„Az ember fiatalkorában egyszerűnek látja a világot” – indítja debütáló könyvét Rachel Urquhart, ám már az első oldalak után kiderül, hogy a világ mégsem olyan egyszerű. Bűn és bűnhődésregénye arról mesél, hogyan magasztalja fel, majd teszi tönkre egy zárt közösség a soraiba érkező idegent, pusztán azért, mert nem hajlandó beállni az általa diktált sorba. A hét könyve A látnok, ami úgy mesél barátságról, árulásról, gonoszról és titokról, hogy azt a tizenkilencedik századi Massachusetts-ben és a huszonegyedik századi Budapesten egyaránt megértsék.
Az otthonról való elmeneküléshez egyetlen irány létezik – az előre. Még akkor is, ha már nincs mitől félnünk, mert démonaink a lángok martalékává váltak, és nem sanyargatják tovább testünket. May Kimball és családja számára az előre a sékerek zárt, fullasztó, és a kívülállók számára egzotikus világába vezet, a Remény városába, ami otthont ad árvagyereknek, szegénynek. A szektatagok fivéreikként és nővéreikként kezelik a befogadott gyerekeket, és 18 éves korukban döntés elé állítják őket – választhatnak, hogy a közösséggel maradnak-e, vagy visszatérnek a világi életbe.
A sékerek azoktól a szektán kívüli emberektől kapták a nevüket, akik végignézték eksztatikus istentiszteleteiket, amelyeken rázkódva (shake), forgolódva próbálták levetkőzni magukról a bűnöket és a gonoszt. A mozgalom alapítójának „szeretett anyjukat”, vagyis az angol Ann Lee-t tekintik, aki 1774-ben, vallási üldöztetés miatt hajózott Amerikába, és aki követői számára megtestesítette Krisztus második eljövetelét. A gyülekezet a világtól elszeparáltan működik, hitük három alappillére a közösségi élet, a cölibátus és a gyónás. A szektatagok öltözködése uniformizált, a nők hajukat szorosan főkötő alá simítják, nyakukat magas gallérral fedik el, nehogy kísértésbe vigyék férfitestvéreiket. A fivérek és nővérek elszeparáltan élnek és dolgoznak, és sosem beszélgethetnek négyszemközt egymással – még akkor sem, ha a közösségbe kerülésük előtt rokoni kapcsolatban álltak egymással. Bár a sékerek és a kicsit alaposabban dokumentált amisok között látszólag számos hasonlóság van, hitük és életmódjuk jelentősen különbözik. Míg a kor technikai vívmányait előszeretettel alkalmazó, a nemek közti egyenlőséget hirdető sékerek főbenjáró bűnnek tekintik a szexualitást, a haladást elutasító, nemek közti egyenlőségben nem hívő amisok vállalhatnak családot.
A tinédzser Polly még fel sem fogta igazán, hogy a kezéből kicsúszó régi üveglámpa okozta velejéig romlott, erőszakos apja halálát, máris új traumák érik. A szigorú séker szabályok miatt el kell búcsúznia anyjától, és öccsét, Bent is elszakítják tőle. A súlyosan traumatizált, és erős bűntudattal élő lány Charity nővérrel kerül egy szobába, akit minden különbözőségük ellenére hamar az első barátjának nevezhet. Miközben Charity megtanítja neki, hogyan legyen jó séker, ő felvillant valamit abból a világból, ahonnan szobatársa önként zárja ki magát, hogy elnyerje a hőn áhított üdvösséget. Pollynak ez már első séker táncszeánszán sikerül – ahogy a regény elején a séker iskoláslányok, ő is meghallja az angyalszárnyak suhogását, és látomása a közösség egyik legfontosabb tagjává emeli. Látnok lesz, akit személyesen Ann Lee választott ki, hogy tolmácsolja követőinek, a gonosz a közelben ólálkodik – bár akkor még fogalma sincs, hogy a gonosz sokkal közelebb van, mint gondolná. Megfertőzi mindennapjait, álmait és a Remény látszólag tökéletes városát. Mérföldekkel arrébb Simon Pryor, a fiatal rendőrnyomozó leparkolja lovát a néhai Kimball-tanya elszenesedett, hamuszürke maradványai mellett.
Rachel Urquhart: A látnok
Fordította: Gebula Judit, Scolar, 2014, 336 oldal, 3950 HUF
Urquhart párhuzamosan gördíti előre a történetet Polly Kimball, Charity nővér és Simon Pryor életét bemutatva. A nővér szenvedélyesen, az isteni útmutatást követve, a rendőrnyomozó pedig egy Haneke-hőshöz hasonlóan az olvasóhoz kiszólva monologizál, ám Polly története minden fejezetben leíró marad – az újabb látomásokról, a vidám pillanatokról és a titokzatos görcsökről Charity nővér beszámolójából értesülünk. Látnoki pozíciójával Polly nemcsak társai feltétlen tiszteletét, de néhányak ellenszenvét is kivívja, a leghangosabb, legfanatikusabb hívőkről pedig kiderült, hogy ha a felebarát elfogadásáról van szó, már nem is akkora az a bizonyos szeretet. Urquhart nem simítja bele hősét új szerepébe, és piedesztálra is csak azért emeli, hogy egy jól időzített pillanatban a mélybe lökhesse. Közben végig okosan adagolja a suspense-t, és az olvasóra bízza a lány fiktív, vagy valós révületeinek értelmezését. Miközben a démonok a lelkét marcangolják, a közösség vezetőjében, az idős Agnes nővérben felébred a gyanú, hogy a Látnok talán nem is az, akinek mondja magát. Kettejük párbeszédei a regény legerősebb jelenetei, és bár Polly nem próbálja védeni magát, a feszültség legalább úgy vibrál közöttük, mint Meryl Streep és Philip Seymour Hoffmann között az amerikai dámaíró, John Patrick Shanley Kételyének kulcsjelenetében.
Urquhart történetében senki nem fekete-fehér, legyen az jóságosként tetszelgő közösségi vezető, vagy társai megsegítésére felesküdött nővér. Ha megrajzolnánk a szereplők érzelmeinek fejlődési görbéjét, jelentős csúcs- és mélypontokat kapnánk – gondtalan extázis és reménytelen kínok váltanák egymást. Bár Polly megjárja a poklok poklát, Charity pedig a hitét követve villantja meg személyiségének szélsőséges oldalait, a legizgalmasabb fejlődéstörténet mégis a Remény városának kapuin kívül zajlik. Simon Pryor, akit a körülmények tettek szolgává, cinkostárssá és bűnössé, egy kiégett tanya tulajdonosa után kutatva találja meg belső békéjét.
A regény nagy hangsúlyt fektet a nőiség és a testiség kérdésére – míg Polly apja alkoholszagú, ziháló emlékével küszködik, Charity nővér a testén váratlanul megjelenő vörös indák valódi jelentését kutatja. Egy olyan közösségben, ahol a test legalább olyan súlyos bűnök hordozója, mint a lélek, ahol társaik kirekesztő haragja vár a tilosban járó fivérekre és nővérekre, és ahol a férfiak éjszakánként speciális kötésekkel fojtják el sikamlós vágyaikat. Urquhartnak sikerül életet lehelnie egy ma már csak elvétve működő közösségbe, és nemcsak Polly életét, de a regényt is látomásossá tennie.
A látnok nyomokban Kim Leine (interjúnkért IDE kattints) csodálatos nagyregényére, A Végtelen-fjord prófétáira emlékeztet – az egyik nyom a zárt közösség dinamikájának bemutatása, a másik, sokkal fontosabb nyom pedig a történetmesélés. Végre egy sodró, lendületes sztori, ami kellőképpen egzotikus, izgalmas és ismeretlen ahhoz, hogy miután letettük, még órákat töltsünk a Google előtt a sékerek titkai után kutatva. (Például olyan remek dolgokra bukkanhatunk, mint a ma is aktív maine-i közösség kagylószuflé-receptje.) „(…)a könyvekben az ördög lakozik, s csak bűn és fantazmagóriák áradnak belőle” – bizonygatja Charity nővér, és nem is téved nagyot. Urquhart prózája sötét, szenvedélyes, és fantáziadús, ritkán olvasni ennyire kiforrott, komplex első regényt.
(Pluszpont a Scolarnak, amiért megtartották a csodaszép eredeti borítót, ami egyben remek sleeveface-alapanyag is.)
