Nemes Nagy Ágnes: Magyarul és világul
Helikon Kiadó, 2014, 366 oldal, 3490 HUF
„Én nem tudom miért, mindig az állomások/A régi szétbomlók, a készülők/Mindig az állomások.” – írja Amerikai állomás című versében a fáradhatatlan vándor, Nemes Nagy Ágnes. Állomásokból akadt bőven az életében, ezekről mesélnek útinaplói, melyek az elmúlt húsz évben Az élők mértana című prózakötetben, és a Holmi folyóiratban jelentek meg. A hagyatékból előkerült naplókat most először gyűjtötték egyetlen könyvbe, az alaposan dokumentált, és a mellékletben képekkel, meghívókkal, vámáru-nyilatkozatokkal illusztrált utazások olvastán pedig nagyon lehet sajnálni, hogy a költő már nem érhette meg a nagy utazóblog-robbanást. Az övé felett remegő kézzel nyomogatnánk az F5-öt, pedig a feljegyzései alapján még egy hosszabb buszútra sem feltétlenül vállalkoztunk volna vele. A Magyarul és világul a költő 1956 augusztusa és 1989 decembere között megejtett utazásainak emlékét őrzi. Nemes Nagy általában nem egyedül utazott, férje, Lengyel Balázs író, műfordító is elkísérte, sőt erdélyi útjukról még egy naplórészletet is jegyez. Lengyel még azután is hűséges útitárs maradt, hogy házaspárként szétváltak útjaik. Összegyűjtöttük a kötet 10 + 1 legemlékezetesebb sztoriját Brüsszeltől Jeruzsálemig, Párizstól Iowáig. Na, meg az elrontott memoritertől a szőrös, barna vizigótokig.
Milyen utazó volt Nemes Nagy Ágnes?
Hogy Nemes Nagy Ágnesnek nehéz természete volt, az senki számára nem titok. (George Szirtes például annyira félt az első találkozásuktól, hogy biztos, ami biztos, virággal készült a nagy alkalomra.) Ezt útinaplói is megerősítik, a költő ugyanis sosem finomkodott, ha valamivel nem volt megelégedve. Bármibe bele tudott kötni, legyen az hideg szoba, szervezetlen iowai tömegközlekedés, kínai ételek, fekete emberek, vagy dögunalmas írókollégák. Az amerikai áruházakra például rettentően haragudott, amiért nem árultak épp olyan télikabátot, amilyet elképzelt magának. Pedig a kabátmizériát leszámítva kislányként rajongott a végtelen kínálatért, lenyűgözték a színek, a formák, a fény, az esés, a bőség, „(…) ez a ruhaóceán….ez nagy hajókirándulás valószínűtlen vizekre.” (259.o.) Minden útjának, így a több hónapig tartó amerikainak is biztosabb angoltudás nélkül vágott neki. Franciául kiválóan beszélt, ám amint angolul kellett szólnia, elbizonytalanodott - az íróprogramon részt vevő külföldi kollégák előadásaiból pedig saját bevallása szerint alig értett valamit. Angoltudását Agatha Christie-regények olvasgatásával próbálta csiszolni. „Oldódás, elterelődés. Hála illeti a jó, logikus, a nem erőszakos krimiírókat a vigasz műfajáért, amit űznek. Milyen nehéz időkben segítettek rajtam!”(247.o.) A sok panasz és méltatlankodás dacára a költő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem ő az eszményi útitárs. (Hogy Lengyel Balázs mit gondolt erről, az sajnos soha nem fog kiderülni.) Iowai-túrájának utószavában egyetlen, súlyos jelzővel foglalta össze, hogy milyen utazó volt - európai. „Az európai nagyképű.(…) Az európai ritkán nevet, és másfélén, mint a többiek. Az európai maníros. Hiányzik belőle az igazi természetesség, szívélyesség, magától értetődő bizalom, a nyílt, vidám szembenézés a világgal. Az európai őszintétlen. (…) Az európai ideges. Az európai fél.”
1. Származás
1956 augusztusának végén Nemes Nagy állandó útitársával, Lengyellel, és barátaikkal, a Mészöly házaspárral Erdélybe utazott, hogy meglátogassa rokonait. A lehangolóan emlékezetesre sikerült utazáson, ahol a vándorok attól rettegtek, talán az utolsó ölnivalót teszik oda eléjük rántott húsként a házigazdáik, egy újabb rokoni szálra is fény derült. Ady Endre számtalanszor felkereste Nemes Nagy először látott rokonának, Visky Jóskának apját, sőt a családdal szintén rokoni kapcsolatban lévő Boncza Csinszka kezét is az ő portáján kérte meg. Ady és Nemes Nagy tehát rokonok voltak, ám a költő hiába szeretett volna fotókópiát készíteni ennek bizonyítékairól, az öreg Visky, Ady és Csinszka levélváltásairól, a házigazda a helyi pappal őriztette a leveleket. Kárpótlásul azért idézett néhány sort A Kalota partján című Ady-költeményből, és adomázgatott kicsit a néhai önfeledt kuglizásokról.
2. (Én nem tudok beszélni)
1979 szeptembere és decembere között Nemes Nagy és Lengyel Iowába helyezték át a székhelyüket, hogy részt vegyenek egy nemzetközi íróprogramban. Már a megérkezésük is kalandosra sikeredett, mert a reptér az összes csomagjukat elvesztette, és az őszi-téli ruhákkal, kéziratokkal, és pótolhatatlan vázlatokkal telepakolt bőröndöket végül csak két nappal a repülőút után szolgáltatta vissza. Nemes Nagy rögtön az első, nemzetközi kollégákkal megejtett vacsorán kínos helyzetbe keveredett. Minden résztvevőnek a saját anyanyelvén kellett elszavalnia hazája egyik híres költeményét – ő a Szeptember végén első versszakát választotta, de még ebbe a négy sorba is tökéletesen belezavarodott. „Hogy én elhalandzsázzam a Szeptember végént Iowában, kínaiak előtt, német sörtől kábán – ebben van valami meglepő.” (145.o.) A bakit a volt férjen kívül természetesen senki sem vette észre, ő viszont „undorítóan” vigyorogva konstatálta, hogy exneje átírta Petőfit.
3. Utálat, utálat az egész
Külföldön járva egyetlen magyar utazó sem úszhatja meg a helyiek Magyarországhoz kapcsolódó anekdotáit. Nemes Nagynak és Lengyelnek sem sikerült. Paul Engle amerikai költő, az íróprogram „leglelke” épp az 1972-es német-szovjet világbajnoki futballdöntő idején (Engle az anekdotában összekeverte a világbajnokságot az Európa-bajnoksággal, 1972-ben ugyanis az utóbbit rendezték az említett csapatok részvételével - a szerk.) járt Magyarországon, élményeit pedig muszáj volt megosztania frissen megismert magyar kollégáival. A mérkőzést egy baráti család televízióján tekintette meg, ám mikor arról kérdezte vendéglátóját, hogy kinek szurkol, olyan választ kapott, amire egyáltalán nem számított. „(…) nem akarom, hogy az orosz győzzön, de a németet is utálom.” (171.o.)
4. (Ha valaki tán azt hiszi)
„Úgy látom, sokkot okozok Iowa City bolti kiszolgálóinak” – írta naplójába 1979. október elsején Nemes Nagy. Úgy vélte, alakja tökéletesen belesimult az iowai mindennapokba, és őszes szőkeségével, valamint egyszerű ruháival épp úgy néz ki, mint egy átlagos helyi háziasszony, aki telepakolt cekkerekkel távozik az élelmiszerüzletből, hogy tökéletesen amerikai vacsorát rittyentsen tökéletesen amerikai családjának. „(…) az én külsőm megtévesztő. Maga vagyok a meghitt otthonosság.” Ám abban a pillanatban, ahogy kinyitja a száját, és szegényes angoljával próbálja meg áthidalni a nyelvi különbségeket, az eladók szeme kikerekedik, és azonnal elfelejtik Smithnét a Jefferson Streetről. Előttük kétségtelenül egy idegen áll.
5. Ugyanaz
Az USA-turné negyvennyolcadik napján Nemes Nagynak végre sikerül megértenie az amerikai mosógépek működését. Ennek örömére el is pöfékeli élete első marihuánás cigarettáját. „Mary Jane” azonban nagy csalódást okozott, mert egy kis szédülésen, „enyhe hülyeségen” és fáradtságon kívül semmilyen hatással nem volt rá. Úgy döntött, ennyi bőven elég, és most, hogy ezt a tételt is kipipálta a kipróbálandók listáján, nem kér többet belőle. Épp úgy volt a fűvel, mint az 1957-ben, kísérleti céllal kapott LSD-vel - az sem hagyott benne maradandó emlékeket. „Bizony, egy vers írásakor jóval nagyobb az ember vizionálókészsége, mint ajzószerekkel.” (230.)
6. Állatok
Volt egy szó, melynek hallatán Ágnes „szíve tája azonnal átmelegedett”. Ez a szó pedig nem volt más, mint a vizigót. Iowáig kellett utazni, hogy rájöjjön, miért. Egész addigi életét abban a hitben élte, hogy a „(…) vizigótok kicsik, barnák, szőrösek. Fel-le szaladgálnak, ügyesek, dolgoznak kicsi kezükkel-lábukkal, sürögnek-forognak. Aranyos kis vizigótok a történelemben.” A nyugati gótokról szóló történetek közben ugyanis teljesen másféle élőlényekre asszociált – a hódokra.
7. A kín formái
Szegény kolumbiai költő, Olga Elena Mattei nem lopta be magát Nemes Nagy szívébe. Nem elég, hogy az íróprogram résztvevőinek szálláshelyén, a May Flowerben a mellette lévő szobát foglalta el, sőt a többi női résztvevő előtt, zavarba ejtően dicsérte a ruháit, de még a verseit is magyar kollégájára lőcsölte. Nemes Nagynak nem volt szíve a szemébe mondani az igazságot („Nem mondom, hogy hülye szófosás, hogy megeszem a kalapom, ha te költő vagy, angyalkám), helyette Nerudáról és Asturiasról kezdett habogni, ám amikor Mattei arra kérte, hogy lengyel írótársuknak is adja elő az álláspontját, azonnal megbánta, hogy kedves volt. A dél-amerikai költőcske szerint Michael, a lengyel állítólag kapcsolatban állt a Vatikánnal, sőt a pápa unokaöccsé is ismerte, és el tudta volna intézni, hogy "agyondicsért" versét a vatikáni rádióban is elénekeljék. „Ez a nő a legveszedelmesebb dilettánsok közül való, az eszelős gátlástalanság szélső esete. A vatikáni rádió! Mint költői cél. Hogy ott énekeljék!” – kommentálta Nemes Nagy a kellemetlen bájcsevejt.
8. Intermezzo
Az idegesítő szobaszomszédságnak némi előnye is akadt. November 12-én, hajnali 3 körül egy mókás kedvű ismeretlen poroltóhabbal fújta tele a May Flower hetedik emeleti folyosót. Lengyelt a kolumbiai kolléga telefonja riasztotta, aki azt tanácsolta, tárják szélesre az ablakokat, nehogy a porhab mérgezőbb legyen, mint amilyennek elsőre tűnik. (Elsőre sem tűnt amúgy túlságosan biztatónak, a takarítók gázálarcot viseltek kárelhárítás közben.) Nemes Nagy az egész közjátékot békésen átaludta.
9. Halottak napján
Bár Magyarországról főleg folyóiratok, és kellemes hangulatú baráti levelek érkeztek, amerikai útjuk végéhez közeledve egyre többször gondoltak az otthoniakra. November 29-én Ottlik Géza (a barátainak csak Cipi) küldött levelet, melyben felesége haláláról értesítette Nemes Nagyot. „Úristen. Alapvető életdarabunk volt, akárhogy is. Szerencsétlen Cipi. (…) Képek. Beúszik az egész egzisztenciám. Amit el akarok felejteni.” (285.o.) Gyöngyi két héttel nagy utazásuk után hunyt el.
10. A reményhez
1989 júniusában egy párizsi kultúrház különtermében tartott felolvasást. A felolvasás után egy fiatal, szőke nő lépett mellé. Hogy ki volt az a román költő, aki csak azért látogatott el magyar kollégája felolvasására, hogy elmondja neki, „nekünk mennyire fontos az, ami maguknál van”, az nem derül ki a naplóból, a rajongók nyüzsgése miatt Nemes Nagy nem hallotta a bemutatkozást. „(…) az nem lehet, hogy mi írók, mi nők, mi románok és magyarok ellenségek legyünk, ugye az nem lehet…” (340.o.) A két nő megfogta egymás kezét, mondott mindent, „amit ilyenkor lehet és kell”, és egészen addig maradt összekapaszkodva, amíg a műértő tömeg el nem sodorta őket egymástól.
+ 1
Hamutartó
Mivel Amerikában már a hetvenes években próbáltak küzdeni a dohányzás ellen, a legtöbb helyen nem volt hamutartó. Nemes Nagy azonban közép-európai leleménnyel oldotta meg a problémát. Négy hónapon át egy magyar gyufásskatulyát hordozott körbe a kontinensen, hogy a hamutálmentes övezetekben, például egy autóbusz belsejében (!) legyen hová hamuznia. A dobozka hamar a legféltettebb kincsévé vált, ugyanis az USA-ban csak levélgyufát lehetett kapni. A kiváló magyar terméknek az út során nem esett bántódása, 1979 decemberében visszatalált származási helyére, Budára.
