Fotó: Valuska Gábor

Hagyja kibontakozni a tanítványt, nem tipor két lábbal az érzékenységébe, és beengedi az ajtón, amikor becsönget hozzá. Állandó figyelmet biztosít, de az sem baj, ha már halott, mert úgy biztos nem munkál benne sértő szándék. A Sorvezetőben ezúttal arra voltunk kíváncsiak, milyen egy jó mentor. (Tóth Krisztina válaszát ITT, Lanczkor Gáborét pedig ITT olvashatjátok - a szerk.)

Péterfy Gergely

Nem volt mentorom, és emiatt nem tudom, bánkódjak-e vagy örüljek. Alig néhány olyan ember van, aki ifjúkorom óta velem maradt - persze most nem a családomról beszélek -, de ők sem mentorok, csak jó barátok, vagy segítő erők. Ahhoz, hogy mentorom legyen, fiatalon túl gőgös voltam, talán túl szemérmes is, és valahogy a véletlen is úgy hozta, hogy nem alakult ki hosszabb kapcsolatom idősebbekkel (igaz, fiatalokkal sem) az irodalomban.  Amikor még félkészek és kialakulatlanok voltak a dolgaim, szégyelltem velük odaállni egy tapasztalt, befutott pályatárs elé, mert mindig az a tudat élt bennem, hogy egyszer majd kész műveim lesznek. Mi lesz, ha a félkészbe egy óvatlan, tapintatlan ember úgy beletapos, hogy elveszi a kedvem attól a jövőtől, amit már biztosan a kezemben éreztem? Mi van, ha annyira megsért, hogy vissza kell sértenem? Nagyon sok emberi kapcsolattól az tart vissza, hogy tudom, mennyire megátalkodottan ostoba, mennyire elvakult bosszúálló vagyok.

Könyves magazin 2017/1.

Libri-Bookline, 2017, 72 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

Sokan próbáltak tanácsot adni, de mindig eloldalogtam, mielőtt a lényegre került volna a dolog. Így volt velem és az élőkkel. Nem úgy a halottakkal. A halottak egyik roppant nagy előnye, hogy udvariasak és tapintatosak, pont annyira, amennyire az én érzékenységemnek megfelel. Egyiküket sem vádolhatom otrombasággal, sem sértő szándékkal. Ketten különösen sokat segítettek, miközben a legkisebb mértékben sem ártottak: az egyik a bölcs szír, Szamoszatai Lukiánosz, a másik a derék filozófuscsászár, Marcus Aurelius. Lukánosztól azt tanultam, hogy minden hiedelem, elmélet és magyarázat egyformán nevetséges, csak egyetlen érték van, az emberi méltóság, a császártól pedig azt, hogy "a külső dolgok a lelket a legkevésbé sem érintik: nem férkőzhetnek hozzá, tehát át sem hangolhatják, izgalomba sem hozhatják. Áthangolni, izgalomba hozni csak a lélek tudja önmagát. A külső dolgokat pedig olyanokká formálja a maga számára, amilyen ítéletek alkotására méltatja önmagát." Összeszorozva a kettőt így jött ki aztán, hogy a legüdébb dolog mégiscsak az, ha kinevetjük önmagunk.

A válasz eredetileg a Könyves magazin 2017/1. számában jelent meg.