Gyukics Gábor: A Kisfa Galeri
L'Harmattan Kiadó, 2014, 198 oldal, 2200 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Gyukics Gábor könyve egy végtelennek indult, szabadtéri házibuliról szól. A Kisfa galeri egy eltűnt közösség, egy el nem múló állapot nyomába ered. A szerző, mint egy improvizáló dzsesszzenész, kipróbál és ejt témákat, kártyalapokként teríti elénk az emlékeit. A szabadversszerűen lüktető szövegben a múlttal néz szembe. Hosszú hajról és katonacsizmáról, a magyar kábszerekről és a céltalan motorozásról beszélgettünk vele.
A hetvenes évek Budapestjén létezett ugyanis egy laza brancs. Aki hozzájuk tartozott, szívesen heverészett naphosszat az Erzsébet híd pesti hídfőjénél és előszeretettel lógatta lábát a Léparton. A Kádár-korszak YOLO-lányait és -fiait pontatlan volna azonban hippiknek neveznünk, de túlzó azt hiszem velük kapcsolatban a BM-jassz által rájuk aggatott, köztörvényes zsiványok gyülekezetét sejtető galeri is. Fütyültek ők a folyvást fokozódó hazai és nemzetközi helyzetre, nyelvet öltöttek a valóságra. Ahelyett, hogy eszméket keresgéltek volna, eszméletük elvesztésén ügyködtek inkább. Tettek rá, hogy a lét határozza meg azt a tudatot, aminek úgyis a módosításán mesterkedtek főleg. Állandó találkahelyükről egyszerűen Kisfásoknak hívták magukat és így ismerte őket a város is.
Zavartalanul szerettek volna élni és ez sokakat eléggé zavart. Esténként dzsessz- és progrock-koncertekre jártak, és nem ritkán Parkánnal küldték az agyba a homoki borokat. De kik is voltak tulajdonképpen ők? Szabadságkereső álmodozók? Közveszélyes munkakerülők? Szakadtak, csibészek, hobók? Ezek közül mind és egyik sem. A Kisfa galeriből megismerünk valamicskét az elbeszélhetetlen mindennapjaikról.
Péntek délután három óra van. A Kisfánál ülünk. A hetvenes évek derekán, ekkortájt elkezdődött már valami mozgolódás a környéken?
Naná, huszonnégy órás szolgálat volt. (nevet) Nagyon sok időt töltöttünk itt és nem igazán tettünk különbséget a napok között. Péntekenként az úgynevezett rendes fiatalok táncolni jártak, mi pedig – akár a hét többi napján – lejöttünk a Dunához, vagyis a Lépartra. Innen meg tovább a Kapás utcába, ahol a Rákfogó zenélt. Onnan tudtuk nagyjából, milyen nap van, hogy megnéztük, ki játszik este. Az Ifiparkban mondjuk minden alkalom pénteknek tűnt. Volt úgy, hogy harmincan, negyvenen is összegyűltünk az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, persze nem jött el mindig mindenki. Ha olyan kedve volt valakinek, a Kalefra, az Astoriára vagy a Felszab térre ment inkább, hogy az ottani arcokkal találkozzon. Hétvégente gyakran kirándultunk, szerettük olyankor magunk mögött hagyni a várost. Nem nagyon balhéztunk, egyszerűen bírtuk az együttlétet. Ittunk, csajoztunk és hülyéskedtünk.
Azt írod a könyvben, kamaszok gyűltek itt össze nap nap után, hogy ne beszéljék meg a világ dolgait. Kik voltak ezek a kamaszok, mennyit tudtatok egymás Kisfán kívüli életéről?
Nem sokat. Volt pár srác, akinek ismertem a szüleit, jártam néhányuk lakásán, tudtam a polgári nevüket, de az itt történteken kívül alig tudtunk a többiekről valamit. Mindenfélék jártak ide. Gazdagabb srácok, meg proligyerekek és intézetisek, de olyanok is, akiknek párttagok voltak a szülei. Az egész úgy kezdődött, hogy 1971-ben néhány – a környéken vagy távolabb lakó – cimbora megtalálta magának ezt a fát és azt mondták: mostantól itt a törzshelyünk. Amikor hetvenháromban én ide kerültem, kialakult már a lombok alatt egy komoly mag.
Ami a világ dolgait illeti, beszéltünk mi azokról is, de nem akartuk megdönteni a szocializmust, nem állt szándékunkban fellázadni a fennálló renddel szemben. Azt akartuk, hogy hagyjanak minket békén. Szerettük volna megmutatni, hogy lehet másképpen is élni, mint ahogy az mindenki számára elő van írva.
Mit szólt hozzá a katonatiszt apád, hogy a Léparton léhűtősködsz egész álló nap? Mit szóltak a többiek szülei?
Sok szülő megtagadta és kirúgta otthonról a szakadt fiúkat és lányokat. Ilyenkor máshol kellett pecózni, mert arra azért figyeltünk, hogy éjszakára senkit ne hagyjunk az utcán. Én is vittem haza néhány Kisfás figurát és apámék nagyon jól el tudtak beszélgetni velük. Igaz, volt egy nagyjából fél éves időszak, amikor a szüleim nem voltak hajlandók velem együtt mutatkozni az utcán. Megértettem. De alapvetően lazán viszonyultak a kívülállásunkhoz és a furcsaságainkhoz. Most nézd meg ezt a képet, szerintem elég dögösen néztünk ki!
Jó, de képzeld magad egy lódenkabátos, micisapkás járókelő bőrébe, aki erre sétált hetvennégy táján. Ha az esti krumplis tészta mellett az ő szemével kellene szörnyülködnöd a megunt feleségednek, vajon milyen személyleírást adnál magatokról?
Na, igen, ő nem biztos, hogy menőnek gondolt minket. (nevet) Szinte mindenkinek hosszú haja volt, sokan bőrruhákat viseltek, én apám katonacsizmájában jártam. Már akkor megnéztek, ha ezekben a cuccokban egyedül sétálgattál, de képzeld csak el, hogy hét-nyolc ilyen csávó jön veled szembe a Váci utcán. Az emberek elfordultak, kikerültek minket, vagy átmentek a túloldalra és onnan szólogattak be. Nemigen tudtak mit kezdeni a helyzettel.
A tanácstalanság egyébként kulcsszónak tűnik nekem. Tanácstalanok a „rendes emberek”, tanácstalanok veletek kapcsolatban a rendőrök és a hosszú távú terveket illetően tanácstalanok a Kisfások is. De úgy éreztem, azzal kapcsolatban tanácstalan vagy te is, hogy miként lehet megírni ezt a tanácstalanságot.
Nem voltak terveink, az biztos. A hetvenes évek vége felé aztán fogyni kezdtek az emberek a Kisfától. Megpattantak külföldre, hogy aztán meglépjenek az életből is. Köddé váltak. Egész egyszerűen azért, mert elegük lett. Elegük abból, hogy a rendőrök állandóan cseszegetik és rendszeresen Baracskára viszik őket, hogy a társadalom részéről semmiféle befogadókészséget nem tapasztalnak. Rájöttek, hogy léteznek Baracskánál izgalmasabb helyek is. Hollandia, Ausztrália, Franciaország és Kanada mondjuk. Ment mindenki, amerre látott. De eltűntek az utcáról az itthon maradók is. Sokan máig csavarognak, ki tudja, merre járnak. Másokkal össze lehet azért futni, ma este például Óbudára megyünk egy blues-bulira Csombéval, Kis Csombéval és a Rugóval. Szóval, téblábolunk.
Ez a téblábolás sokaknak közületek egy életre osztályrésze lett. „A Kisfások nem foglalkoztak a körülöttük stagnáló világgal. Sodródtak, nem próbáltak alkalmazkodni” – írod egy helyütt. Ki nem teljesedett sorsok, be nem futott pályák, befejezetlen körök. Számos haláleset és öngyilkosság. Sodródtok. A léparti zajlás mintha kísérne, kísértene titeket.
Azt hiszem, benne ragadtunk valamiben, ami nincs már, de sokan képtelenek vagyunk kimászni belőle. Vannak azért olyanok is, akiknek bejött az élet, van munkájuk, családjuk, sikeres üzletemberek vagy nyugdíjasok, de lényegében jól látod, sodródunk. Az, hogy én versesköteteket jelentetek meg, vagy megírtam ezt a Kisfásokról szóló könyvet, egyáltalán nem jelenti, hogy megállapodtam. Sőt, talán pont azért foglalkozom ezzel, mert fogalmam sincs a folytatásról.
Azt mondod, a hetvenes évek végén kezdtek felszívódni a Kisfások. Több mint harmincöt éve. Miért vártál ennyi ideig ezzel a történettel, ami tulajdonképpen – a könyv nekem ezt súgja legalábbis – a mai napig elbeszélhetetlen?
Ebben a kötetben az életem egy fontos periódusáról próbálok valamit mondani. Arról, ami – azt hiszem – máig meghatároz. Jó érzés, hogy meg tudtam végre szólalni, hogy ki tudtam írni magamból valamit, amit érvényesnek gondolok. Az pedig jót tett szerintem a szövegnek, hogy közel negyven év telt el azóta, hogy mindez megesett velünk. A Kisfa galeri magját egyébként az a néhány pár flekkes sztori adta, amiket valamikor a kilencvenes évek elején írtam a léparti fiatalokról. Ezeket elküldtem akkor a Magyar Naplóhoz és a prózarovat szerkesztője azt válaszolta, dadog még ugyan kissé a nyelv, a történetek viszont nagyon érdekesek, úgyhogy írjak még hasonlókat, csak hosszabban. Azóta készülök erre.
A következő löketet az jelentette, hogy sok mindenkit megtaláltam a régiek közül. Kanadában, Ausztráliában, Hollandiában, meg itthon. Beszélgettünk a Kisfáról, felmelegítettük az emlékeket. Piáltunk, anekdotáztunk. Nekem csak be kellett kapcsolnom az agyamban a magnót. Van a Facebookon egy Kisfás oldal, sokan oda írtak, vagy töltöttek fel képeket. Ezek közül a könyvbe is bekerült jó néhány. Voltak tehát, akik segítettek feleleveníteni a közös éveket, mások meg azt mondták, hagyjuk a múltat, lépjünk túl rajta, ne bolygassuk, ami akkor történt. A könyv persze most sem teljes. Simán össze lehetne gyűjteni háromszor, ötször ennyi sztorit is, mondták is már néhányan, hogy szükség lesz egy javított változatra.
A bizonytalanság miatt is? Azért kérdezem, mert számos helyen írod: nem biztos, hogy így esett, lehet, hogy nem is vele történt ez meg az, elképzelhető, hogy rosszul meséled a történetet. Miért volt fontos számodra, hogy újra meg újra hangsúlyozd a kétségeidet?
Mert tényleg nem tudom, pontosan hogy történtek azok az esetek. Vagy nem voltam jelen, vagy szimplán elfelejtettem őket, és többféle változatot hallottam róluk. Ezért ügyeltem arra, hogy mindahány igazság megmaradjon. A Yeti nevű srác haláláról például négyféle történetet tudok. Annyi bizonyos csak, hogy egy vadászpuska oltotta ki az életét. Öngyilkosság volt? A francia kábszermaffia, vagy a kaszinósok végeztek vele? Valaki másnak tartozott? Ki tudja. Talán még a rendőrök sem.
A bizonytalanság, a feltárhatatlanság abból is adódhat, hogy egy jellemzően tudatmódosult állapotot kívánsz rekonstruálni a könyvben. Miket használtatok, mik voltak akkoriban a magyar drogok?
Persze, ez egy végtelennek gondolt, tudatmódosult állapot volt. Nem igazán ragasztóztunk, azt meghagytuk a külvárosi gyerekeknek, fűhöz meg a hetvenes években nem lehetett hozzájutni. A kábszert számunkra a pia jelentette. A Kocsis Irma és a kövidinka nevű borok, vagy a Gracidin nevű gyógyszer, amit Géza bácsinak hívtunk. A szemközti közértben árulták a világ legrosszabb almaborát. Ha azzal beküldtél két-három Parkánt, állítom, komolyabb triped volt, mint Jimi Hendrixnek. Vagy rögtön rosszul lettél. Nem igazán gondolkoztunk rajta, miért vesszük be a gyógyszereket. Azért jöttünk ugyanis ide, hogy jól érezzük magunkat, hogy röhögcséljünk, ökörködjünk. Azt hiszem, elég hangosak lehettünk.
Az a kedvenc sztorim a könyvből, amikor az egyik srácot „céltalan motorozásért” kétszáz forintra bünteti a rendőr. Ez az eset a lehető legpontosabban ragadja meg szerintem a Kisfa-életérzés lényegét. Mit gondolsz, megérte céltalanul motorozni?
Örülök, hogy ezt a történetet említed, mert szerintem is kitűnően világít rá arra, hogy voltaképpen felesleges és értelmezhetetlen volt a szocialista társadalom szemében minden tett, ami nem a vágyott kommunizmus építését szolgálta. Mindenesetre mai napig azt gondolom, hogy megérte. Nagyon sokkal tartozom a többi céltalanul motorozónak, nekik köszönhetem ugyanis, hogy az lettem, aki vagyok. Azt hiszem, emiatt megérte élni.
