Ami a magyar munkavállalóknak Anglia, az a románoknak Olaszország – Dan Lungu drámát és humort egyaránt felvonultató regényében alaposan megmártózhatunk a nyugati „kényszer-munkavállalás” (lám, a történelemben így vándorolnak a szó- és valódi határok) álságokkal teli világában.
Dan Lungu: A kislány, aki istent játszott
Fordította: Koszta Gabriella, Noran Libro Kiadó, 2018, 414 oldal, 3490 HUF
A regény főhőse, a kilenc év körüli Rădița nem lép rá a csatornafedőkre, levélkéket tépked kiszámolós módszerrel, a végső pillanatig visszatartja a pisijét, és legfőképp „istent játszik” – mindennek az ő világában komoly tétje van: a gyerekmágia rítusaival édesanyját próbálja visszahozni a távoli Olaszországból. Letiția férjét és két lányát hagyta hátra otthon, és három éve ápol egy idős asszonyt Olaszországban, ahol egyben a család – mondjuk ki –: cselédje. Ne legyenek illúzióink, a Nyugatra vetődött Édes Annák sorsa ma sem változott, csak „píszíbb” emberi viszonyok közepette zajlik, és talán több a választási lehetőség. De valóban több-e?
Dan Lungu, a román középgeneráció immár nemzetközi hírű írója a rendszerváltozás utáni Románia újabb feledhetetlen látleletét állította ki. Probléma- és konfliktusérzékenységét már megcsillantotta többek közt az Egy komcsi nyanya vagyok szikrázó lélekrajzában, s most tovább feszíti a húrját annak a drámának, hogyan éli meg a romániai átlagpolgár a „szép, új világot”.
Mindezt egy kislány és az édesanyja szemszögéből elmesélve, de e két narrációs vezérszál mellett panorámaképet kapunk a városhoz csatolt egykori romániai falu mindennapjairól, ahol a gyerekek immár egy gyökere veszített társadalomban nőnek fel; illetve a szupergazdag olasz elit problémáiról, akik öregségükben is elegánsra sminkelt édesanyjuk, netán háziállatként tartott leguánáik mellé bérelnek főállású ápolót. Akik „vénemberek valagát mossák” – vallja az otthoniak egyik hangadója, és Lungu tarka mozaikot rak ki az irigység és megvetés elegye alkotta otthoni valóságból. Az egyre kétségbeesettebben várakozó Rădița megdöbben, amikor egy osztálytársnője azt mondja, jó neki, amiért a mamája Olaszországban dolgozik, s amikor ő kedvesen odaajándékozná onnan származó babáját, a kislányért érkező apja morózusan visszautasítja, mondván, megvan nekik mindenük.
Hogyan váljunk bölénnyé
Lungu, Dan: Hogyan felejtsünk el egy nőt Fordította: Lakatos Mihály Magvető Könyvkiadó, 2010., 352 oldal, 3490 Ft Marga, a jojobaillatú, bulvárpublicista barbibaba egy szép napon felszívódik, mint kézkrém a pórusok között. Váratlanul, magyarázat nélkül költözik ki az Andival közös albérletből és életből. Andi oknyomozó újságíró ugyan, de ezúttal hiába keres okokat.
Nem kevésbé árnyalt a „kintiek” helyzete – amikor Letițiának szakácskönyvet nyomnak a kezébe, a Signora óvatosan megkérdezi, tud-e írni-olvasni. Számukra Románia valami isten háta mögötti diktatúra a sok vademberrel, Letiția a csillogó-villogó üzletek között mégis az undok, kövér román eladók után kezd sóvárogni. Torokszorító csúcspontja a regénynek, amikor hosszas szerelési előkészületek után először jön létre Skype-kapcsolat anya és lánya között: a „találkozás” a látás elemi ereje által győzi meg a kislányt, hogy édesanyja még ténylegesen létezik, és nem egy idegen hívogatja telefonon külföldről.
Bár a regényt nem egy túlburjánzó, fölösleges monológ terheli, pompás karaktereivel, – élükön a habókos Miron bácsival, akinek szóáradatában mindig megbújik kacagtatóan csípős véleménye a jelen visszásságairól – a végsőkig kiélezett gyermeki várakozással, és nem utolsósorban a mélyben formálódó, baljós családi drámával olyan feszültséget teremt, hogy körmöt rágva várjuk a kétséges kimenetelt. Koszta Gabriella megannyi nyelvi árnyalattal kelti életre magyarul a szöveget, amelynek némely tréfás fordulata akár erdélyi honfitársaink szóhasználatából is ismerős lehet, rétegeiben pedig hűen tükrözi a mai – román és magyar – valóságot.
Szerző: Laik Eszter
