„Egy krimiben a konfliktus egyértelmű: valakit meggyilkolnak, és fel kell göngyölíteni a bűnesetet. Egy történetben azonban igazából a másik konfliktusra vagyunk kíváncsiak, arra, ami az egyén számára esetleg sokkal fontosabb” – mondta Jo Nesbø, az egyik kedvenc krimiíróm nemrég a Könyvesblognak. A jó krimikben a bűncselekmény csak a reagens, amely a főhős, a nyomozó karakterét mozgásban tartja. A bűn a médium, a nyomozó az üzenet. A bűn a papír, amelyet a nyomozó életének sztorija tölt meg.
A krimiirodalom csúcsai szinte mindig nyomozósorozatok, a legfontosabb nyomozók karakterei mintha mind ugyanarról a gyártósorról gördültek volna le. Tíz detektív bemutatásával támasztom alá állításomat: az elején idézett Jo Nesbø nyomozóját, Harry Holét és két másik skandináv nyomozót, a svéd Kurt Wallandert Henning Mankelltől és az izlandi Erlendurt Arnaldur Indriðasontól; két berlini detektívet, Bernie Gunthert Philip Kerr sorozatából és Gereon Rathot Volker Kutschertől; Lawrence Block két karakterét, Matt Scuddert és Bernie Rhodenbarrt; és néhány klasszikust: Maigret, Philip Marlowe, Sherlock Holmes, Hercule Poirot, Miss Marple és Columbo.
1. Magányos farkas
Ez az életforma nem tűri a családot. Columbo felesége közmondásosan láthatatlan, a többiek társai azonban még inkább. A nyomozóknak ugyanis soha nincs családjuk. A modern nyomozók többnyire elváltak, vagy „túl vannak egy hosszú kapcsolaton”, és nem sokat törődnek a korábbival. Általában nem jó apák a szó konvencionális értelmében, gyermekeik, ha vannak, már felnőttek és problémásak – Wallander lányának öngyilkossági kísérlete is van, Erlenduré drogfüggő, Scudder gyermekei még kisebbek, de nincs velük túl szoros viszonya. A többieknek nincs családjuk, legfeljebb viszonyaik, és itt kérek előre elnézést Miss Marple-től, aki természetesen nagyon sok tekintetben kivétel, de azt mégsem tagadhatjuk, hogy vénlány. A magányosok közül Bernie Gunther, Gereon Rath és Bernie Rhodenbarr változatos szexuális életet élnek, minden elkötelezettség nélkül, bár a nem túl szexi Wallander is felszed valakit egy rigai nyomozás során, akihez egy darabig visszajár. Harry Hole története részben a Rachelhez (és fiához, Oleghez) fűződő hektikus, de tiszta viszonyának története is. Scudder egy prostival kavar sokáig, akivel aztán egy ponton össze is házasodnak. Holmesban van némi fogékonyság a női nem iránt, de nem fárasztja magát az ezzel járó bonyodalmakkal, Poirot viszont egyenesen nemtelen. Az egyetlen kivétel Maigret, aki házasságban, sőt, feleségével szerelemben él, de gyermekeik nekik sincsenek. Maigret-nek a felesége támasza, valódi társa is, de ez csak annyit jelent, hogy ők együtt magányosak. Barátaik többnyire nincsenek, csak munkabarátságok, vagy csak egy-egy megmaradt gyermekkori barát, de velük is csak munkáról beszélnek. A magány minden detektív életének meghatározó szála.
2. Függőségek
A legtöbb nyomozó keményen iszik és láncdohányos is, amikor pedig nem, akkor éppen alkoholizmusát gyógyítja vagy reménytelenül próbál leszokni a cigiről. Ha Harry Hole lemegy törzshelyére, a Schrøder's-be St. Hanshaugenben, akkor tudhatjuk, hogy démonai előtörtek, és hamarosan újra inni kezd. Maigret ugyan nem alkoholista, de minden nyomozásában inspirációs forrás, hogy a helyszíneléskor a poharakban maradt töményet – legyen az calvados, pastis, abszint vagy más – issza az egész történeten végig – kivéve persze a bort és a sört, amit folyamatosan iszik, emellett pedig betegesen haspók is. Az ő törzshelye a Brasserie Dauphine, ahonnan a végkifejlet éjszakán át tartó kihallgatására rendszeresen szendvicshalmokat és sört rendel fel az irodájába. A skandinávok töményeznek, Marlowe whiskey-zik keményen. Scudder sosem iszik, viszont az anonim alkoholistákhoz jár és rendre beül egykori törzshelyeire, hogy aztán ne rendeljen alkoholt. (Elnézést, Miss Marple, de magának az anonim teafüggőknél lenne a helye.) Guenther, Rath és Poirot csak szociális ivó. Holmes időnként napokra eltűnik egy ópiumbarlangban. Miss Marple kivételével mindannyian dohányoznak, Maigret és Columbo pipáznak (néha Marlowe is, de ő inkább a Camelt preferálja). Vannak persze furcsább függőségeik is: Wallanderé például az opera, Marlowe-é az egyedül sakkozás, Holmesé a hegedű, Poirot-é a gigerliség, Bernie Rhodenbarré az antikvárum, amit vezet. Ja, és a legtöbben öntik magukba a kávét.
3. Profizmus és kívülállás
Mindannyian megszállottjai a munkájuknak, de képtelenek azt a szabályok szerint végezni. Legyenek hivatásosak vagy magánnyomozók, esetleg hobbidetektívek, mindannyian utálják és lenézik a bürokráciát. Nemcsak a papírmunkát veszik semmibe, hanem a modern nyomozási technológiát is. Ez nem a Helyszínelők: nemhogy csúcstechnológiát nem használnak, de a legtöbbüknek a jegyzetfüzet a legmodernebb eszköz a kezében. Van ugyan, amikor DNS-minta is szerepel a nyomozásban (Erlendur, Hole), ujjlenyomat pedig többüknél is, de alapvetően mindannyiuknak az empátia, az emberismeret és a logika a fő fegyverük. A megoldást mindig emberi és sosem technológiai. Miss Marple szinte minden ügyet úgy old meg, hogy egy falujabeli (St. Mary Mead) esetre emlékezteti a bűntény, és ebből vezeti le a motivációkat. A közalkalmazott rendőrként dolgozó nyomozók (Maigret, Rath, Wallander, Erlendur, Hole, Rath, kisebb részben Colombo) állandó harcban állnak feletteseikkel, akik több papírmunkát, bürokratikusabb eljárást követelnek. A magánnyomozók többnyire azért nem dolgoznak hivatásos rendőrként (vagy azért léptek ki a rendőrségtől), mert irtóznak a hierarchiától, nem fogadják el a bürokráciát, és ahol csak lehet, megalázzák a rendőröket vagy érzékeltetik a fölényüket velük szemben (Miss Marple persze csak finom gúnnyal, Bernie Gunther például élvezettel).
Helyek
Szinte minden nagy nyomozó egy-egy korszak és város mikroklímájának protagonistája is. A legtöbbükhöz nemcsak egy várost, hanem konkrét utcákat, kocsmákat vagy legalább kerületeket fűzhetünk. Maigret a Boulevard Richard-Lenoir-n lakik, a Quai de Orfevres-n dolgozik, és a Place Dauphinre ugrik le enni-inni. Harry Hole a Sofies Gatén lakik, Oslo Bislett negyedében. Marlowe irodája a Hollywood Boulevard-on van, Rhodenbarr antikváriuma, a Barnegat Books a Greenwich Village-ben működik, Wallander egy Malmö-közeli kisvárosban, Ystadban, azon belül is a Mariangata nevű utcában (illetve Marian nevű gatában) él, Gereon Rath az alexanderplatzi rendőrfőnökségen dolgozik, és – akárcsak Guenther – egész Berlint bejárja a nyomozásai során.
4. Az én vezérem bensőmből vezérel
A regénydetektívek nemcsak a bürokráciát nézik le, hanem többnyire a nyomozati eljárás jogi szabályaira is tojnak (elnézést, Miss Marple!), és többnyire nem elégedettek az igazságszolgáltatás által kínált megoldással (az önbíráskodásig viszont csak ritkán jutnak el). Az írott szabályok helyett viszont nagyon szigorú belső iránytű és munkaerkölcs jellemzi őket. Saját becsületkódexüket sosem sértik meg. Szinte minden krimi erkölcsi tanmese, és nem elsősorban a bűntörténet miatt, hanem a nyomozás történetéből fakadóan. A hivatásos rendőrként dolgozók szinte mind olyan közalkalmazotti ethoszt testesítenek meg, amelyben nem a formális, hanem a morális megfelelés a cél, ami mindig az eltorzult, a hierachiára, aktatologatásra és karrierdinamikákra épülő fennálló közintézményi gyakorlat kritikája. A nyomozók sosem kívánnak karriert csinálni – akinek lehetősége lenne rá (például az egyik legkonvencionálisabb karakter, a polgári Maigret), az is visszautasítja a lehetőséget, amikor olyan pozícióba kerülhetne, amely már elszakítja őt a gyakorlati bűnüldözéstől, az utcai munkától. A szabályok helyett a megoldásra koncentrálnak, és többnyire biztos kézzel különböztetik meg egymástól a jót és a rosszat.
Ebben a tekintetben külön világot képvisel a két berlini nyomozó, Bernie Guenther és Gereon Rath. Rath a weimari köztársaság végnapjainak időszakában, Guenther a nácizmus korai korszakában tevékenykedik (legalábbis eleinte. A sorozat magyar fordítása most indult el, de léteznek a világháború után játszódó történetek is). Két német barátom is nagy rajongója Philip Kerr sorozatának, és úgy gondolják, hogy Guenther lebilincselően cinikus. Szereti a pénzt, a piát és (Miss Marple kedvéért kerülve az alliterációt) a nőket, és látszólag bármit elvállal, olykor még Goebbelsnek is dolgozik. Én azonban kétlem, hogy ez cinizmus lenne: inkább arról van szó, hogy ebben a korban (Rathnál még nem annyira, Guenthernél már jócskán) a bűnüldözés elveszítette erkölcsi tartalmát, nem értelmezhető a jó és a rossz, az üldözött hétköznapi bűncselekményeknél sokkal nagyobb bűnök történnek a társadalom orra előtt, amelyeket azonban nem üldöz senki. Guenther azonban tisztában van ezzel, és számos jelét adja, hogy foglalkoztatja korának erkölcse. Tudva, hogy felesleges, eltűnt zsidók után is nyomoz, olykor ingyen is, bár ezt sosem vallaná be, hiszen a pénzéhség az egyik álcája, amellyel a külvilágnak meg tudja magyarázni, hogy miért dolgozik hol náciknak, hol zsidóknak. Azonban többnyire tudja, hogy mit miért csinál, és van belső iránytűje, amely sosem hagyja cserben.
Bernie Rhodenbarr karaktere látszólag kilóg a sorból morálisan, ő ugyanis csak másodsorban nyomozó. Elsősorban ugyanis betörő (harmadsorban pedig antikvárius), aki azért kénytelen újra és újra nyomozni, mert valamilyen erőszakosabb bűncselekmény gyanúja vetül rá, és csak azzal tudja menteni magát, ha megtalálja a valódi tettest. De ő is erkölcsös betörő, biztos morális talapzattal.
Szerző: Weyer Balázs
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin könyvheti számában jelent meg.
