Jorge Bucay: A könnyek útja, ford.: Tomcsányi Zsuzsanna
Európa Könyvkiadó, 2014, 228 oldal, 2392 HUF
A halál ugyan nem vidám dolog, mégis rengeteg jókedvűen nevetgélő ember gyűlt össze a Puskin moziban péntek délután, hogy meghallgassa Jorge Bucay orvos, író és pszichológus előadását. Az „argentin Coelho” az elmúlásról és az azzal való szembenézésről osztotta meg gondolatait, egyszerű szimbolikájú, ám hatásos mesékkel és néhány játékkal dobva fel a komor témát.
A könnyek útja, Bucay harmadik könyve, nem kizárólag a halállal való traumatikus szembesüléssel, hanem általában az elengedés nehézségeivel foglalkozik: szerelmi kapcsolat vége, zátonyra futott házasság, vagy egyszerűen csak a fiatalság könyörtelen tovatűnése sem visel meg minket kevésbé, mint a visszavonhatatlan elmúlás. A pszichológus üzenetének lényege, hogy „ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy új”, azaz bármilyen végleges történik az életünkben, megfelelően elvégzett gyászmunka segítségével a fájdalmas élmény gazdagabbá tesz bennünket. Az elmúlás adta szépség hozzájárul ahhoz, hogy érett, felelősségteljes emberré váljunk.
Bucay két évvel ezelőtt már járt Magyarországon. Elmondása szerint beleszeretett Budapestbe, odavan a magyar főváros zegzugos tereiért, éttermeiért, izgalmas látnivalóiért. Miután meghatódva ecsetelte, mekkora meglepetés neki, hogy ismét ennyi ember kíváncsi a véleményére, a húrok közé csapott. A bűnbeesés-történet értelmezésében kifejtette: szerinte az Úr azon döntése, hogy kiűzi az első emberpárt a biztonságos Édenkertből, tulajdonképpen a hasznunkra vált. A látszólagos csapás, a kegyvesztettség tette lehetővé, hogy az emberiség sokasodjon, hogy kemény munkával megvalósítsa önmagát, s a terméketlen paradicsomi területről szélnek eresztve szabaddá váljon. Ahhoz, hogy fejlődni, gazdagodni tudjunk, nem gondosan körbepárnázott életre, hanem veszteségekre van szükség, fejezte be a gondolatmenetet.
A Bibliából kölcsönzött példát aztán személyessel tetézte. Halál ellen nincs ellenszer, senki, még Bucay sem áll fölül az elmúláson. Amíg A könnyek útját írta, elkerülték a nagy veszteségek az életben, azóta azonban meghalt az édesanyja. A temetésen egyik barátja odaajándékozta neki a saját könyvét, így újra belemélyedhetett a szövegbe, és egykori kívülállóként papírra vetett tanácsait a saját bőrén alkalmazhatta.
Bucay ugyanakkor többször leszögezte az est folyamán, hogy nem az igazság egyedüli letéteményese. A gyász egyedi, mindenki úgy kezeli és úgy éli át, ahogy csak rá jellemző. Általában mindenki keresztülmegy a tagadás, fájdalom, düh, elfogadás fázisain, de magányosan, saját habitusunknak megfelelően birkózunk meg a veszteség okozta fájdalommal. Ami viszont biztos: a gyászmunkát nem lehet megspórolni.
Apropó, fájdalom. A pszichológus kifejtette, hogy a harag maszkja mögött majdnem mindig bánat lakozik, ám ez tévút, álmegoldás: a dühöt jobban tudjuk kezelni a szomorúságnál, a sebgyógyulás procedúráját mégis lelassítjuk az álcázással (Bucay előszeretettel hasonlítja össze a fizikai gyógyulási folyamatot a lelkiekkel). Lacant idézve hangsúlyozta: azok által változtunk, fejlődtünk és lettünk önmagunkká, akik egyszer majd magunkra hagynak bennünket.
A gyász különböző fajtái is szóba kerültek. Nemcsak a halottainkat kell elsiratni: búcsút kell vennünk saját fiatalkori énünktől, szerelmektől, barátoktól, munkahelytől. Nézői kérdésekre válaszolva röviden vázolta a párkapcsolati és a patologikus gyász jellemzőit: annak, aki a fájdalmat választja állandó útitársául, szakmai segítséget ajánl, kóros esetben akár gyógyszeres kezelést is.
Az elmondottak illusztrációjaként Bucay tanulságos meséket, okító célzatú történeteket osztott meg a hallgatósággal. Mesélt például a dependens hegymászóról, aki egy jeges éjszakán életmentőnek hitt kötélbe kapaszkodva csüngött a hegyen egy méterrel a föld fölött, vagy a Fájdalom és a Bánat véletlen ruhacseréjéről. Különböző didaktikus játékokat is bevetett: a kivetítőn először négyzeteket, majd egy tizenöt másodpercig látható mondatban szereplő „f” betűket kellett megszámolnia a közönségnek. Mondanom sem kell, egyik esetben sem alakult ki teljes konszenzus. Bucay szerint, ha egyszerű dolgokban sem tudunk megegyezni, hogyan érthetnénk egyet olyan bonyolult lelki folyamatok esetében, mint amilyen a gyász?
Ugyanakkor fontos, hogy a nehéz percekben kinyúljon felénk egy segítő kéz. Bucay szívfájdító példát választott ennek szemléltetésére: egy balett-táncosnak készülő kínai fiúról mesélt, aki balesetben elveszítette az egyik lábát, mégsem adta fel az álmait. Sikerült fellépést kiharcolnia, a nagyközönség előtt pedig egy mankóval, és egy félkarú táncoslánnyal – a szerelmével – együtt jelent meg. Táncukat a kivetítőn meg is tekinthettük: mire a kisfilm véget ért, szipogott a fél nézőtér. A pszichológus az előadás legvégén az elkámpicsorodott publikumot egy dobókockás bűvésztrükkel igyekezett megnevettetni, és egyúttal bebizonyítani a képzelet végtelen hatalmát.
Bucay a könyvbemutatón végig állt, csak a kabátja számára kért széket, és nem volt beszélgetőpartnere sem. Ugyanakkor nem pózolt a mindentudó guru szerepében, aki egyesegyedül kápráztatja el a nagyérdeműt filléres pszichológiai trükkökkel. Egy szimpatikus, karizmáját nem túlzott gátlástalansággal fitogtató embernek tűnt, aki túl azon, hogy milliós példányszámban szeretné könyveit eladni, talán tényleg segíteni szeretne gyászsorozatoktól meggyűrődött embertársainak. Állkoppantó eredetiségeket nem mondott, kicsit túlrészletezte az elején az Ádám-Éva történetet. Gyakran egyszerűsített, néha önismétlésbe bonyolódott, időnként túl atyáskodó modort öltött. Ráadásul a szinkrontolmácsolást közvetítő füles recsegett-ropogott, néha teljesen felmondta a szolgálatot (a mozi egyik alkalmazottja, szegény, lótott-futott és lankadatlanul cserélgette a tönkrement masinákat). Az előadó humora, kötelező optimizmusa és kellemes visszafogottsága mégis egész szórakoztatóvá tette a másfél órás programot: egy szónokoló prófétát vártam, de szerencsére Bucay stílusa viszonylag távol állt a kinyilatkoztató, prédikáló hangnemtől. A népszerű pszichológia sem mindig az ördögtől való.
