sherlock Holmes a Mr. Holmesban. Le Carré bravúrosan egyensúlyoz a múlt és a jelen között, és egészen a regény legvégéig bizonytalanságban tartja az olvasót: vajon tényleg előlép-e a függöny mögül Smiley vagy csak a múltból idéződik meg, mint Obi-Wan Kenobi?
Milyen le Carrét fordítani? Mint minden jó írót, legalábbis szerintem: egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert rafináltan megírt, finom nyelvi játékokkal teli, elegáns szöveget próbálhatok meg minél hűebben visszaadni magyar nyelven. (Mégsem volt hiába az a sok műfordítói szeminárium az egyetemen…) Hálátlan, mert nyilván nagyobbat lehet bukni, ha az ember a Bajnokok ligájában indul, mintha az NB III-ban tenné, ráadásul tökéletes fordítás, mint tudjuk, nem létezik, és a fordító szíve szerint pontosan ugyanúgy tenne, mint le Carré: a nyomdába kerülésig dolgozna a fordításon, sőt, lehetőleg annyi ideig, amíg az író dolgozott a regényén, de sajnos ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Ahogyan tökéletes fordítás, tökéletesen elégedett fordító sem létezik, de egy le Carré-regény azért elég komoly mennyiségű endorfint tud termelni a szervezetemben. Még éjjel kettőkor és vasárnap délután is, becsületszavamra.
A kémek öröksége egyszerre folytatja és idézi meg A kém, aki bejött a hidegrőlt (azt a regényt, amely meghozta a világhírt le Carré számára), arra kárhoztatva Peter Guillamet, hogy számot vessen a múlttal, a hidegháború örökségével és dühödt örököseivel. Le Carré az egyik rejtekházból előkerülő titkos akta révén űzi vissza az ötvenes évek poklába Guillamet, akinek közben a jelenben is fel kell vennie a harcot saját Szolgálata (leánykori nevén a Körönd) ifjú titánjaival szemben, akiktől sem együttérzésre, sem megértésre nem számíthat. És ami azt illeti, tiszteletre sem.
Azon túl, hogy le Carré saját irodalmi zsánert teremtett ‒ semmivel sem téveszthető össze az a fajta kiábrándult, sivár hidegháborús kémregény, amilyet ő ír ‒, és szerintem nincs még egy huszadik századi író, akinek ennyi könyvét filmesítették volna meg (na jó, de van, mert Agatha Christie, Stephen King és valószínűleg a titkosügynökösködést egészen más szemszögből megközelítő Ian Fleming is lekörözi), valamiféle örök időszerűség jellemzi a műveit. Egyfelől mindig ijesztően aktuális jelenségekről, politikai helyzetekről szólnak a regényei és ez most sincs másként, sőt, az utóbbi hónapok világpolitikai történései csak még aktuálisabbá tették A kémek örökségét, másfelől viszont a történet mondanivalója, a morális dilemmák (vagy inkább csapdahelyzetek) annyira időtállóak, hogy tíz-húsz-harminc évvel később olvasva is ugyanolyan relevánsnak érezzük. Egy le Carré-regény olyan, mint a jó bor. Vagy mint a whisky, csak hogy stílusosak legyünk. (Bár Smiley szerintem inkább brandyt kérne.)
