Fotó: Kis Norbert/Margó Irodalmi Fesztivál
A Margó Európa női szemmel című programján négy írónő – Dora Csehova (Nem akartam Lenin lenni, Csehország), Hatice Meryem (Törökország), Rosa Liksom (Ideglenes, Finnország) és Hidas Judit – beszélgetett többek között arról, hogy hazájukban milyen a nőirodalom, a női írók megítélése és helyzete, milyen nehézségekkel kell szembenézniük és megküzdeniük, illetve közösen gondolkodtak arról a kérdésről, melyet a beszélgetés moderátora, Artner Sisso szegezett nekik: mi az, amit egy női író másként lát, mint egy férfi író?
Az írónők bár más-más országból érkeztek, vagyis más-más kultúrát képviselnek, mégis egy problémára fókuszálnak, a periférián való létre. Természetesen a nézőpontjuk is más, Rosa Liksom az európai nagyvárosok peremén élő emberek életének problémáiról ír; azok életét meséli el, akik a globalizáció és a pénzügyi válság áldozataiként kénytelenek a periférián létezni, akik törvényen kívüliek, harmadik generációs alkoholisták, narkósok, és egyáltalán nincs lehetőségük arra, hogy elmeséljék életüket. Ezzel szemben Hidas Judit Seb című regényében a gazdag, külvárosi környezetben élő családban kialakított női szerep nehézségeiről, zártságáról és kiúttalanságáról beszél:
Rengeteg nő beleregad ebbe a szerepbe, nincs más lehetőségük, mint a gyereknevelés. Tíz év után, pedig rájönnek, hogy nagy szarban vannak.
– fogalmazott Hidas.
Hatice Meryem Kozluk című regényének hősnője, a nagyváros perifériájára szorult szegény család sarja, Elmas történetével egyfelől a szegénységről mint létproblémáról, másfelől a török nők életéről és helyzetéről akart mesélni. Törökországban ugyanis leküzdhetetlennek tűnő akadályokkal kell szembenéznie annak, aki nőnek születik: a társadalmi gondolkodás, berendezkedés egyik alappillére a hagyománytisztelet, ebből következően a nők a háttérbe kényszerülnek, és úgy kezelik őket, mintha az anyaság lenne az egyetlen, szent feladatuk. A szegénységről Meryem a következőket mondta:
Az emberiségnek arra lenne szüksége, hogy az alapvető szükségleteken túl elmondjuk, mik vagyunk.
Hősnője, Elmas, ahogy a török nők többsége abból a pozícióból, melybe bele van kényszerítve, képtelen megfogalmazni, elmondani önmagát.
Elmas nyelvtelensége szomorú.
Azzal pedig nagy rizikót vállalt, hogy Törökországban a nők problémáiról írt. Amire egyébként a kritika a fenti zárt hagyománykövetés miatt nem igazán fogékony. Bár Meryemet elfogadták hazájában, általában érvényes a megállapítás, mely szerint
azok az írók, akik a nők problémáit írják meg, mintha nem is léteznének.
Rosa Liksom ezzel szemben más tapasztalatokat fogalmazott meg:
Nem érzem bonyolultnak, hogy női író vagyok. Otthon bárkiből lehet bármi. A skandináv kultúrkörben 150-200 éve kitaposták az utamat – sokan harcoltak előttem a jogokért.
De hozzátette azt is, hogy bár az elmúlt ötven évben a nők helyzete jó volt, most, a 2010-es évek második felében, ahogy a politikai helyzet változik, mindez meginogni látszik.
Feladatunk, hogy tisztában legyünk a valós helyzettel a világban, amitől személy szerint félek. Harcolnunk kell nap mint nap a jogainkért, különben elvesznek.
A beszélgetés végén az Artner Sisso által feltett kérdésre, mi az, amit egy női író másként lát, mint egy férfi író, mindannyian más választ adtak: Csehova szerint a női lelket csak egy nő tudja igazán leírni, egy férfi legfeljebb csak elképzelni tudja, ezzel szemben Hidas úgy fogalmazott:
Nem vagyunk mások, mint a férfi írók, és nem vagyunk érzékenyebbek a társadalmi problémákra.
Hatice Meryem pedig tömören csak ennyit mondott:
Fogalmam sincs... Nem tudom, hogy mi az igazi különbség.
Szerző: Szmerka Dániel
