Félreértés ne essék, ha felütik a nagylexikont a Tolkien-fan címszónál, nagy eséllyel a fényképemet találják ott. Tanultam már quenyául, több, mint tizenötször olvastam végig a Trilógiát, és ha Tolkien oxfordi jegyzeteiből készítenének 3x3 órás filmet, nem csak a moziba ülnék be, de megvenném a rendezői változatot is. Mindettől függetlenül van egy nagyon kellemetlen szájízem azzal kapcsolatban, hogy Peter Jackson nem csak az őszinte rajongás és szeretet jegyében nyújtotta háromrészesre A hobbit fogatókönyvét, hanem mert így a jól bejáratott franchise háromszor annyit tejel majd. És egyébként is, mintha az utóbbi időben a nagy stúdiók kezdenének kifogyni az ötletekből. Pedig Tolkienen, Harry Potteren és C.S. Lewis-on kívül van egy pár olyan klasszikusa a fantasy/gyermekirodalomnak, amiből kiváló blockbuster lenne.
1. Edith Nesbit: Öt gyerek és az izé
Kevesen ismerik Magyarországon, pedig az angolszász gyermekirodalom klasszikusa, és fantasztikusan szórakoztató. Öt testvér valami fura izét talál a tengerparti homokban, ami szőrös, denevérfüle és csigaszerű szeme van, de jószívű, és hajlandó teljesíteni minden nap egy-egy kívánságot, majd elsimítani a gyerekek által okozott zűrzavart. Didaktikusnak persze didaktikus, de épp csak annyira, mint egy random Pixar vagy Disney-mese, és igen, a homoktündér remekül animálható lenne. Ha rendezőt is választhatnék hozzá, ó istenem, egy tökéletes világban Wes Anderson csinálná meg a Nesbit-filmemet. (Közben egy kommentből kiderült, hogy 2004-ben készítettek belőle egy nagyon felejthető filmet, úgyhogy akkor ezt tesséék remake-elni!)
2. Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú
A Twilight szerelmi sztorija a fasorban sincs a hófehér hajú lánnyá változtatott utolsó egyszarvú, és a mesehősökhöz illően végtelenül egyszerű, de hatalmas szívű, és igen hősies Lír herceg szívfájdalmához képest. Beagle történeteiben az a jó, hogy nem fél a nagy érzelmektől, nem bagatellizálja el őket. Nem üti el olcsó poénokkal vagy cinizmussal, esetleg felnőttes kikacsintással a szerelmet, szeretetet, önfeláldozást, és egyéb tragédiákat, ami valljuk be: minden nézőt érdekel. Arányérzéke viszont kiváló, hősei sokoldalúak, lélegzőek, és sosem sematikusak. A tökéletes beagle-i szövegvarázslatot talán a tavalyi Jane Eyre-rendezésével feltűnt Cary Fukunaga tudná biztosítani. A rendező még fiatal, de rendkívül finom érzékenysége képessé tenné az utolsó egyszarvú pasztellszürke-gyöngyházszín világának giccsmentes vászonraviteléhez.
3. Clive Barker: Az öröklét tolvaja
Igen, tudom hogy minden Barker rajongó a nyakamnak fog ugrani, hogy miért nem a Korbácsról írok, amikor a korbács a Barker-abszolútum, és különben is, ha már nem Korbács, akkor minimum Abarat. Az Abarat engem annyira nem nyűgözött le (ami nem jelenti azt, hogy ne venném meg rá a jegyet önként és dalolva, akár többször is), A korbácsot pedig kvázi megfilmesíthetetlennek tartom, míg Az öröklét tolvajában egy világsiker forgatókönyve rejtőzik. Titokzatos idegen, ködfalon túl elterülő mesevilág, játékvilágba zárt, sosem öregedő gyerekek, egy gonosz varázsló... Tim Burton a szája szélét nyalogatná. Tényleg nem értem, hogy miért nem kollaboráltak ezek ketten még.
4. Michael Ende: Végtelen történet
Igen, emlékszem én is, hogy volt már film a Végtelen történetből, én azonban Endéhez hasonlóan nem tekintem teljes értékű adaptációnak Bux Barnabás Boldizsár kalandjai nélkül. Pont a két világ, a miénk, és Fantázia kettőse adja az egész könyv varázslatát, ezért a farkába harapó két kígyó szimbóluma is. Hát ki az a hülye rendező, aki kihagyná a sanszot, hogy kettő, három, vagy akár négy részes fantasysorozatot készítsen a bőséges alapanyagból? Ende ráadásul rengeteg kiskaput hagyott a történet bonyolítására, fantáziája kimeríthetetlen, és sokrétű: a regény történetszálait, szereplőit, fajait, eredetmondáit, helyszíneit és furcsaságait valóban a végtelenségig lehetne variálni, az alkotók kénye-kedve szerint. Nagyon szívesen megnézném, mit kezd Guillermo del Toro a kutyaszerű Fuhurral, Igramullal, a tömérdekkel, milyen helyszínen jajgatna Jajulála, és hogyan festene a Könnyek taván úszó, ezüsthajókból álló város.
5. George Macdonald: A királykisasszony és a manó (és Lóci)
Tessék, egy folytatásos történet, királykisasszonnyal, hegytetőre épült várkastéllyal, és rengeteg gonosz goblinnal a hegy gyomrában! Macdonald történeteit kétféleképpen is el tudom képzelni: először is, lehetne egy epikus filmsorozatot forgatni, uruk hai-szerű, gusztustalan, hátborzongató orkokkal, és egyéb nyalánkságokkal. Ez esetben odaadnám a filmet Jacksonnak, neki már úgyis megvannak a jelmezei. Mivel a skót szerzőt Tolkien mesterének tartotta, meg is van a hívószavunk: sanszos, hogy Peter Jackson annyira rápörgött a témára, hogy csak akkor hall egyáltalán, ha annak bármi köz van Tolkienhez.
Ha meseszerűbb, kisebbeknek eladható és egy fokkal napsugarasabb filmre vágynék, ahol nagyobb szerep jut a szövőszéke mellett üldögélő ezüsthajú tündérnagymamának, akkor Csupó Gáborra bíznám a rendezést. A Híd Terabithia földjére és a Holdhercegnő is csak mérsékelt sikert ért el ugyan, azonban mindkettő igen meggyőző, jó arányokkal bíró alkotás.
+1 ifj. Gaál Mózes: Mildi meséi
Ha már ilyen ravaszul belecsempésztem a magyar vonatkozást a cikkbe, még egy fokkal szemérmetlenebb leszek. Kevesen ismerik a Mildi meséit, pedig a magyar fantasyirodalom ékköve, és talán (?) eredője. A nyugatosok körébe tartozó Gaál inkább dramaturgként és rendezőként volt ismert. A színpadiasság és erős drámaiság meglátszódik gyerekkönyveiben is, azonban a Mildi meséi egy csoda, egy unikum: évtizedekkel megelőzi a korát, és már a papíron is olyan döbbenetes, elementáris erővel hat, hogy az ember beleszédül. Fojtogató, gazdag, impulzív, szecessziós, szimbolikus mesevilág, és nem mentes a kalandoktól sem. A Mildi meséit nem hogy kötelezővé tenném az általános iskolákban, hanem egyenesen receptre írnám fel minden hat és tizenkét év közöttinek, de az idősebbeknek is. És tudják, hogy mit csinálna Tarsem Singh, ha elolvasná Mildi szermérmetlenül színpompás és hátborzongatóan nem is varázslatos: mágikus kalandjait? Garantálom, hogy a földhöz csapkodná magát örömében.
Ebben a felsorolásban még a látszatát is igyekszem elkerülni az objektivitásnak, ha ugyanis objektív szeretnék lenni, akkor nem egy A4-es oldalnyi cikket kellene írnom, hanem egy kisdoktorit.
Ha kihagytam valamit, ami a szíveteknek kedves, írjátok le nyugodtan kommentben!
