A bácskai betyárok: gyilkosok és celebek

Kiss Orsi | 2014. július 05. |

Baráth Katalin: Az arany cimbalom

Agave, 2014, 448 oldal, 3480 HUF

baráthkati2.jpg

Baráth Katalin a Könyvhéten (fotó: Németh Kriszta)

Korábban nehezen tartotta elképzelhetőnek, hogy az immáron negyedik kötetben nyomozó zsurnálhölgy, Dávid Veron története a világháború alatt és Trianon után is folytatódjon, Baráth Katalin azonban most már egyáltalán nem tartja lehetetlennek, hogy „lejjebb csavarjon” a derűs hangvételből és tragikusabb élethelyzetekbe sodorja hősét. De hogy jönnek az első világháborúhoz a betyárok, mikor kezdődött Rózsa Sándorék celebesítése, és hogyan tükröződik a korabeli bácskai iratokban Trianon? Ezekről is beszélgettünk Baráth Katalinnal, akinek a Könyvhétre jelent meg Az arany cimbalom című regénye.

Az új regényed közvetlenül az első világháború kitörését megelőzően játszódik, ami önmagában egy nagyon izgalmas, túlfűtött időszak volt, Az arany cimbalom fő cselekményszála mégis a betyárvilágba visz vissza. Ezen a nyáron emlékezünk meg az első világháború kitörésének századik évfordulójáról, nem lett volna nagyon is kézenfekvő, ha erre a szálra fűzöd fel a cselekményt?

Nagyon-nagyon kézenfekvő lett volna, az ezzel a probléma (nevet). Nagy politikai dologba kellett volna belekevernem az egész cselekményt, és az nem passzolt volna a regény világához. Szeretem egyébként, ha átsuhannak időnként történelmi személyek a történeten, de nem szeretem, ha rajtuk van a hangsúly. Igazából az első világháború úgy került bele, hogy időrendben ez következett: az előző regény 1913 tavaszán ért véget, és adta magát, hogy akkor a következő ebben az időszakban játszódjon.

És miért pont a betyárvilághoz nyúltál vissza?

Azon gondolkodtam, hogy földrajzilag ennek a bácskai területnek milyen saját sztorija vagy legendája van, ami szorosan hozzá tartozik, és amit másmilyen környezetbe nem tudnék belerakni, ez pedig adta magát. A betyárokról már említésszerűen szó esett a korábbi regényekben, és aztán azt gondoltam: jó, akkor csináljunk belőle egy rendes sztorit.

Az ottani mondavilágnak, legendáriumnak ezek a betyártörténetek egyébként a mai napig részei?

Igen, de szándékosan nem beszélgettem az ismerősökkel és a rokonokkal erről a témáról. Amikor azonban felmerült, hogy a regény erről szólna, akkor rögtön elkezdték mondani, hogy „igen, annak a csárdának volt egy alagútja, és a Tisza túloldalán lehetett kijönni”, meg hogy a Rózsa Sándornak állítólag vörös szakálla volt, szóval, az embereknek rögtön az eszébe jutott valami sztori. Tehát a mai napig él egy ilyen helyi hagyomány.

A közvélemény még mindig egyfajta romantikus ködön keresztül látja a betyárvilágot, részben biztosan az adaptációknak is köszönhetően, de a te kutatásaid alapján milyen kép bontakozott ki ezekről az emberekről?

Nem csak az adaptációk tehetnek erről. Az az érdekes, hogy amikor elkezded a korabeli újságcikkeket olvasni, látszik, hogy már akkor is nagyon erős szándék élt a betyártörténetek romantizálására, ugyanis azonnal megkezdődött a legendásítás. Abban a korban gyakorlatilag ők voltak a celebek, például már életükben írtak róluk ponyvaregényeket. És ha már a nagyvárosi újságíró is megpróbál hősöket kreálni a betyárokból, akkor attól nagyon nehéz eltávolodni. Utána ráadásul folytatódott ez a hagyomány.

De akárhogy is nézzük, ezek az emberek attól még bűnözők voltak…

Persze, de ha egy tágabb társadalomtörténeti perspektívában nézed, akkor próbálsz komplexebb magyarázatot találni arra, hogy hogyan kapcsolódik az adott korhoz és politikához, hogy ezek a csoportok így felbukkanhattak, és azután hogy ilyen népszerűek lettek. De igen, gyakorlatilag bűnözők voltak, és nem csak a törvény értelmében.

Rózsa Sándor

Milyen forrásokat használtál?

Összességében elég jól feldolgozták már ezt a témát; amit nagyon jól tudtam használni, az annak a Rádaynak a Csapó Csaba-féle életrajza volt, aki felszámolta ezt az egész betyárvilágot. De tök érdekes egyébként, hogy a Rózsa Sándorról készült legutóbbi monográfiát egy japán írta, Minamizuka Shingo. Ő már évtizedekkel ezelőtt megtanult magyarul, eljött Magyarországra, végigjárta a levéltárakat, lelkesen végigolvasott mindent, és azután megírta a könyvét. Ami azért is jó, mert ő tényleg kicsit külső szemmel látja Rózsa történetét. Ami nekem még hasznos volt, az Veszelkáné Gémes Eszter elbeszélése volt.

Veszelka szintén egy betyár neve volt, nem?

Igen. A nő abba a családba házasodott be, később összegyűjtötte és leírta a hallottakat, egy kis néprajzos segítséggel. Az nagyon jó forrás volt, mert nem csak a sokadkézből ismert legendákra épített, és átjött belőle annak a világnak a kegyetlensége is.

Kapcsolódó anyag:

Baráth Katalin: Az arany cimbalom - olvass bele a kötetbe!

 

 

 

És az például kiderült, hogy a te szülővárosodhoz a betyároknak volt-e valami közük?

Volt! Éppen ennek a japán kutatónak a könyvében találkoztam vele először, hogy bár Rózsa Sándor tárgyalásáról kevés irat maradt fenn, de úgy emlékszem, pont az a vallomása megvan, amely az ókanizsai támadásról szól. Nem sokkal azelőtt, hogy elkapták volna őket, betörtek Ókanizsán valahova, ahol meg is öltek egy embert, de Rózsa azt vallotta, hogy tevékenyen ő nem vett részt benne, hanem az ajtó előtt várt, és nem ő követte el a gyilkosságot. Ez a sztori tehát „bejött az utcámba”, nem nagyon kellett hozzátennem semmit. De korábban is felbukkant a város neve, amikor a határból a betyárok elkötöttek például ötven birkát. Ezzel úgy éreztem, szentesítve van az ötletem, és nagyon nem kell már kitalálnom semmi durvát.

Az előző könyveiddel szemben itt a cselekmény egy része viszonylag szűk térben és időben játszódik, amitől kapott egy kis kamarajelleget a sztori. Tudatosan törekedtél arra, hogy kicsit másként fogd meg a történetet?

Nyilván fakadt a cselekményből is, de akartam is egy bezárt világot. Egy krimiírónak ez mindig kicsit olyan, mint a gátfutás, nehezített pálya, viszont izgalmasabb végigfutni. Az úgynevezett bezárt szoba rejtélye klasszikus motívum. Agatha Christie-nek van a Holttest a könyvtárban című regénye, amiben ugye az a nagy kérdés, hogy hogyan kerülhetett oda a hulla, bemehetett-e oda idegen, és ha igen, hogyan. A bezárt szobának mindig van valami különös feszültsége, ad valami pluszt a történethez. Meg azért is jó, mert így van időd és alkalmad megismertetni azt a néhány embert, akik be vannak zárva oda, és az ő interakcióikra kell hagyatkoznod ahhoz, hogy kiderítsd, mi is történik. És részemről persze benne volt az is, hogy „nézzük meg, tudok-e ilyet írni”. Tulajdonképpen így jött ez.

magyarkanizsa.jpg

Talán nem nagy spoiler, ha eláruljuk, hogy a regény a világháború kitörésével ér véget. A kiadód kicsit korábban már belengette, hogy a sorozatnak lehet, hogy jó darabig ez lesz az utolsó kötete. Folytatódhat ez a történet az első világháború alatt vagy akár azt követően is?

Folytatódhat. Korábban nem voltam abban biztos, hogy a sztorinak ezt a derűs alaphangulatát hogyan lehet a későbbiekhez adaptálni – gondolok itt a háborúra, Trianonra, meg ami utána jött. De most már nem félek ettől, látom, hogy ezt meg lehet csinálni, és nem akkora veszteség, ha kicsit lejjebb csavarok ebből a derűs hangulatból, és bele lehet Dávid Veront rakni tragikusabb helyzetekbe is.

A Médiatanács pályázatán támogatást nyert a készülő forgatókönyved, melynek a központi alakja Rómer Flóris. Miért pont rá esett a választásod?

Rómer Flóris nagyon izgalmas figura volt, és az ő életében találtam olyasmit, ami drámailag is megfogható és érdekes. Bencés tanár volt, és a nádor családjához került nevelőnek, majd ebből a privilegizált Habsburg-környezetből fejest ugrott a negyvennyolcas forradalomba, amelyből tevékenyen kivette a részét. Ez volt, ami megragadott, hogy hogyan volt lehetséges ez a váltás. Elég sok időt töltött börtönben, úgy, hogy közben meg a volt neveltjeivel jó viszonyban maradt.

Az fel sem merült benned, hogy ezt a sztorit könyvben írd meg?

Ez azért nehéz, mert ebből a történetből én nem tudnék regényt írni, csak valamilyen történeti munkát, azzal szemben meg vannak averzióim, hogy híres történelmi személyiségekről történészként írjak valamit. De nagyon érdekes egyébként, hogy az alapján, amit olvastam, ő egy joviális figura volt, volt humora, ebből a szempontból hálás szereplő. Sokkal hálásabb, mint mondjuk a negyvennyolcas politikusok többsége. Ráadásul ő egy ilyen Indiana Jones-szerű figura, Rómer volt ugyanis az egyik első „profi” régész Magyarországon, európai szinten is fontos képviselője ennek a tudománynak. Mindent kiásott, mindent lerajzolt.

Ez a projekt jelenleg hogy áll?

Próbálom majd úgy megírni ezt a könyvet, hogy ne legyen nagyon poros, tehát ne egy sima történelmi adaptáció legyen. Azt kell kitalálni, hogy hogyan csinál az ember történelmi filmet 2014-ben úgy, hogy ne olyan romantikusan heroizáló legyen, mint mondjuk az Egri csillagok. Persze a gyártási pénz és az adásidő is összemérhetetlenül kevesebb.

Baráth Katalin 1978-ban született, gyerekkorát Magyarkanizsán töltötte. Az ELTE magyar-történelem szakán végzett, évekig reklámszövegíróként dolgozott, jelenleg egy tudományos ösztöndíjnak köszönhetően a zentai levéltárban kutat. Dávid Veron-sorozatának első kötetét, A fekete zongorát magánkiadásban jelentette meg: erre hamar lecsapott az Agave, amely azóta is gondozza a regényeit. A könyvhétre jelent meg Az arany cimbalom című negyedik kötet, amelyben a világháborús jelen és a betyárvilágba visszanyúló múlt szálai egy rafináltan kivitelezett emberrablásban fonódnak össze. Baráth Katalin a regények mellett forgatókönyveket is ír. Két évvel ezelőtt a Budapest Film forgatókönyvírói pályázatán az első lett Leninland című munkája (a sztori a keleti blokk szuperhőseiről szól, akik reaktiválják magukat, hogy létrehozzák a kommunista hősök paradicsomát, Leninlandet), ennek a megfilmesítése azonban még várat magára. A Médiatanács idei pályázatán A forradalmár és a főherceg című forgatókönyve szerepelt sikerrel, amelynek középpontjában Rómer Flórisnak és tanítványának, József nádor fiának a kapcsolata áll.

Két évvel ezelőtt már sikerrel szerepeltél egy forgatókönyvíró-pályázaton a Leninland című munkáddal, e körül azóta azonban nagy a csönd. Mi ennek az oka?

Csak a csönd van körülötte. Próbálkoztunk, mert elküldtük az anyagot rendezőknek meg producereknek, de semmi visszajelzést nem kaptunk. Amennyire tudom, decemberben bekérte a Filmalap. De hát azóta is óriási csönd van. Nyilván nem az van az életben, hogy az ember akárhány forgatókönyvet ír, abból mindig film lesz. Ilyenkor csak értelmetlenül tippelgetni lehet, hogy miért nem tetszik az illetőknek. Mondjuk van egy sajátos humora, amihez megint az kell, hogy valaki fogékony legyen rá. Ez nem az a sírva röhögünk a nyomoron típusú gyakori magyar filmes humor, hanem sokkal abszurdabb valami.

Mi akkor a következő a projekted, egy új könyv vagy a forgatókönyv?

Most épp teljesen mást csinálok, mert elnyertem a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíjat, amely magyar tematikájú külföldi kutatásokat támogat. Levéltári kutatásban vagyok most benne: társadalomtörténeti pillanatképet szeretnék készíteni a trianoni időszakból, 1917-23-ig. A zentai járásbíróság anyagait dolgozom fel, amiben nagyon sok hagyatéki eljárás van. Ennek a vidéknek a lakói alapvetően parasztok voltak, és ugye náluk nem az a helyzet, mint a polgárságnál, elitnél, ahol naplót, memoárt, leveleket írtak, stb. vagyis több az esély az írásos, személyes jellegű forrásra. Velük szemben a parasztság egy szinte néma társadalmi réteg. Egy hagyatéki eljárásból azonban sok és sokatmondó személyes adatok kerülnek elő, onnantól kezdve, hogy az illető elhunyt mikor született, van-e gyereke, milyen vallású, mi a foglalkozása stb., egészen a tárgyalási jegyzőkönyvig, amelyből meg kiderülnek a személyes konfliktusok. És aztán van a hagyatéki leltár, amely azt sorolja fel, hogy az elhunyt mit hagyott hátra, amiből azután nagyon jól látszik, hogy az illető gazdaságilag vagy akár kulturálisan milyen helyzetben volt. Ráadásul ezek az adatok, ha az ember eleget gyűjt belőlük, nagyobb, statisztikai léptékben is hasznosak.

És neked mi a benyomásod, ebből a nézetből milyen volt ez a Trianon környéki időszak?

Az adatgyűjtésnek a közepén járok, az elemzéstől még nagyon messze, de már most nagyon érdekes látni, hogy habár ez az időszak értelemszerűen úgy van benne a politikatörténetre figyelő történelemkönyvekben, hogy június 4-e egyértelműen vízválasztó volt, közben meg az iratokban azt látod, hogy a békekötés napján a tárgyalásokon helyi szinten sokkal fontosabb volt a saját személyes életnek a menedzselése. Már látni persze, hogy kezdenek kétnyelvűvé válni a források, egy csomó mindent már szerbül írtak le, de még egy csomó mindent magyarul. Egy későbbi időmetszet lesz ebből a szempontból beszédes, az új királyság agrárreformja szerint ugyanis a nemzeti kisebbségek nem részesültek a földosztásból, miközben a fejlettebb területek lakói, köztük a bácskai parasztok, sokkal több adót fizettek, körülbelül négyszer annyit, mint mondjuk Szerbia. Ami látványosabb ebben az időben még Trianonnál, az az első világháború nyoma. Amikor látod, hogy eltűnnek a férfiak a tárgyalásokról, és egy idő után már csak özvegyek jelennek meg, látod a gyerekeket, akik posztumusz születtek, az öt-hat árvás családokat. A háború hatását tehát sokkal elevenebbnek látom, mint Trianonét. Egyelőre úgy tűnik, ezekből az iratokból legalábbis, hogy az sokkal nagyobb személyes megrázkódtatást okozott. Egy időben messzebbre nyúló kutatás persze árnyalná a képet, most viszont ennyire van lehetőségem.

A főhősöd élete egyébként, éppen ezek miatt, amiket most elmondtál, folytatódhat egy Trianon utáni világban?

Nem döntöttem még, mert ő eleve két világ határán mozog: van egy erősen paraszti háttere, közben meg ő maga egy ambiciózus, jobbára polgári mentalitású csaj. Ahogy olvasom a forrásokat, már árnyalódik az én tudásom is. Mert előtte azt mondtam volna a történelemkönyvek alapján, hogy az értelmiség, a hivatalnoki réteg alapvetően áttelepült Magyarországra, mert ugye esküt kellett tenni az új hatalomra, ezt egy csomóan nem vállalták, és egyébként is hátrányba kerültek volna, mivel nem beszélték az államnyelvet. Az iratokból lehet látni, ahogy fokozatosan kicserélődnek a köztisztviselők, a bírói kar. De közben meg voltak, akik maradtak. Ez is meglepett engem, egy csomóan ugyanis igenis próbáltak alkalmazkodni. És akkor felmerül a kérdés, hogy az én szereplőm mennyire volt értelmiségi, mert ahol most áll a sztori, ott inkább a paraszti világba van beágyazódva. A földek pedig nem mentek sehova, igaz, olykor a határ túloldalán maradtak. Tehát Veron valószínűleg maradni fog és próbál alkalmazkodni.